1.

Tollamat az éjszakába mártom,
úgy írom ezt a levelet, apám.
Egy új Rodostó álmait virrasztom
idegen télben, idegen tanyán.
És hallgatom a tenger mormolását,
mint bús elődöm, Mikes Kelemen.
De százszorta setétebbek az éjjek
ezen az embertelen tengeren.
Szemem romok-szakgatta horizonton
változó csillagok után kutat.
De nem változnak még az égi képek
s minden csillag Zágon felé mutat.
És minden csillag egy-egy emlék bennem.
S ha még sokáig így nő ez a tenger:
egy új Noéként bárkát ácsolok,
hogy megmaradjon a csillag és az ember.

2.

Az éjszaka takarója alatt
megkeresem a kezedet, apám.
És felködlik bennem a régi otthon,
mint holt hegyek közt gazdátlan karám.
Jaj, hova lett a vidám nyáj belőle?
A nevetés, a jókedv és a tréfa?
Elvesző nyomukat megkeresni
kísértetórán hazajárok néha.
De nem lelem sehol. Az éj üres.
Az idő áll és holtakat virraszt.
Megborzongat a csönd, ha visszanézek,
lidérc gyötör és kísértet riaszt.
Apám, én láttam ezt a háborút
és megvakúlt azóta a szemem.
A torzultarcú emberfenevadban
Isten képmását többé nem lelem.
A régi gyermekmesék mind hazudtak.
Embert habzsolt a gyilkos tudomány!
Nem hősök és vitézek háborúztak:
csak férgek kúsztak a gyűlölet nyomán.
Nem volt sehol bajvívó, hősi torna,
csak síró nők és feldúlt otthonok,
csak olcsó préda és embertelenség,
tolvaj próféták, férgek és romok….!
Ma számonkérném régi könyveimtől
Hectort, Periclest, vagy János vitézt…
de nincsenek meg ők sem. Dúlt világunk
maga alá temette a mesét.

3.

Kőrisfáinkon laknak-e még csókák…?
S a rózsák nyílnak-e, ha jön a nyár…?
S mit szól a pinty, ha ablakomra szállva
kendermagot a télen nem talál…?
Az íróasztal ott van még a helyén…?
Áll-e még a régi kandalló…?
S régi tüzekre emlékszik-e még,
ha zúg a szél a fák közt s hull a hó…?
Verandánkra jár-e még a fecske…?
És mit csinál az öreg karosszékem…?
Dalolnak-e a fülemilék este,
ha jön a május, éppen úgy, mint régen…?
Nyomot keresni frissen hullott hóban
idegen járja ösvényeimet…?
(S nem rezzen össze, ha a sűrű közt
megreccsen egy ág a háta megett…?)

4.

Válasz nem jő. Az éj setét és néma.
Éjfélt kondít egy távoli torony.
Kísértetek denevérszárnyain
most felkeresem régi otthonom.
Halott zárjában kattan a kilincs.
Egy régi ajtó vágyva megremeg.
Tágult szemmel figyelnek a szobák,
ahogy a házon lassan átmegyek.
Álmából felriad az új lakó…
Reccsen az ágy. A padló csikorog.
A kémény nyög és felsóhajtanak
érintésemtől a hű bútorok…
Az ebédlőben fölhúzom az órát.
Karosszékedet eligazítom.
És láthatatlan kísértet-betűkkel
nevemet a falakra fölírom
“Itt jártam. Élek. Él az Isten is még.
És övé a legutolsó szó joga.
A tövissé vadult ember fölött
Ő az eke és a borona”

5.

Majd magamat, mint vérbe mártott kardot
a dúlt határon körülhordozom.
Jaj annak, aki otthonunkat lakja
prédára éhes bitorló-jogon!
Fölzúg az erdő, hogyha jönni látja!
Lába elé göröngyöt vet az út!
Rabszolgaság ellen az ősi föld
bogáncsokkal lázadni megtanúlt!
Megkeseredik szájában a kenyér.
A bor ecetté lesz az asztalán.
Az ágy nem ád nyugalmat s rémek űzik
vacogó foggal át az éjszakán!
Nem ismeri el urának a ház
s tolvajt kiált mögötte a küszöb!
S arcába ütnek, hogyha nem vigyáz,
a dédnagyanyám-szőtte függönyök!
Halottak napján sírjukból kikelnek
a tisztes holtak, kicsik és nagyok.
És számonkérik tőle jussukat
és számonkérik azt, hogy hol vagyok…?
Mert mienk csak ott a békesség, apám.
Másé csupán a dúlás és a préda.
Verejték nélkül termett gabonának
szára törékeny és kalásza léha.
Kivághatják a fákat mind egy szálig.
Porrá tehetik házunk, mindenünk.
Mégsem győzhetnek le soha, apám:
mert gyümölcsfát ott, csak mi ültethetünk!

6.

Én nem tudom, meddig marad ez így:
évekig-e? Vagy évtizedekig?
atomjaira robban-e a föld is,
míg a pokolból ember születik?
De tudok egyet: gyűlölet tövise
nem virágzott még békét soha.
Haramiának a lopott födél
zsákmánya lehet csak, nem otthona.
S valahol messze innen van egy Isten.
Világoknak Ura és seregeknek!
Ki várja búsan és türelmesen
csordulását véres serlegeknek.
Míg eljön majd az Ítéletnek napja
s beteljesednek rendre az Idők.
És lesz igazság, hűség, becsület
és tisztesség az Úr színe előtt.
És megméretik majd súlya szerint
külön-külön az embernek fia.
És pelyvaként hull szét a semmibe,
kit arra ítél majdan a szita.
Ne félj apám. Ha űzött életünk
ma utak árkában is kanyarog:
az igazságot aranykönyvbe írva
megőrzik odafönt az angyalok.
És lészen egyszer fényes jel az égen!
És ítélet tétetik, igazán!
Megrendülnek az egek eresztéki…!
és akkor majd… haza megyünk, apám.

7.

Az éjszakába mártottam a tollam,
úgy írtam meg ezt a levelet.
Magába zár az árvaság magánya,
mint valamikor Mikes Kelement.
Egy új Rodostó partján hallgatom
az embertelenségek tengerét.
Virrasztgatok az éjjek éjszakáján
a bujdosó, száműzött emberért.
Szemem romok-szakgatta horizonton
egy biztató kis jel után kutat.
De lassan változnak a csillagok.
S minden csillag Zágon felé mutat…

Bajorerdő, 1947

Wass Albert művei:

http://www.wassalbert.eu/arhiv/versei.html