(Gál Sándor a felvidéki Búcson született, 1937. november 29-én.)

Egy költemény sorsunk árnyékos feléről

Gál Sándor

Távolodók

mennek
egyre csak mennek
szemükből kihullnak
a tetők
a temetők
kifordul utánuk a csend
az ajtók száján
kifordul utánuk
a küszöb a kapu
és a sötét kapubálvány
az udvart mögöttük
papsajt útifű növi be
lüktet benne zölden
az üresség szíve
kutak mélyén meghal a forrás
beléomlik pár ölnyi agyag
magával rántva a kútkávát
minden percben valami kettéhasad
üveg deszka út tűzhely kemence
s mintha minden félrész
a távolodókkal menne
mindennap
kevesebb a szó kisebb a lélek
s egyre csak mennek
mennek a tájak a vidékek
síkságok vonulnak
dombok döcögnek
a folyópartok kettétörnek
és száll a semleges ég
az elmenőkkel
az öntudatlan vétkezőkkel
a nyelvük vesztett tétovákkal
akik csak mennek egyre mennek
akik egyre csak távolodnak
önmagukból is kitántorognak
apáik szavát elfelejtik
tegnapjukat rejtve rejtik
néz utánuk küszöb kapu
néz a sötét kapubálvány
s kifordul az emlékük is
a megnémult ajtók száján

A költői egyéniség egyik fokmérője, hogy mennyire tudja meglátni, felismerni, érzékelni közössége sorsát, és hogyan tudja ezt költői eszközökkel a saját egyéni létének, sorsának részeként láttatni és érzékeltetni. Gál Sándor egész életműve ennek bizonysága, ezért nem lehet költészetét elvonatkoztatni attól a társadalmi közegtől, amelyben művei megszülettek. Azon túl, hogy egy korszak élethelyzeteiben lehetséges emberi magatartásformákkal és érzésvilággal való azonosulásra vagy együttérzésre ösztönöz, alapállása mindig az örök emberi értékekben gyökerezik. Vagyis ez az Érték a Mérték, amihez képest  viszonyítható minden egyéb.  Gál Sándor költői nagyságát  az mutatja,  hogy nem szakad el, nem is akar elszakadni ettől a Rendtől. Bár akadhatnak oktondiak, akik ezért talán túlhaladottnak vagy konvenciálisnak bélyegzik, de ennek a költészetnek a modernitását (korszerűségét!)  éppen ez adja, hogy fel meri és fel tudja vállalni a gyökerekhez való visszatérést. Sajnos az értékválsággal küzdő korunkban már ehhez is bátorság kell.

A költő és motivációs tere:

Gál Sándor egész életművét átszövik a XX. századi magyar nemzeti és emberi sorskérdések, sorstragédiák, amelyek árnyékként vetültek már gyermekkorára is a harmincas évek Csehszlovákiájában egy színmagyar településen, majd a világháborús viszonyok a két tűz közé került faluban, és később a hatalom által felszabadulásnak nevezett teljes jogfosztás korszaka, a magyar nyelv és a magyar oktatás teljes tilalma, a magyarverések, kisemmizések, vagyonelkobzások és deportálások idején.

Ennyi megfélemlítés után csodának tűnhet, hogy az engedményeket követően még valaki vállalni merte magyarságát. Ám nem csupán néhányan, hanem néhány százezren merték, talán a kisemmizettek fele, mert a józan ész és az ősi ösztön is azt diktálta, hogy aki feladja édesanyja nyelvét, hitét, szokásait, az kivetkőzik emberségéből is. S ha  a másik oldalról nézzük, akkor százezrek voltak, akik mégis megtették ezt, mert a hatalmi kényszer és a húsos fazekak ígérete megzavarta mindkét tájékoztató iránytűjüket: az észt meg az ösztönt is. S mire észbe kaptak, gyermekeik lelkét már eladták idegen szellemek kísértetének.

