80 éves Remák Béla (Szepsi)
- A város közművelődésének mindenes, alázatos szolgálattevője
- A Csemadok legaktívabb tagjainak egyike
- A HELYTÖRTÉNETI MÚZEUM ÉS GYŰJTEMÉNY LÉTREHOZÓJA
- A SZEPSI BÓDVA EGYESÜLET ALAPÍTÓJA,
- A BÓDVA KUPA MEGÁLMODÓJA,
Bevezető
A Bodrogköztől a Bódva völgyéig
A Bodrogköz a felvidéki, szlovákiai magyar terület legkeletibb része. Különösen 1945-től vált azzá, amikor a Szovjetunió bekebelezte Kárpátalját. Akkortól ez a Tisza, a Latorca, a Bodrog és az országhatárok által kijelölt csücske az országnak, mint egy feledésre és pusztulásra ítélt és jogfosztott magyarok által lakott térség népe kényszerhelyzetek előtt találta magát: akit nem vittek kényszemunkára, nem üldöztek el vagy nem menekült más vidékre, az vagy behódol a szláv és kommunista megszállóknak, vagy kényszerből vagy küldetésből vállalja a megbélyegzetteknek ezt a kereszthordozó szenvedéstörténetét. Nem volt elég a háború pusztítása, a béke időszaka sem kínált jobb életet.
Ez a vidék és ez a sors képezte Remák Béla gyermekkorának hátterét Bélyben, a kifosztott Sennyei kastély közelében. Ő még Magyarországon született 1940-ben, mert a bécsi döntéssel ez az abszolút magyar többségű település is visszakerült Magyarországhoz, de 1945-től ismét Csehszlovákiához csatolták. Betiltották a magyar nyelv használatát, a magyar iskolát, a magyar intézményeket, s aki nem akarta magát átíratni szlovák nemzetiségűnek, azt megfosztották állampolgári jogaitól is. Itt is énekelték titokban vagy csak suttogva a kocsma sarkában, hogy:
„Betiltották a magyar szót Csehszlovákiában.
Tisza menti öreg gulyás mit gondolt magában.
„Elég volt a szenvedésből, elég volt a kínból!”
Tisza menti öreg gulyás a bíróhoz indult.
A kalapját büszke daccal csak a fején hagyta,
a karikás ostorát meg az asztalra csapta:
„A faluban más gulyásról tessék gondoskodni!
Nem tudok én a marhára tótul káromkodni.”
Ez az „iskola” tanította őt is az életre és megmaradásra. Ennek emlékeit, gyermekkora tapasztalatait, szülei és tanítói útmutatásait kapta útravaló tarisznyájába, hogy életének nagyobb részét a Bódva völgyének kisvárosában, Szepsiben élje le. Méghozzá úgy, hogy nyomot hagyjon maga után a város szellemi és tárgyi kulturális örökségének gyarapodásában egyaránt.
Szüleitől jól megtanulta azt a Bodrogközben általános hagyományt, hogy a keresztvetéssel megáldott és megszegett kenyérből egy morzsa se juthat kárba, nem mehet veszendőbe, és Remák Béla számára ezt nem csupán a testi, hanem a lelki táplálékra is vonatkozott. Az örökséget, amit a jó Isten áldásával szüleinktől, elődeinktől kaptunk, nem szabad veszni hagyni.
