Az utóbbi időben sokan felkapták a fejüket Bugár Béla néhány kijelentésén. Említsünk meg kettőt közülük, amelyeket egy majdani politológus a hazudozó és pökhendi politikusi attitűd diagnózisaként fog kezelni.
Az egyik egy lakossági fórumon hangzott el, ahol a vegyespárt vezetője azt találta lódítani: „Sose hazudtam, mindig azt mondtuk, amit el akartunk mondani. Soha nem mondtuk azt, hogy a Smerrel nem megyünk koalícióra”. Ezt a kijelentést nem kell elemezni, magáért beszél. És nem szakadt le a plafon, még csak a vakolat sem pergett, hiszen Bugár Béla mindig is azt mondta, „amit el akart mondani”. Hol ezt, hol azt. Mint az ökörvizelet a porban, úgy kacskaringózik ez a kijelentés az öröklét felé, végigcsorogva a Pomlén, ahol az aranyköpés hallatán ácsolhatják az igazmondás diadalkapuját. Mert melyik felvidéki halandó kételkedhet az evidencia igazságtartalmában: a választások előtt azt mondtuk, hogy a Smerrel nem lépünk koalícióra, a választások után pedig azt mondtuk, hogy koalícióra lépünk a Smerrel? Egyszerű és világos beszéd. Nem kell hozzá elmegyógyászi diploma.
A másik kijelentés nem volt ilyen trágyaszagúan szellemes, pedig a harmadik pártját (MKDM, MKP, Most-Híd) fogyasztó politikus nagyképű lekezeléssel sajnálta le a legújabb kezdeményezést, amely az MKP Országos Tanácsának műhelyében született. A Magyar Közösség Pártja fölvetette, hogy a vajdasági és a székely példát követve a Felvidéken is alakuljon meg az az ernyőszervezet, amelyből – minél előbb, annál jobb – egy majdani nemzeti tanács alakulhat. Egyelőre nevezzük érdekképviseleti egyeztető tanácsnak. Az ok egyszerű: a szlovákiai magyarság olyan népfogyatkozást szenvedett el az utóbbi két évtizedben, amely közelíti a Hiroshimára és Nagaszakira ledobott atombombák pusztító hatását. Ha ilyen ütemben folytatódik az asszimiláció, néhány évtized múlva annyi magyar marad a Hidegkút-Nagyszelmenc közötti földrajzi sávban, hogy rezervátumban lehet mutogatni. (Csak a tény kedvéért: a trianoni gyalázatos döntéssel Csehszlovákiának ajándékozott 884 000 magyarból mára – a statisztika szerint – 458 500 maradt, vagyis durván a fele felszívódott, beolvadt, elfogyott. S ebből a legtöbb, közel 120 000 az utóbbi két évtizedben!) Az ilyen mérvű pusztulást meg kell állítani, amihez első lépés a diagnózis megállapítása, majd a gyógykezelés megkezdése. Haladéktalanul. Erre a kezdeményezésre üzente meg Bugár Béla, hogy „gittegylettel nem óhajt foglalkozni”. Vagyis hidegen hagyja a téma. Bugár Béla merev elutasítása olyan, mintha az osztályos főorvos azt mondaná a konzíliumra: baromság, a téma a takarítónőkre, karbantartókra és a nővérekre hárul, ő ehhez nem kíván leereszkedni, mert éppen golfozni megy a haverjaival.
Azon túl, hogy a gittegylet kifejezés erősen hasonlít a Paraabnormális nevű, legszennyesebb véleményeket okádó felvidéki internetes újság névtelen blogírójának agyi magömléséhez, a magát gyáván és sunyi módon Csehszlovák Kémnek nevező, álnév mögött bujkáló Anonymus szóhasználatához, Bugár Béla gittegyletesdizése sok mindent elárul a hídverő csapat szándékairól, céljairól és főleg eszmeiségéről. A fenti szennylap erkölcsi tartásának árnyalásához adalékként jegyezzük meg, hogy ez a lap nevezte Suttyónak magyarország jelenlegi miniszterelnökét, majd rohant a bíróságra, mert a „Suttyó” le akarta állíttatni a szardobálás további biztosítását jelentő forintokat. És láss csodát, a zorbáni diktatúra bírósága a szardobálóknak adott igazat. De hagyjuk a szennylapokat, ez nem a reklám helye. Vissza a Pomlé Géniuszához. A „nem hazudtunk sem éjjel, sem nappal”-féle kijelentésnél ugyanis érdekesebb a politikai vegyespárt vezetőjének a szlovákiai magyarsághoz fűződő viszonya.
Miért reagál Bugár Béla ilyen hektikusan egy közösségi felvetésre? Mert számára a téma kínos, színt kellene vallania. Arról, mennyire tartja magát magyarnak egy szlovák-magyar választók szavazataira épült, társadalmi békét mímelő vállalkozás vezetője? Mennyire fontos számára az a durván 100 000-re becsülhető magyar szavazó, akinek még mindig a magyarsága, a gyermekei jövője, az anyanyelve meghatározó, ámde atavisztikusan bízik a Pomlé Géniuszában? Vagy fontosabb neki az őt magasba emelő, durván 70 000 szlovák szavazó érdeke?
