Királyhelmecen, 74 éves korábanelhunyt Tóthpál Gyula fotóművész, akire most egy korábbi interjúval emlékezünk.
Az elementáris erejű képek alkotója
(Beszélgetés a 65 éves Tóthpál Gyula fotóművésszel, Szabad Újság, 2006, december)
„Még jól emlékszem a hatvanas-hetvenes évek fojtogató, de izgatott légkörére, amikor az emlékezet-kihagyásos korszakaink után, szinte hétről hétre, hónapról hónapra új neveket tanult meg ez az ország. Hol egy erdélyi, hol egy felvidéki magyar íróét, szobrászét, néprajzosét, sőt innen is, onnan is egy-egy, életét kockáztató kisebbségi politikusét. Ekkor vésődött belénk véglegesen az erdélyi Sütő András neve és Kallós Zoltáné, Harag Györgyé, Király Károlyé, a két Szervátiuszé s a felföldi részekről pedig Dobos Lászlóé, Koncsolé, Janics Kálmáné, Duray Miklósé s másoké. A máig gyarapodó névsort egy új névvel kell kiegészítenünk: Tóthpál Gyuláéval, akit méltatói első nemzetiségi fotóművészként emlegetnek Csehszlovákiában”. Csoóri Sándor 1988-ban elhangzott szavai ezek, Tóthpál Gyula egyik magyarországi tárlatának megnyitóján. A közelmúltban ismét tárlatmegnyitón jártunk, Győrben, amely Tóthpál Gyula 65. születésnapja alkalmából nyílt meg. Ott beszélgettünk a jubiláló művésszel.
Tóthpál Gyula fotóművészt 2003. december 16-án a Szlovák Köztársaság Ezüst Plakettjével tüntették ki „Titoklátó művész. Eszközének igazi mestere, mert vele és általa olyat mond el nekünk, olyasmit közöl, amit másutt sehol sem találhatunk: kapukat tár ki, és ezeken át egy teljesebb világba jutunk, és közelebb kerülünk embertársainkhoz és önmagunkhoz.” – írta róla Tusnády László.
Hatvanötödik születésnapját Győrben ünnepelte, az előző kerek évfordulót – a hatvanast – pedig Sátoraljaújhelyen. Felvetődhet a kérdés: vajon miért nem szűkebb pátriájában, vagy éppen az ön lakóhelyén, Királyhelmecen került sor erre? Vagy az ön esete is a „senki sem lehet próféta saját hazájában” mondás érvényességét erősíti?
– így igaz! A hatvanadik születésnapom alkalmából rendezett tárlatot a Kazinczy Ferenc Múzeum rendezte meg. A Határon Túli Magyarok Hivatala akkori elnöke, Szabó Tibor is eljött Budapestről az akkori tárlatnyitóra, és „a határon túli magyarság szolgálatában kifejtett tevékenykedésemért” mondott köszönetet. A 144 képemet felvonultató tárlatnak nagy sikere volt, Fehér József múzeumigazgató meg is hosszabbította a kiállítás láthatósági idejét. De történt mindez az anyaországban, és nem a Felvidéken. Már akkor – főleg a Bodrogközből – többen kérték számon tőlem: miért nem ott ünneplek, ahonnét származom, ahol lakom? Válaszul csak annyit mondhattam, hogy oda megyek, oda mehetek, ahova hívnak. Szerettem volna kiállítást nyitni otthon, Királyhelmecen is, a város polgármesterének írtam ez ügyben levelet, támogatását kérve ehhez. A képviselőtestület meg is szavazott erre e célra egy bizonyos összeget, de ma sem tudom, hogy miért, ezt nem kaptam meg. A művészet mostohasorsára – velem kapcsolatban is – a szintén királyhelmeci származású Dobos László is felhívta már a figyelmet, még 1988-ban, amikor a Csallóközről megjelent fényképalbumomat méltatta. „A fotóművészet mostoha sors is, sokára nyílnak meg előtte a nagy fakapuk. S a mostohagyermek keserű szájízét csak olyan megszállottsággal lehet ellensúlyozni, mint ahogy Tóthpál Gyula teszi a dolgát: menni, menni, ha szembe fúj is a szél, ha ver is az eső, megörökíteni életünk értékeit, hogy ne legyen szegényes szellemi életünk asztala. Tudjuk, Perbenyikből messze van a világ. De annál értékesebbek a megjárt hosszú, messzi utak. A néző, mi földijei, mondjuk magunknak, üzenjük kultúránk korifeusainak: becsüljük meg értelmünk s tehetségünk gyümölcsit, mert minden megteremtett érték önbecsülésünk, önismeretünk jele, mértéke, megtartó erőnk” – fogalmazott akkor a ma már Kossuth-díjas felvidéki író.
Győr viszont a kultúra városa is. Hogyan került ide mostani, immár 103. tárlata?