Családjuk (szülei, testvérei):
Amikor Remák Béla családi hátterét vizsgáljuk, kikerülhetetlen lesz ismét a kastély, ahol szülei találkoztak, ahol már nagyszülei is dolgoztak, hiszen a Sennyei uradalom szolgálatában álltak a nagyapák grófi kovács és lovászmester (sőt versenyző zsoké, aki mint lovashuszár halt meg az első világháborúban), a nagymama mosónő. A kastély kisugárzása nem volt nyomtalan. Az ott dolgozó cselédek, szolgálók, alkalmazottak is úgymond világot láttak: kultúrát, jó modort, méltóságot. Ezt családjukban is tovább adták. És a Sennyeiek törődtek az emberekkel, megbecsülték azokat, akik körülöttük dolgoztak. Remák Béla édesapja is kovács volt, majd később vasúti alkalmazott. Édesanyja a Hangya fogyasztási szövetkezetben elárúsító. Hét gyermekük született, 4 lány, 3 fiú. Béla a negyedik volt a sorban. Neki is és testvéreinek szintén a grófnő („konteszka”) Sennyei Anna volt a keresztanyja, aki a kisemmizés ellenére az omladozó kastélyban élt mindvégig, haláláig. A csehszlovák hatalom 1920 után először a nagybirtokosok földjeit vette el. Ezeket elosztotta a haszonleső cseh legionáriusoknak, akiknek itt is úgynevezett kolóniákat építettek, hogy biztosítsák a magyarok fölötti uralmat. Épült ilyen telep Nagytárkény felé és Battyány mellett is, amelyek később az állami birtok tulajdonába mentek át. 1945 után pedig a kastélyt is kisajátította az állam, használta, amíg le nem pusztult. A grófnő végül az északi oldalszárnyban, szinte a pincében lakott a falu jólelkű emberei által segítve.
Iskolák, tanulmányok:
A háború után nem nyílt meg a magyar iskola. Szlovák tanítónőt küldtek Bélybe is, akik a helyi nebulók nem értettek. Ha valaki magyarul szólalt, akárcsak a szünetben is, annak 50 filér büntetést kellett fizetnie, és voltak besúgók is, akik ezt rendszeresen jelentették talán valamilyen jutalom fejében. Béla gyakran került ilyen megalázó helyzetbe. Szlovákul nem tudott, nem értett, szótlanul meg nem bírta. … Négy évig tartott ez a terror, amikor valamilyen változások történtek. Mancos Antal, Tóni bácsi a plébános egyszer beállított a Remák portára, és feltette a kérdést: Mik vagytok ti?! Szlovákok vagy magyarok? Mert ha magyarok, akkor mért járnak a gyerekek szlovák iskolába? Megnyílt a magyar is…. !
Ennyi elég is volt. Másnap már a magyar iskolában voltak mind. Tóni bácsi Isten igéjét jól értelmezte, és bűnnek tartotta, ha valaki nem tisztelte a szülők, apák és anyák nyelvét, hitét, szokásait. Ez meghatározó élmény volt Remák Béla életében. Ma is hálával gondol Tóni bácsira, akit az egyházi feljebbvalói sem kényeztettek el, de ő mindenütt megtalálta a maga küldetését, feladatát. 1968 táján Tiszacsernőben, az átrakodó állomás miatt létrehozott városban templomot akart építtetni, de a szovjet megszállás után ezt sem engedélyezték, Tóni bácsit pedig elhelyezték jó messzire Bélytől, méghozzá Szepsi közelébe, Jánokra.
Sejthetjük, hogy őt ez nem törte meg, mert küldetését itt is betöltötte.
A magyar iskolában aztán már minden megváltozott, kedvet is kapott a tanuláshoz, de emár ekkor vonzotta sport. Középiskolába a leleszi mezőgazdasági (növénytermesztési és állattenyésztési) szakközépiskolába járt, ahol 1958-ban érettségizett.
Ezután következett a kötelező katonai szolgálat csehországi alakulatoknál. A sportoló katonák külön elbánásban részesültek, ez is motiváló volt, hogy intenzív tréningeket vállalt. A Slávia Liben színeiben futott középtávokat (800, 1500 méteren). Az első évben volt egy nagy futóverseny a Bílá horán Prágában. Ott elrajtolt a leggyorsabb futóval, próbált vele lépést tartani, de kimerült, és kénytelen volt feladni a versenyt. Ekkor elhatározta, hogy hogy még keményebb edzésbe kezd, és meg fogja nyerni legközelebb. És így is lett. Egy év múlva győzött. Mindjárt kapott 5 nap eltávozást jutalmul, ami egy katonának akkoriban sokat jelentett, hogy pár napra hazajöhet. Ilyen Remák Béla életszemlélete: ha elsőre nem sikerül, annál elszántabban kezd bele újra. És terveit siker koronázta.
