Talán még ma sem értjük, ma sem ismerjük őt igazán. El kell felednünk mindent, amit korábban róla tanultunk, hogy újra olvashassuk és felfedezhessük a csodát: a mesteri költőt, a prófétikus bölcset, a konok kételkedőt és a törékeny lelkű embert, a könyörgő tekintetű árvát és a villámló tekintetű látnokot. Persze egyetlen jelző sem teljesen hiteles, s csak töredékes vázlat minden jellemzés. Sokan félreértették vagy szándékosan félreértelmezték, még többen a közelébe sem értek. Idézgették, dicsőítették, rágalmazták, kivetették, zászlóra tűzték vagy művét megnyomorították. Pedig volt, aki korábban is ráérzett valódi nagyságára. Szerb Antal 1938-ban, közvetlenül a szárszói utolsó fejezet után írta: „Úgy érzem, ő volt a legártatlanabb ember, akit valaha ismertem. …Túlságosan ártatlan volt ahhoz, hogy tudja, az emberek a legvégső kérdések iránt érdeklődnek a legkevésbé. … Örömtelen költő, aki minden boldogtalanságot megismert már. … És ezt a költőt mégis bűntudat kínozta. Lázas hiábavalósággal kereste a bűnt, amely miatt annyit kellett szenvednie. Szenvedése örök titok marad… Csak annak kell ilyen rettenetesen szenvednie, aki valami titokzatos módon mindenkiért szenved. Talán nem puszta frázis, hogy a hivatott költő a közösségért szenved…. Iszonyatos az ő tája. Az emberi szegénység változott itt tájjá. József Attila azonban nem a szegénység költője, hanem az egyetemes kárhozaté, amely rendszerint a szegénység alakjában lép fel. Ő annak a varázslatnak a költője, amelyet a szegénység folytat szörnyű boszorkánykonyhájában: kivetkőzeti az embert és a tájat eredeti alakjából, és valami egészen mássá változtatja. Ember és táj összeolvad itt a szegénység dermedt bánatában. … De magasan fenn, a kegyetlen, zajtalan égben talán még van vigasz… József Attila eltolja a világ kulisszáit, és a réseken beáramlik a titok. Bizarr képei a megsejthetetlent sejtetik, valami kimondhatatlant mondanak ki. Ez a költészet. … A halál hitelesítette minden leírt sorát…“ Csakhát, ki figyelt akkor Szerb Antalra is azokon kívül, akik a vesztére törtek? Jöttek viszont a kisajátítók, akik tehetségtelenségük leplezésére (és pozíciójuk igazolására) a saját szájízük szerint kezdték értelmezni és magyarázni a költő életét és életművét. Egyik az őrültet, másik a kommunistát szerette volna benne látni. Pedig egyik sem volt. Betegnek beteg volt, mert beteggé tette a beteg világ, amelyben felnőtt. A megnyomorított világ bajait vette magára, és a hitet és mértéket vesztett világ benne hasonlott meg széthullva darabjaira. Látta, hogy világot elemző meglátásai visszhangtalanok maradnak, és arra is rádöbbent, hogy tiszta vágyai (rend, mérték, törvény, szép szó, szabadság) a valóságban számára elérhetetlenek.
Nem maradt más választása, minthogy önmagát vonja felelősségre: s lett önmaga bírája és ítéletvégrehajtója is. Szegény volt, mint a kiesemmizettek, árva, mint a felszabdalt ország magyarjai a mostoha impériumok alatt avagy a cserbenhagyásos gázolás után elvérzésre ítélt és csonkolt maradék Magyarországon… Szeretni vágyott, de csak rongyos ruháit látták, igazságosságot keresett, de a szocialista kerítők kezdetben őt is lépre csalták, és tiszta szívét hiába kínálta fel a világnak, mely elmerült a kalmárszellemű nagyhatalmi önzés és hitetlenség bűnében, ezért a húsz évesek egész nemzedéke a Sátán kezére került.
