Szarka Tamást, a Ghymes Együttes alapítóját, Kossuth-díjas zenészt a Szövetség a Közös Célokért Társulás nevében Pogány Erzsébet javasolta a Magyar Kultúra Lovagja címre.
A Galánta melletti Királyréven született költő-zeneszerző Szarka Tamás „a magyar folklór és a kortárs zenekultúra fejlesztéséért”, a Falvak Kultúrájáért Alapítvány kuratóriumának, a lovagi testület döntésének köszönhetően huszadmagával együtt vehette át a kitüntetést január 22-én, a budapesti Stefánia Palotában, ahol interjúnk is készült.
– Akinek a magyar népzenét sikerült világzenévé emelnie, befutott művésznek számít, aki Kemény Zsigmond-díjat, Magyar Örökség-díjat és Kossuth Díjat is kapott már, annak mit jelenthet a Magyar Kultúra Lovagjává válni?
– A Kossuth-díjat és ezt a mostani díjat is úgy veszem, hogy nemcsak azért kaptam, amit eddig letettem az asztalra, hanem azért is, amit ezután fogok, mert ennek a díjnak is felelősséggel tartozom.
– Ami azért érdekes megközelítés, mert díjat a teljesítményért, vagyis azért kap valaki, amit már letett az asztalra. A Szarka Tamásé azért egy másfajta filozófiai megközelítés…
– Ezzel akarom kifejezni azt, hogy nem változtatok azon az úton, amin jártam és lelassulni sem fogok. Ugyanebben a tempóban haladok tovább.
– Mennyire volt ez a fajta a díjátadás más, mint az összes többi? Mint azok a díjak, amelyeket Szarka Tamás eddig kapott?
– Minden díjátadás egyedi és különleges. De nem minden díjátadón van ott a korona vagy annak a másolata! Nekem volt szerencsém olyan díjátadón is részt venni, ahol a korona eredetije volt ott és most az a szerencse ért, hogy a korona másolata volt itt, ami nagyon Kárpát-medencei és összmagyar! Nekem, aki „halmozottan vidéki vagyok”, hiszen nemhogy budapesti nem vagyok, hanem még csak nem is Magyarországon lakom, ez egészen mást jelent, mint annak, aki Magyarországon született. Azt szoktam mondani, hogy egy északi vagy legészakibb magyarnak, különösen vonzó volt, hogy állandóan és folyamatosan az egész Kárpát-medencéről beszéltek és a mai per pillanat határokról nem volt szó!
– Művészetének milyen fázisában tart most a Ghymes Együttes? Mire számíthatunk?
– Háromezer koncerten vagyok túl – amiben benne vannak a Ghymes Együttessel tartott fellépéseink is. Továbbra is koncertezünk és lemezeket fogunk kiadni! A színházzal továbbra is játszom, és a színház is játszik velem. Nem biztos, hogy lesz annyi időm, hogy az összes tervemet mind megvalósítsam. Azt szeretném csinálni a Ghymes Együttessel is, amit eddig. Mert az a szerencsém, hogy azt csinálom, amit szeretek. Ráadásul a nap 24 órájában, mert az ember még elalvás után is foglalkozik bizony a versekkel és a zenével.
– Nagyon érdekes volt, amit Szarka Tamástól a magyar nyelvről olvashattunk. Mennyiben más a magyar nyelv fontossága a Felvidéken, Magyarországon, Erdélyben, Kárpátalján vagy a Délvidéken?
– Többféle szempontból vizsgálható ez a kérdés. Ha a többséget veszem, ami Szlovákiában a szlovákság, az ő szempontjukból hihetetlenül csodálatos kincs, hogy ebben az országban félmillióan még mindig ezen az extra különleges, ősrégi nyelven, vagyis magyarul beszélnek! Főként fent, nálunk vidéken, a Mátyusföldön és a Csallóközben, de Erdélyben vagy a csángók közt is biztos, hogy a mai napig laknak még idősebb emberek, akik azzal a kőkemény magyarsággal és hangsúllyal beszélnek, hogy még akár Árpád apánk is megértené! A szlovákság szempontjából azért is érték, hogy nem homogén az ország, merthogy tudjuk azt, hogy Amerikában az indiánok nem fizetnek adót. Méghozzá azért nem, mert az amerikaiak folyamatosan a lelkiismeretüket nyugtatják, hogy annyi tíz és százezer indián kiirtása után maradt a kirakatban pár ezer vagy tízezer, akit közülük mutogathatnak, akitől bocsánatot kérhetnek. Akikre most már büszkék, sőt, már szinte szeretik az indiánokat az amerikaiak. De csak azért, mert már jó kevesen vannak, mert már nem kell visszaadni az országot nekik, hiszen kevesen lettek. Én szeretnék jó sokáig és remélem az unokáim is sok adót fognak fizetni Szlovákiában.
– A magyar zenei nyelv ápolásával és továbbfejlesztésével a Ghymes Együttesnek nemcsak a magyar nemzet, hanem Szlovákia hírnevét is sikerült öregbítenie. Amikor a kultúra erejével járulnak hozzá egy-egy tágabb közösség befolyásának a növeléséhez, ezt az angolszász világban „soft power”nak, lágy hatalomnak nevezik. Azt hiszem Szarka Tamáséknak a Ghymes Együttessel hatásosan sikerült közreműködniük abban, hogy a magyar soft power erősebb legyen. Számíthatunk valamilyen meglepetésre hamarosan a tarsolyukból?
– Addig maradhat meglepetés, amíg nem mondom el. Annyit viszont elárulok, hogy a zenével a kapcsolatom soha, egy pillanatra sem volt tudatos, kivéve, a gyerekanyagot, mert az más. A gyerekeket ugyanis ha nem állítjuk két lábra, nem tanítjuk meg rá, nem fog járni soha. Ugyanígy a zenére is nevelni kell! De ezen kívül nálam minden ösztönös volt. Úgy hozta az élet, hogy Királyrévben, egy kis színmagyar faluban nőttem fel. Ott én ösztönszerűen kaptam a zenét, a népzenét például még funkciójában láttam sátoros ünnepeken, a temetéseken, sorba, így vált a véremmé! Vagyis ez soha nem volt tudatos és nem is szerettem volna, hogy azzá váljon. Az, hogy aztán megjelent a látóhatárunkon az erdélyi vonós zene, ami valami teljesen extra világunikum, engem, mint vonóst nagyon eltalált, ez sem volt tudatos – ösztönösen jött!
Forrás: Gecse Géza, Felvidék.ma