Munkahelyek, Szepsi:
Leszerelés után több munkahelyen is megfordult. Például a perbenyíki zöldségfelvásárlóban, a szeretvai olajfúróknál (amelyik egy héttel az után robban fel, több halálos áldozattal, hogy eljött, mintha az őrangyala vigyázott volna rá ). Aztán Csécsbe került nevelőnek a szakiskola kollégiumába, majd Szepsibe az úttörőházba, végül Timko Ferenc barátja a mezőgazdasági műszaki szaközépiskolába csábította nevelőnek 1966-ban. Innen is ment később nyugdíjba. Mozgalmas időszak volt ez számára is ekkor. Mindjárt megtalálta a helyét a Csemadokban, illetve a Csemadok elnöke Bocskorás Bertalan feladatokat osztott a vezetőség tagjainak.
- Béla, te a néprajzi szekciót vezeted! – mondta Bocskorás.
- Akkor mit kell csinálnom? – kérdezte Béla, mert még nem tudta, hogy ez mi fán terem.
- Gyűjteni fogsz….
És így kezdődött el a néprajzi tárgyak gyűjtése. Először a kidobott eszközöket, gereblyét, ládát, kosarat, szakajtót… ami akadt. Aztán a régi házak bontásakor a padlásokról is sok dolog előkerült. Tulajdonkáéppen ez képezte a mai helytörténeti múzeum gyűjteményének az alapját is. Az iskola alagsorában raktározta őket, míg az 1987-ben kinevezett új igazgató ultumátumot nem adott számára, hogy tüntesse el az egészet….
De térjünk vissza időben. 1968 az országban is mozgalmas esztendő volt. Remák Béla a megalakult Magyar Ifjúsági Szövetség szervezésébe kezdett, lett a szervezet helyi elnöke, és gyakran járt Pozsonyba is szervezkedni. Itt ismerte meg Galán Gézát, Duka Zólyomi Árpádot, Duray Miklóst… Aztán a szovjet bevonulás ennek is véget vetett. Ismét régi szelek fújdogáltak, de akinek egyszer kinyitották a szemét, annak már hiába kötötték be, mert az emlékeit és felismeréseit nem tudták elvenni.
Az iskolában diákjait szorgalomra, becsületre, turisztikára és sportra nevelte. Ő találta ki a jászói tó körüli futást egy-egy sportnap keretében, majd amikor a karcagi iskolával barátságra léptek, akkor már nemzetközivé tették ezt a versenyt is. Minden évben megrendezték. A diákok számára rangot jelentett a futásban való részvétel. Már jó előre elkezdték az edzéseket. Sokan ma is büszkén ős örömmel emlékeznek vissza erre, mint négyéves tanulmányaik egyik legszebb élményére. Ebben az időben még az ország távolabbi vidékeiről is érkeztek ide diákok, mert a mezőgazdaság számára csak itt képeztek gépesítőket magyar nyelven (mechanizátor). Sokan persze csak jobb híján kerültek ide, s később egészen más pályán kötöttek ki, mert van aki színész lett, van aki lelkész. Volt esztendő, hogy annyi kollégista volt az iskolában, hogy nem jutott mindenkinek kollégiumi férőhely, és a városban albérletekben kellett a negyedikeseknek lakniuk.
A kulturális életben ismerkedett meg feleségével is, aki az amatőr festőkkel tartott. És jöttek a gyerekek: három fiú, két lány. És jelenleg már kilenc unoka is jelzi a Remák család gyarapodását.
A TÁJHÁZ:
1987 tavaszán került Szepsibe Mihályi Molnár László, akit korábban a Bodrogközben kilenc évig nem engedett katedrára lépni az államhatalom mögött buzgólkodó politikai rendőrség, ezért népművelőként dolgozott. De nevét és tevékenységét a Csemadokban is jól ismerték, mert kiszsínpadokat, nyári honismereti túrákat, művelődési táborokat is szervezett, és Bocskorás Bertalant és Zachariás Istvánt is jól ismerte Szepsiből. Egy fél évig csak „bejáró” volt Nagykaposról (a családja még ott maradt, hétvégeken járt haza), és nevelőként kapott állást, a kollégiumban lakott, mellette a magyar nyelvet is tanította, így naponta órákat dolgoztak együtt Remák Bélával. Ekkortájt kezdték szervezni a Szepsi Csombor Márton emléknapot, amit ekkor a nagykaposi Erdélyi János napok mintájára több napossá tettek néhány megvalósítható ötlet alapján. A néprajzi tárgyakból is nyílt kiállítás, de meg kellett oldani a tárgyak elhelyezésének kérdését. A kiállítás alapján Remák Béla addig-addig járt a városi vezetők után, hogy végül megvásároltak egy régi kovácsműhelyt a portával együtt.
