Van úgy, hogy az ember agya nem akarja befogadni a döbbenetet. Mert az ember agya – szeretném hinni – nem eredendően romlott: amíg egészséges, a végsőkig tiltakozik az igazságtalanságok és a tisztességtelenségek ellen. Ezt tartja helyesnek, az igazságot és a tisztességet pillérnek, amelyre építeni lehet – amíg gazdája sok esetben át nem neveli, mondván, ilyen az élet. Durva, veszélyes kaland a valóság, a nagybetűs élet, amely a gyenge embert könnyen rossz útra tereli.
De az erősek ellent tudnak állni. S nekünk, mindnyájunknak, jó példákra is szükségünk van. Igenis, a huszonegyedik században is szükségünk van erkölcsös példákra, amelyekre fel tudunk nézni, amelyeket fel tudunk mutatni.
Az élet pedig ne tanítson megalkuvásra, önbecsapásra. Taníthat tisztességre, egyértelműségre is.
Vannak pillanatok, amelyeknek tisztáknak kell maradniuk. S ha egy tisztességes, elkötelezett ember elmegy, akkor legyen legalább egy kis ideig vágható a csend.
Mert az agy nem akarja befogadni, hogy Dékovi nincs többé. Ebben a pillanatban, néhány perccel a hír vétele után, épphogy csak visszatérve az indiai vegyesbizottság antwerpeni tárgyalásáról, még azt sem tudom, mi okozta hirtelen halálát. Hiszen a múlt hét végén még otthon készítettünk el egy hosszabb beszélgetést, s nem vettem rajta észre semmi rendkívülit. Így most is csak a döbbenetet érzem, és a lelkem elemi felháborodását egy újabb igazságtalannak érzett történés miatt. Mert nem úgy jó a mondat, hogy viszonylag fiatal volt, még élhetett volna. Úgy már igazabb, hogy jobban kellett volna vigyáznia magára. De hát a sors is lehetett volna hozzá – s hozzánk – kegyesebb.
A legigazabb ugyanis az a sóhaj, hogy az ilyen embernek kötelessége lett volna szolgálni még legalább húsz esztendeig. Egy ilyen világban, amikor a tisztességes emberből nem terem rengeteg, s amelyben a tisztességes újságíró sem dömpingtermék.
Jóska az volt: tisztességes, elkötelezett. Egyértelmű kiállású, tisztességes gondolkodású, elkötelezett felvidéki magyar ember és újságíró.
Szegényebbek lettünk mindnyájan, ismét szegényebb lett a közösség. Jókora űr marad utána is, mint az elkötelezett emberek után általában. Nyugodt hangja már csak felvételről szólhat hozzánk az éteren át.
Jóskám, köszönünk mindent, amit a közösségért tettél. Köszönjük az egyértelműséget, az elkötelezettséget, köszönjük közösségünk szolgálatát.
Nyugodj békében!
Csáky Pál