Bugár Béla politikai alapállása a sértődöttség és a bizonyítani akarás. Amikor leváltották az MKP elnöki tisztségéből, félrevonult, s azt mondta, inkább kertészkedni fog. Természetesen akkor sem lódított, csak épp nem mondott igazat. Meglépte azt, amit a közösségére valamit is adó vezető sosem tesz: kettéosztotta a szlovákiai magyarokat.
Nemrég azonban előállt egy új helyzet: az „ősellenség” MKP-ban, amelyet csaknem sikerült a padlóra küldeni, tavasszal egy fiatal, agilis csapat vette át a vezetést. Ez a csapat nem azonos a sértődött Bugár egykori ellenfeleivel. Leegyszerűsítve azt is mondhatnám, hogy tavasztól egy új és egy régi struktúra áll szemben egymással. Legalábbis vezetői szinten. Bugár és társai a régi csapatot, kultúrát és erkölcsöt képviselik, ami finoman szólva a kompromisszumok, nem finoman szólva a politikai kupeckedés, pozíciókkal való csencselés „művészete”. Erről árulkodik az is, miért nem volt fontos a Híd számára sem az oktatásügyi, sem más, a közösség számára fontos miniszteri tárca. Azokban nincs elég „fantázia”, magyarán pénz. Az nem elég nagy biznisz!
Bugár Béla időközben elvesztette az arányérzékét, és olyan éteri magasságokban lebeg Kaliňákkal és társaival, hogy úgy véli, ami kívülük, alattuk, mögöttük történik, az smafu. Az gitt. A több pártot végigmörcögött öreg bivalyok gyülekezete szlovák térfélen már rég félrevonult a fák hűvösébe kérődzeni a múlton, szinte csak a Pomlé Géniusza tartja magát. S mivel már mímelni sem képes azt, hogy a magyar közösség érdekeit képviseli, fenemód zavaró számára bármilyen együttműködés a másik csapat magyarjaival. Hiszen mennyit küzdött azért, hogy kiszorítsa őket a politikából! Pestiesen: mi munka van benne! De ezek csak feszeregnek, és nem akarnak felszívódni. Sőt, kérdéseket vetnek fel, együttműködést erőltetnek a százötezer magyar nevében a másik százezer magyarral. Csakhogy Bugárék rég feledték a közösségi képviselet erkölcsi parancsát, az már számukra kolonc, amelyet levetni nem lehet, hát úgy-ahogy megpróbálják kipipálni a határidőnaplóban a magyar témákat egy-egy pótcselekvéssel, hogy ne érje szó a ház elejét.
A tanácsra szóló meghívást egyébként az MKP Országos Tanácsa vetette föl, míg Bugár Béla egyszemélyben szólt oda, lekezelően, mint egy hűbérúr, aki odacsap a jobbágyainak. Fel kell tennünk tehát a kínos kérdést: Bugár pártelnök úr képviseli-e még a szlovákiai magyarok érdekeit vagy fontosabb a minden áron való hatalom? Fontosabb a Kotleba-szindrómával takarózni, mint a jövőre gondolni? Mer-e még magyar lenni? Vagy megvárja, míg kivonul mögüle a szavazótábor? Egyáltalán: nemzeti közösségként tekint-e a felvidéki magyarságra vagy csak engedelmes, a koncért igazodni hajlandó szavazótáborként? A Most-Híd szlovák szavazói nagy része már csomagolt, és várja a következő járatot, reménykedve, hogy a sok átverés után csak jön egy demokratikus párt, amely komolyan veszi őket (és magát). Hogy az Ön pártja rég nem az, arra csak a félrevezetett, hibáihoz, elvtelenségéhez hűségesen ragaszkodó felvidéki magyar választók egy része nem döbbent rá. Egyelőre. De előbb-utóbb rájönnek ők is.
Még mindig nem késő! De ha úgy gondolja, hogy a Szlovákiában élő magyar közösség jogaiért – és nem egy-egy útszakaszért, szökőkútért, ároktisztításért, mert az amúgy is kijárna –, a félelmetes méreteket öltött asszimiláció megállításáért lehet tenni valamit, ne habozzon. Csatlakozzon a többiekhez, merjen helyet foglalni, a „gittegyletben”. Ne áltassa magát azzal a hiú ábránddal, hogy Ön a legnagyobb felvidéki magyar, akit áldásként küldött az Úr a földre. Azt csak nemrég szerzett barátja, Danko hiszi. De szerintem ő sem, csak annál ravaszabb fickó, hogy ne adjon a látszatra.
Tehát még egyszer: Bugár úr, merjen magyar lenni, és ha szlovák párttársai rosszallnák is, vegye komolyan a gittegylet javaslatát!
Kövesdi Károly