Természetesen először csak egy nagy rendetlen raktár volt az egész, de a tárgyakat nem veszélyeztette az elpusztítás. A Csemadok tagjai aztán apránként segítettek kitakarítani, kimeszelni, de a munka java részét maga Remák Béla végezte. Amikor csak akadt egy kis szabad ideje, máris a tájházban volt… Például a kemencéhez nem volt elég tégla, ezért aztán a Bódva partján a házak bontásából keletkezett hulladék téglákat rakták talicskára esténként. De ez már 1989-ben volt, amikor a kemence elkészülte után egy hétig kellett volna tüzelni benne, hogy jól kiégjen. Ennek ürügyén gyűlt össze az a csapat, amelyik a novemberi változásokat Szepsiben levezényelte…. Egy évre rá, az első szabad helyhatósági választások után pedig megsült benne az első kenyér is!
Kezdetben ugyanis tájháznak nevezték a Zsolner féle kovácsműhelyt, és csak később vált helytörténeti múzeummá. A város vezetése segített, muzeológusokat is bevontak, így a kovácsműhely autentikus berendezést kapott. A hátsó traktusok fokozatosan bővültek, de nem élettelenül, mert Remák Béla segítő baráti társasága gyakorta itt találkozgatott, egy szalonnasütésre vagy a kemencében sült krumlira, tökre. Talán itt született meg az ötlet a Bódva Egyesület létrehozására, amikor Béla fiai is akartak maguknak kialakítani egy tanyát, valamilyen ifjúsági klubot. Erre alkalmatosnak bizonyult a kultúrház alatti pince, ami tele volt lommal, törmelékkel. A fiúk baráti társasága vállalta a kitakarítást, és több pótkocsi szemetet hordtak fel onnan, majd rábukkantak az egy emelettel mélyebben megbúvó másik, régebbi pincére is, és néhány gabonatároló gödörre. Ekkor jöttek az ötlettel, hogy szponzorokat, vagyis támogatókat kellene keresni, de ahhoz valami szervezetet kellene létrehozni, hogy hivatalos legyen a dolog. Ez adta tulajdonképpen a BÓDVA EGYESÜLET létrehozásának ötletét. De akkor már legyen mindenféle egyéb kulturális tevékenység is benne, hogy ne kelljen átírni mindig az alapokmányát. Így lett a kultúra, a sport, a hagyományápolás esetleg még nyomtatott anyagok kiadása is a tevékenységi lehetőségek közé bejegyezve. Mire a pince rendbe lett, a városnak is terve volt mindjárt a hasznosítására. A magtározókat felújították, a pincét pedig vendéglátásra, borászati és egyéb találkozókra alkalmassá kezdték tenni, míg végül létrejött a Bormúzeum benne.
Így alakult meg 1994-ben a BÓDVA EGYESÜLET, amely a későbbiekben 1999-től a Bódva Kupát szervezi, és 2005-től a Vox Columbellae Kórus fenntartója. Alapító elnöke Remák Béla. Néhányan ugyan megorroltak miatta, hogy miért nem a Csemadok vállal ilyen feladatot, de nem dicsőséget, hanem munkát, tevékenységet vállalt magára az egyesület, amit más nem csinált. De máig a magyar kultúra őrzője, ápolója, gyarapítója. Ráadásul a a sport nem igazán a Csemadok tevékenységi célja. Persze Remák Béla sem csak a futás miatt kezdett bele a szervezése. Nagy álma volt, hogy egyszer a Kárpát-medence minden szegletéből lesz itt egy-egy futó, és a Szent Korona Országának jelképes egysége itt valósul meg. Először csak a jászói futás mintájára a karcagiakat hívta a Szepsi-Jászó-Szepsi félmaratonra, majd a nőknek Jászó-Szepsi negyedmaratont iktatták be, később korosztályos csoportok jöttek. Ebben az időben Remák Béla fia Zoltán aktív amatőr kerékpárzó volt. Szlovákia öt legjobbja közés sorolták. Többször megnyerte a Kassa-Tátra-Kassa versenyt, kétszer a Tour de Hungaryt és még több nemzetközi versenyt. Így jött az ötlet, hogy egy 50-60 km-es szakaszt úgy rajzoljanak meg, hogy a Bódva völgyében Magyarországot is érinthesse, jelképesen határtaposás legyen. Ez is sikerült. Azóta van családi futás, görkorcsolya verseny is. Az idén rendezi a Bódva Egyesület a 21. Bódva kupát. Az első években a versenyzők megvendégelését a tájházban (Múzeum) valósították meg, és besegítettek az énekkar tagjai is a töltött káposzta kiosztásába, Idővel a létszám úgy megnőtt, hogy az a hely kicsinek bizonyult. Ma már elismert nemzetközi futó, görkorcsolya és kerékpárversenyként jegyzik. A Bódva Egyesületben ennek felelőse Nagy István, Péter Éva és Dobos Zoltán. Az Egyesület elnöke Mihályi Molnár László, aki az énekkar ügyeit is vezeti.
A Bódva kupa szervezése mellett mindig voltak további ötletei. Megörökíteni Szepsi első tanítójának nevét, megjelölni a város déli és északi kapujának a helyét, emléket állítani a nagy kolerajárvány áldozatainak. Ezen túl Bocskorás Bertalan ötletét továbbgondolva emléket állítani a városban járt három kiemelkedő személyiségnek: Szepesi Csombor Mártonnak, Szepsi Laczkó Mátéka és Egressy Béninek. Remák Bélának köszönhető az is, hogy a város egyik híres élő szülöttét, Csáji Attial képzőművészt többször is elhívhattuk Szepsibe.
A BÓDVA KUPA tehát egy nagy közösségi eseménye lett a városnak, így aztán rövidesen a SZEPSI NAPOK szerves programpontja lett kiállításokkal, kulturális és sportrendezvényekkel, gasztronómiai és borászati kínálattal. Megmozgatta az énekkar tagjait is, hiszen aki nem versenyzett, az a szervezésben vette ki a részét. És az álom is teljesedett lassan: érkezett versenyző Erdélyből, Kárpátaljáról és Délvidékről is. Remák Béla pedig nem adta fel a további álmodozást, hogy a város eredeti ősi magyar kultúrájának emlékei ne vesszenek feledésbe.
Zárszó
Remák Béla Szepsiben végzett sokoldalú tevékenységének eredményeivel aligha tudnának versenyre kelni. Ám ő ezt nem hiúságból, nem hírnévért és nem is pénzért végezte. Mindig szerényen háttérbe húzódik, ha elkészült valami. Akkor áll ismét az élre, amikor újabb feladatra kerül sor. Ehhez kellett egy szülői, családi indíttatás, egy sorsdöntő történelmi helyzet, amely az emberségben, tisztességben és magyarságban is az értékem megtartására ösztönözték. Szepsiben pedig ebben ösztönző társakra, barátokra, segítőkre talált.
Amikor ezen a kapun, amely a régi és az új városrész között a Bódva partján található, ahol egykor talán a a danckai (Gransk) borkereskedők laktak, mindig elmerülhet emlékeiben, hiszen ennek is ő volt az ötletgazdája, szorgalmazója, szervezője. Szerencsére a város vezetősége húsz éven át ebben kivitelező partnernek bizonyult.
—
A Csemadok Hétköznapi hősök pályázata keretében a szepsi Salkaházi Sára Magyar Tannyelvű Egyházi Iskolaközpont középiskolás diákjainak díjzott pályázata 2019-ben. Készült az Emberi Erőforrások Minisztériuma
Kulturális Kapcsolatok Főosztálya
Hétköznapi hőseink
Írjunk történelmet!
készítői: Nagy András , Nyíri Benedek, Dobos Kristóf tanulók.
Felkészítő tanár: Mihályi Molnár László, Szepsi