Ha bűnügyben Robert Fico és Robert Kaliňák egyszerre, egymást támogatva áll ki a nyilvánosság elé, hogy tájékoztasson, végigfut rajtam a hideg. A jeges bizonyosság, hogy a történteket el fogják kenni, ki fogják forgatni sarkaiból, s az áldozat(ok)ból csinálnak bűnbakot.

Megrendített a két fiatal ember brutális kivégzése, halála. S nagyon rossz ómennek tartom, hogy az igazság véres kardját értük leghamarabb épp ez a két ember emelte magasba.

Beugrik a kép, a véres arcú lány képe, a feliratos fehér blúzé, az önjelölt „írásszakértő” és „profilozó” képe, de a durván megvert szurkolóké is, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy a hazai, a magyar csapatnak drukkoltak, nem a nemzeti ikonnak… Vagy Daniel Tupý meggyilkolása. (Vagy egy miniszteré, egy sztárügyvédé, egy járási székhely közismert politikusáé…) Hány év is telt el azóta? Eredmény – tisztességes nyomozati és igazságügyi eredmény – azóta sincs.

S ebben az országban nem is lesz, mert mint a véresre vert lány esetéből kiderült: a birodalom visszavág. (Ha másként nem, egy évtizede nyúló hamistanúzás-üggyel, melyben az eredendő feljelentő egy ma már néhai titkosszolgálati ember…) Összeesküvés-elmélet? Hmm, manapság a józan eszet, a logikus következtetéseket is gyakran így nevezik.

Szlovákiában egymást érik a kiderítetlen ügyek. Jogos tömegesen az utcára vonulni. Jogos igény, hogy valakik, akik nem szlovákiaiak, felügyeljék Ján Kuciak és menyasszonya meggyilkolásának nyomozását, akkor is, ha a külföldi nyomozóhatóságoknak az itteni tevékenysége limitált. A szlovák hatóságokon múlik ugyanis, hogy mihez és milyen mértékben férhetnek majd hozzá. De: a remény hal meg utoljára.

S ha igaz, hogy a Kuciak-gyilkosság hátterében nem csupán az olasz maffia található meg, hanem a velük (bűn)szövetkezetben együttműködő bűnügyi-igazságügyi hálózat is, a remény is gyorsabban múlhat ki. Elvégre Baki Szadiki óta tudjuk, hogy a bírói és maffiózói kapcsolat esetén is az „ártatlanság vélelme” az elsődleges, s hogy az erősebb kutya dönti el, ki a makulátlan tiszta ember. Sőt, a nemzetközi bírói szervezetek és testületek is segítenek – fogalmazzunk így: – rossz társaságba tévedt társuk felmentésében és megerősítésében, közzétéve, hogy egy bíró mindhalálig bíró és elmozdíthatatlan (mert ellenkező esetben sérül a jogállam és demokrácia). Ma már a különleges kasztok tagjaira sem jellemző a betyárbecsület, nem taszítják ki maguk közül kétes hírűvé vált társaikat, s bár ritka, de van olyan eset is, amikor a bíró leveti talárját s ügyvédként elszegődik az addig általa ítélt fő maffiózó védőjének. Nálunk az igazságszolgáltatási rendszer olyan, hogy ez simán megtörténhet… Csoda, ha úgy tudjuk: Szlovákia egy következmények nélküli ország, ahol mindenki, akinek van elég pénze – mindegy, milyen eredetű –, azt tehet, amit csak akar?! Hogy itt csak az ítélik el, aki orvosként 5-15 vagy pár ezer eurót elfogadott, tanárként bort, sonkát és kolbászt, vagy dilis vénasszonyként három temetői lámpást rúgott szét – 75 euró összértékben? (Idézzem Tiborc panaszát?)

Igazságszolgáltatás-féle nagyvadak esetén akkor kezd működni, amikor egy-egy „bűnbánó”, hűvösre került sorozatgyilkos maffiózónak kedve támad énekelni. Abból kerekedik olyan ügy, amely kinyit egy aprócska rést, melyen át láthatóvá válik egy szelete annak a világnak, ahol egy piszkosan dolgozó gazdasági elit és a szervezett bűnözés meg a nagypolitika összefonódása épp megmutatkozik. A dolog vége viszont még nem látható.

Hogy a szervezett bűnözés és a politikai csúcsai már összeértek, hangosan egy Vladimír Palko nevű szlovák belügyminiszter mondta ki először Szlovákiában (2002–2006). S egy akkor még ellenzéki, Róbert Fico nevű politikus meg azt hangoztatta szívesen, hogy Szlovákia nem jogállam… Ne dugjuk hát homokba a fejünket, az éra nem most kezdődött, s úgy tűnik, nem is ér véget olyan hamar. Lehet ma azon rágódni, hogy jeleztek-e az olasz hatóságok a kalábriai maffia szlovákiai (csehországi!) ágairól – és akkor mit csinált éppen a kormány, lehet üzenni a kormánynak, hogy éppen ki mondjon le és tűnjön el a balfenéken…

A nagy kérdés az: ki állhat a helyükre? Ki az, aki megjelenésével egycsapásra helyreállítja a közbizalmat? Aki „jogállam” helyett igazságot is szolgáltat? Mert egyelőre csak a káosz látható. Két meggyilkolt fiatal ember halála csak kérdéseket vet fel, s már a politika, a hatalom és hatalomvágy marakodik hiénaként, ebből is hasznot akar húzni mindenki, aki csak megszólal, álljon a politikai hatalmi ranglétra bármelyik fokán is.

Ján és Martina pedig egyáltalán nem fontos… Ürüggyé válnak, istenem, micsoda gyorsasággal! Pedig ha belőlük is csak „döglött akta” lesz valamelyik nyomozóhatóság archívumában, a közbizalom még tovább fogy, s ülhet akárki a mostani korifeusok bársonyszékébe, változás sem lesz. Ha haláluk felderítetlen marad, ha gyilkosuk megússza, csak tovább süllyedünk, valamennyien. S maradunk ugyanott, behálózva. Vívjuk az egyenlők és egyenlőbbek harcát egyenlőtlen fegyverekkel, miközben csak terelnek bennünket – kampányokkal, műfelháborodásokkal, piti cirkuszokkal –, kifárasztva a most még lázadozó ezreket, míg le nem csendesednek újra.

Míg végképp magukra nem maradnak a létalapjukban megrendített családok a fájdalmukkal és soha be nem gyógyuló sebeikkel. Minden nap gondolok rájuk. Egy tisztázatlan körülmények közt meghalt fiatal ember anyjaként, egy csaknem tizenkét éves döglött akta birtokában, Bibliát lapozgatva időnként, hogy tudjam és (újra) elfogadjam: a bosszú az Úré. S hogy el ne felejtsem: attól, hogy jogállamban – értsd: emberek parlamenti többsége által meghozott törvényekkel szabályozottan – élünk, még létezik az igazság, és őszinte szívvel tudjam elimádkozni, hogy „jöjjön el a Te országod”.

N. Gyurkovits Róza