Tudta, hogy csak a Megváltó útjának követése mentheti meg a világot, de ezt az ígéretet hamis próféták sarlóra, kalapácsra, horogkeresztre, páholyokra és kamatlábakra váltották. Idejében felismerte és nyíltan is megtagadta a diktatúrákat és embertelenséget előkészítő fasiszta, kommunista téveszméket, és ugyanúgy undorral tolta el magától az otthonából, hazájából, nemzeti hagyományaiból és istenhitéből kiforgató liberális maszlagot, de a megölt, elpusztított és megnyomorítottan halálba hajszolt embermilliók sírja még ma is halált hozó füveket nevel. A család, az otthon, a gondoskodás, a hit, a haza és a szeretet helyén a NINCSEN és a SEMMI lett az úr.
Ez a kozmikus magány erősíti fel az ember kiszolgáltatottságának a fájdalmas érzését, mely nem csupán egyéni halálfélelem, hanem az egész emberiség katasztrófájának előérzete is. Döbbenetes jóslata az atomháborúról, amelyben még a hidrogénbomba látomása is előjön, hiszen a Nap ugyanúgy szabadítja fel az energiáit, fenyegető meseként indul „Indiában, hol éjjel a vadak…“. A zsarnoki parancs, az értelmetlen önzés, a hiábavaló figyelmeztetés („Ami égi, ne hozd a földre!“) után: „kisült a vetés, kigyult a város, kicsordult a nap lángos özöne. Mint a zuhatag, hullt alá a tűz. Állva száradt el a fejedelem. S a hétszáz palota helyét elfoglalta az őserdő egy hűvös éjjelen.“ Prófétai szavai csak a XX. század végére nyertek teljes értelmet, és úgy tűnik, hogy a végzet elkerülhetetlen forgatókönyvén már nem lehet változtatni. A tömeg tovább sodródik a szennyáradattal, s aki felismeri a végromlást, az Istenbe kapaszkodva próbálja legalább a lelkét megmenteni, mert a világot – úgy érzi – nem lehet. Az Istent kereső költő persze (mint példaképe Ady is) perlekedik az Úrral, vitatkozik, mint aki ezt megteheti, mint a dacos kamasz próbálgatja, hogy meddig a határ, a szabadság küszöbe meddig ér. Ám csak egyetlen Mértéket ismer, a Mindenséget, ami alázatra int. Néha játékosan beszélget, máskor elkeseredésében számonkérőn kérdez avagy segélykérőn könyörög. A bizonyosságot istenhite felől nem ájtatos hitvallással teszi, hanem a Sátán, a Gonosz, az ördögi tettek tagadásával. „Alkotni vagyunk, nem dicsérni… Most mégis megfáradván dicséreteddel keresünk új erőt s önmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván: Szabadíts meg a gonosztól. Akarom.“ Persze megvallja hitét is: „Fogadj fiadnak , Istenem, ne legyek kegyetlen árva. … Tudod, szívem mily kisgyerek – ne viszonozd a tagadásom: … vizsgáld meg az én ügyemet, mielőtt magam feláldoznám.“
Készült a halálra, és nem tévesztette össze az életet a léttel. Szinte bizonyos, hogy ebben Az ember tragédiája bölcsessége is meghatározó. Kevesen foglalkoztak ezzel, mert csak Freud, Marx vagy az egzisztencializmus hatását keresték. Pedig Madách filozófiai szemlélete szinte szó szerint is kimutatható világértelmezésében, a végső kérdések megfogalmazásában. Ahogyan Madách is meglátta, hogy hová vezet a „tudásalapú“ hideg, racionalista falanszter önkénye, amely után az ember elmenekül az űr hidegébe, és azt kérdezi, hogy „örjöngő röptünk, mondd, hová vezet“, ugyanúgy érzi át ezt a kozmikus magányt József Attila is, csakhogy ehhez neki bolygónkat sem kell elhagynia, mert ez a „szép embertelenség“ , ez a „téli éjszaka“ itt a „városban felüti műhelyét, gyártja a kínok szúró fegyverét“, mert ez a kihűlt, elidegenedett világ már a XX. század terméke, s csak egy lépés a végső megsemmisülés. Csakhogy a jövőjétől kiábrándult Ádámot a halálugrás előtt visszafogja a magzatát megérző Éva, de József Attila ebben a világban társ nélkül marad. És hogy nem indokolatlan ez az összevetés, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a költő utolsó hónapjaiban akaratlanul is felbukkan:
„ Megcsaltak, úgy szerettek,
Csaltál s így nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
Szorítsd üres szívedhez…“
(Tudod, hogy nincs bocsánat)
Madách pedig így fogalmaz:
„Azt már tudom: szerettél, megcsalódtál,
Szerettél újra, s akkor már te csaltál.