– A 2004. decemberi szégyenletes és mindmáig fájó magyarországi népszavazás után találkoztam Fülöp Péterrel, a győri Arany János Művelődési Ház igazgatójával, aki megkért, hogy városukban munkáimmal vegyek részt a III. Határon Túli Magyar Összművészeti Fesztiválon. Célunk az volt, hogy demonstráljuk a Kárpát-medencében élő magyarság egységét. Győrhöz egyébként már több kedves emlékem kötődik, már az „átkos” időszakban is volt ott négy kiállításom, és most is éreztem, Győrben még jó magyarnak lenni. Nagyon örültem azonban, hogy nem csak győriek tekintették meg a kiállításomat. Jöttek Magyarország más részeiről, de Erdélyből, Ausztriából és persze a Felvidékről is. Külön öröm és megtiszteltetés volt számomra, hogy a tárlatnyitó beszédet Hushegyi Gábor pozsonyi művészettörténész mondta, akinek – kurátorként – nem kis érdeme van abban, hogy jövőre, 2007-ben Pozsonyban is lesz életmű-kiállításom. Az ő személye és profizmusa garancia arra, hogy az minden bizonnyal színvonalas rendezvénye lesz Szlovákia fővárosának.
A távlatokat nézve viszont tudom, önnek régi vágya, hogy a tengeren túlra is eljusson. Megvalósult ez?
– Erre a kérdésre akár egy alkotásom címével is válaszolhatok: Irány a képzelt vonulás. Ez még továbbra is a vágyaim között van csak. Most még az előbb említett pozsonyi kiállításomra összpontosítok, és talán esély van arra is, hogy a cseh főváros sem marad ki. Bízom abban, hogy ehhez megnyerem Varga Györgynek, a Prágai Magyar Kulturális Központ igazgatójának támogatását is, hiszen az ő galériájukban szeretném kiállítani képeimet. Amerika csak ezután jöhet. André Kertész, magyarországi származású világhírű fotóművész minden szakmai féltékenységet félretéve már 1984-ben biztatott erre. Ő ekkor New Yorkban élt, de egy budapesti találkozásunk alkalmával azt mondta nekem: „Gyula, a te képeid Amerikában nagy sikert aratnának, ott ilyen stílusban nem fotóznak”. Ám a „nagy utazást” önerőből nem tudom megvalósítani, csak az amerikai magyar szervezetek támogatásával jöhet össze. Ehhez Lauer Edith, a Magyar Amerikai Koalíció elnökének a segítségét fogom majd kérni. Ő a magyar kultúra elkötelezett támogatója, szószólója, 2002-ben Magyar Örökség Díjjal tüntették ki.
Az évek alatt az ön neve mellé több jelző is odakerült, mint pl. Bodrogköz fotóművésze, a Felvidék rangidős fotográfusa (Kövesdi Károly), az első csehszlovákiai nemzetiségi fotóművész (Csoóri Sándor). Az első kettő egyértelmű megfogalmazás, de vajon mitől nemzeti, nemzetiségi egy fotóművész?
– Nézze, én iskolai tanulmányaimat szlovákul kezdtem, mert akkor itthon csak úgy lehetett. Majd jött 1948, amikor újra megnyíltak a magyar iskolák. Amikor ezt megtudtam, ujjongva futottam haza szüleimhez, arra kértem őket, írassanak át magyar iskolába. Az érettségit is magyarul tettem le, Perbenyikben olyan tanáraink voltak, aki szenvedéllyel tanították a magyar irodalmat és történelmet. Ma is emlékszem arra, hogy Hajdók Géza tanárunk (aki nagy örömömre, 80 évesen még ma is közöttünk van), amikor a magyar szabadságharc 1849-es bukását adta elő, az aradi vértanúkról szólva a könnye is kicsordult. Az amúgy is meglévő magyar identitástudattal ilyen közegbe kerülve elkerülhetetlen és természetes volt számomra a nemzetünk iránt elkötelezettség. És így természetes az is, hogy képeim is az alapvető emberi egzisztenciáról, a történelemnek és a sorsnak kiszolgáltatott emberi helytállásról, reményeinkről és hitünkről szólnak.
Elementáris szimmetria néven kerülnek bemutatásra leggyakrabban a művei. Ezeken általában képpárok kontrasztjával szemlélteti az örökkévalóság és a pillanat harmóniáját, egységét. Az első képei ebben a sorozatban már a berlini Fotóművészeti Világkiállítás közönségét, zsűrijét is elkápráztatták, hiszen a 123 országból kiállított 1050 fénykép közül ezüstérmet kapott. Mi az Elementáris szimmetria kódolt üzenete?
– Tulajdonképpen egyetértek azzal, ahogy Szabados György Bartók Béla-díjas kiváló zeneszerző szólt a munkámról, mikor szakrális műveknek nevezte azokat. Mint mondta, az Elementáris szimmetria ugyanarról szól, amit hamvas Béla mond Beethovenről, hogy az ő zenéje óta egy zene, ami nem az élet alapvető, legfontosabb dolgairól szól nekünk, az nem zene. Az Elementáris szimmetria szinte valamennyi képe a hűségről szól, elementáris erejük van, sejtetik, hogy mi következik, hogy minek a futamában élünk. Megfogalmazható az alkotásában, életében egyfajta „ars poetica”?
– Talán a régi bencés mondás, „Ora el Labora”, azaz „Imádkozz és dolgozz!”. Ehhez további erőt, egészséget kívánunk.
Oriskó Norbert, Szabad Újság, 2006. december