De vajon megtörheti-e a költészet  az önkényes megszálló hatalom gőgjét, és visszaadhatja-e a kisemmizettek önbecsülését ? – ez a kérdés nagyon ősi, s bár a racionális gondolkodók mindig azt válaszolják, hogy ez illúzió, de egy valódi költő talán mindig azzal a hittel ír ilyen verseket, hogy a szó egyszer cselekvő erővé nemesül.  Petőfi és Arany, Ady és József Attila is ezt vallotta: az igaz szó soha nem hiábavaló !

A vers gondolatvilága:

A versben egyetlen szó utalás sincs arra, hogy mikor, hol és kiket érintenek a nyomasztó és tragikus kijelentések. Csak egy folyamatos, szűnni nem akaró értékválságot, értékvesztést vetít elénk, ahogy a „távolodók” elhagyják, elvesztik, megtagadják emberi teljességük lényeges elemeit: az otthont, a szülőföldet, s ezzel együtt az anyai szót, emberi tartásukat, közösségi örökségüket.

Szerkezetileg a vers egyetlen hosszú  (központozás nélküli) gondolatsor 41 sorba tördelve. Nincs kötött ritmusa, de balladisztikus hangneme és egyre erőteljesebben magával sodró képsorok zuhataga emeli a prózai megnyilatkozás fölé. Egymással összecsengő, rímelő szakaszok erősítik fel mindezt, segítve egyben a gondolatsorok tagolását is. A képek dinamikáját az igék (igenevek) jelenléte határozza meg: mennek, mennek, kihullnak, kifordul, benövi, lüktet, meghal, beleomlik, magával ránt, kettéhasad, mennek, mennek, vonulnak, döcögnek, kettétörnek, száll, elmenők, vétkezők, nyelvük vesztett, mennek, távolodnak, kitántorognak, elfeljtik, rejtik, néz, kifordul, megnémul.  Ezek a szavak önmagukban is tragikus veszteséget sugallnak. A fizikai elvesztés után az emlékezés és az emlékezet sorvadása indul el, de arra nem utal a költő, hogy mindez minek a következtében jön létre, hogy talán erőszak, parancs, kényszer, csábítás hatására történik avagy önkéntes lemondásról van szó. Az eredmény tulajdonképp ugyanaz: a szülőföld elnémul, a nép szétszóródik, a hovatartozás semlegesül („száll a semleges ég / az elmenőkkel /az öntudatlan vétkezőkkel”).  Akármi hatására is történik, de  a vétkezők cselekedeteinek következménye bűn: a kiüresedés, az önmegtagadás, az alapértékek elhagyása.  Önbecsülésük elvesztése  miatt a valakiből senkikké lesznek, akik ezt a magatartási modellt örökítik majd át utódaikra, és akkor mivé lesz utánuk a világ. Ezt már csak a vers végéről is hiányzó sok felkiáltójel és kérdőjel helyett lehetne megfogalmazni, mert maga a helyzet üzeni, hogy micsoda világ vajon az, ahol ez megtörténik, megtörténhet…

A leírt szöveg az által is emelkedik költeménnyé, hogy az egymást követő képsorok önmagukban is érzelmi indulatokat gerjesztenek. Az elhagyott (megtagadott, elvett vagy elvesztett ?) szülőföld, ahogy „kihullnak szemükből a tetők, a temetők” , vagyis az élők és holtak otthona, ahol már sem élni sem halni nem lehet többé, majd ennek az eltűnő, elvesző világnak a pusztulását tárja elénk minden részletével: a megnémuló ajtók, a kutak mélyén meghaló forrás, az üres ház, az elgazosodó udvar. A fizikai pusztulás mellett azonban sokkal mélyebbre szánt az emberi értékvesztés terén: „minden percben valami kettéhasad”, „ kevesebb a szó, kisebb a lélek”,  „a folyópartok kettétörnek”.  Az elmenők, az eltávolodók, az önmagukból is kifordulók meg nem szűnő rémálma vagy lelkiismeretfurdalása, hogy amit elhagytak, az már csak emlék, de a valóságban nincs többé, és a semleges tehetetlenség állapotában valójában az emberség és elembertelenedés mezsgyéjére érnek, amikor már az is feledésbe merül, ami eddig megtartotta ezt a népet.  Végül a költői kérdés síkjában személyesülnek meg az elhagyott otthon tárgyai, amelyek megnémultan nézik az értékeiket veszni hagyó embereket, mintha még az egykor otthont adó ház részei is magasabb erkölcsi rendet képviselnének azzal, hogy ott maradnak, ahol eddig is voltak. Ám ahol  az ajtó és kapu kapu nem funkcionál többé, nem fogad be és nem véd meg, mert nincs kit, mert odabent minden üres, ahol már sem keresztelőt nem ünnepelnek, sem halotti tort nem ülnek, ott nincs folytatás, nincs jövő többé. Emlékezés sincsen, mert nem maradt emlékező:

„néz utánuk küszöb kapu
néz a sötét kapubálvány
s kifordul az emlékük is
a megnémult ajtók száján”.

A költő fenyegető, fájdalmas és kétségbeesett üzenete ez a költemény,  mert saját fajtája, saját népe sorstragédiáját láttatja, annak menekülését a megaláztatások és megfélelmlítés elől, bűnbeesését a sátáni csábítások hatására, önpusztító önfeladását a vélt vagy valós anyagi előnyökért. Az már csak filozófiai találgatás, hogy az erőszakkal megnyomorítottaknak még marad erkölcsi joguk az ellenállásra, még követelhetnék (ha eszükbe jutna) jogos örökségüket, de akik önként mondtak le értékeikről vagy kótyavetyélték el emberi jövőjüket, azoknak már sem joguk, sem esélyük a megtérésre…… vagy talán mégis?

Ítélet ez a költemény azok fölött is, akik erre a sorsra terelték, kényszerítették, juttatták vagy csábították az embereket.

Már pedig a  Felvidéken a XX. század folyamán (de napjainkig hatóan) bőven találunk példát erre a példázatra, mert a megszálló önkényes hatalom kezdetektől fogva módszeresen akarta felszámolni az itt őshonosan a szülőföldjén élő magyar közösséget, hogy önigazolást nyerhessen arra a hazugságra, aminek alapján ezt a földet megkaparinthatta.  A szervezett asszimilációs program mellett a megcélzott népesség egy része úgy „okult” a történtekből, hogy el akarták kerülni a megszégyenítést, és  elköltöztek vagy pedig gyermekeiket már nem anyanyelvük szerinti oktatásban részesítették, amelyről már a statisztikák is kimutatták, hogy ennek eredményeként a követező nemzedékben legfeljebb már csak néhány ezreléknyi óhajtja megőrizni nagyszüleik kulturális, nemzeti örökségét. A negyedik nemzedékben már teljes asszimilációt lehet tapasztalni: szinte magasabb a beolvadási arány, mint az idegen országokba költözöttek soraiban.

Ha pedig ez valahol megtörténhet, ott nem beszélhetünk kiegyensúlyozott emberi viszonyokról, és a törvénykezés legfeljebb csak karikatúrája lehet a demokratikus jogrendnek. De mit is várhatnánk ott, ahol a kisemmiző benesi dekrétumokat az ország törvényhozása helyezi védelem alá…..

A költő pedig várja a csodát, mert saját fegyverével csak ennyit tehet,  ami nem kevés: fényt gyújthat a szellemi elsötétítés idején is, esetleg ennél is nagyobbat, „valami nagy-nagy tüzet” rakhat szóból, érzésből, gondolatból ….  hogy  megérezzük, felismerjük a világ valódi arcát, és megláthassunk egy lehetségest, amely tisztább és igazabb.

Mihályi Molnár László

—

Gál Sándor (Búcs, 1937. november 29.) – felvidéki magyar író, költő, közéleti személyiség.

https://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%A1l_S%C3%A1ndor_(%C3%ADr%C3%B3)