Ismét szerettél, – hősödet megúntad:
S üres szíved most új lakóra vár –„
(Az ember tragédiája: Hetedik szín)
Minden nyomor, megalázottság és visszhangtalanság után egyetlen bizonyosság maradt a költő számára, amit így fogalmazott meg súlyos felismeréssel:
„Az Isten itt állt a hátam mögött,
s én megkerültem érte a világot..“
Néhány héttel halála előtt döbben ugyanis rá, hogy amikor szinte hasztalanul könyörgött „fogadj fiadnak, Istenem…“, akkor elegendő lett volna megfordulnia, hogy rátaláljon. Aki ugyanis ellenkező irányban próbálkozik, például a materialista és ateista téveszmék nyomán, az bejárhatja a világot azért, hogy ott lelje meg célját, ahonnan elindult, pedig az első lépésnél elegendő lenne helyes irányba fordulnia, s az Isten máris előttünk áll útmutatón. Másképpen megnyerhetjük az egész világot, de lelkünk elveszett.
Attila legtöbbször csak az Isten hiányával nézett farkasszemet, de ennek a hiánynak emberi arca volt: gondoskodásra, szeretetre, megértésre, jó szóra, tiszta beszédre, kedvességre és otthonra vágyó. A kopár örömök és a szenvedések gazdag bősége ellenére is ezt az otthont tekinti hazájának, mert „idegenben löknek, vernek.“ , mert „igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz. Magaddal is csak itt bírhatsz, oh lélek !“ Mintha Adyt hallanánk : „Elátkozott hely. Nekem : hazám, a naptalan Kelet. Mégis megyek. Visszakövetel a sorsom. S aztán meghalok.“(A Gare de l Est-en).
Így tért meg, ezzel a hittel József Attila is a felismert és meglelt hazából az örök békesség otthonába. Ő, akinek mindenből bőven jutott, amitől egy gyermeket meg kellene kímélni (szegénység, nincstelenség, árvaság, kitaszítottság, otthontalanság), ez a költő a költészetének gazdagságával, néhány szavával is (mint ama názáreti néhány kenyérrel és hallal) olyan bőségesen jóllakat bennünket, hogy még gyermekeinknek, unokáinknak és egész közösségünknek is juttathatunk belőle. Ő a bűnt önmagában kereste ártatlanul, amiért szenvednie kellett, de mi már tudjuk, hogy az ő keresztútjának is célja, küldetése volt. Helyettünk szenvedett tévelyegve is, hogy megmutassa, melyek a tévutak, és éreztesse, hogy milyen is lenne egy emberi léptékű világ.
Végezetül, ha megkérdik, hogy kicsoda is József Attila, akkor én sem mondhatok mást, minthogy ő az, aki ezeket a verseket írta, és jó ha elolvassuk és megértjük, még mielőtt megkerülnénk a világot…
Mihályi Molnár László
József Attila összes művei: