A Kárpátoktul le az Al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.
(Petőfi Sándor: Élet vagy halál!, Erdőd, 1848. szeptember 30.)
Efef örömmel konstatálta, hogy nem csak Bemnek sikerült kereket oldania, hanem Alex is él. Az ifjú őrnagy, aki franciául szokott beszélgetni Bem Józseffel. Nem lehetett nem észrevenni, hogy milyen meghitt, baráti kapcsolat volt a parancsnok és a magyar költő között. Ráadásul a magyar honvédek is rajongtak érte. Egy pillanatig sem habozott, tiszta lelkiismerettel akar majd megjelenni a lengyel hadvezér előtt, már csak ezért is meg kell menteni ezt a fiatalembert. Kiadta az utasítást társainak.
– Előbb rejtsük el, és ha már tiszta lesz a levegő, meglátjuk, mit tehetünk.
Ekkor az ég is megszólalt, egy óriási mennydörgés hallatszott, amit Efef égi jelnek könyvelt el. Villámok cikáztak az égen, óriási zápor következett, amely a vértől is megtisztította a földet.
Alex sebesülése azonban súlyosnak tűnt, mellén friss szúrás tátongott, ez sokkal komolyabb bajnak látszott, mint amit a levágott ujjai jelentettek. Külső sebeit bekötözték, de egyértelmű volt, hogy életben maradása érdekében az ápolását rá kell bízni valakire.
A közeli Fehéregyháza veszélyes erre, bizonyára az ellenség átkutatja majd. Efef úgy döntött, Segesvár városában próbálnak szerencsét. Megvárták az estét, addigra elkészítették a nyugágyat is, amelyen két ló között szállították a még mindig eszméletén kívül lévő sebesültet.
Óvatosan haladtak, hiszen nemcsak Alex állapotára kellett tekintettel lenniük, hanem az esetlegesen felbukkanó ellenséges őrjáratokra is gondolniuk kellett. Efef – jó felderítőként – szólt Pier társának, menjen előre Segesvárra, és próbáljon találni egy derék családot, akire rábízhatják.
Egy óráig tartott, míg Efefék elérték Segesvár városát. Az út mellett várt Pierre, illetve a megbeszélt jelre, hogy a kutya ugatást utánozva fedje fel magát. Hamarosan meg is hallotta ezt, Pier pedig másodmagával érkezett.
– Székely Áronnal jöttem, mindenről tud, családjával vállalták, hogy gondozzák Alexet. – mondta Pier.
– A tiszt úr nyugodt lehet, családommal együtt ápoljuk majd. Az asszonyommal úgy vigyázunk rá, mint azt tennénk három fiunk esetében is. – mondta a székely férfiú.
– A jó Isten áldja meg ezért! A fáradozásaikat természetesen megfizetem.
A székely ház udvarába érve Efef elővette az erszényét, Székely Áron azonban nem hagyta, hogy kinyissa.
– Közös az ellenségünk, közösek a barátaink! Ne sértsen meg a tiszt úr azzal, hogy azt gondolja rólam, hogy alamizsnáért teszem a dolgomat – mondta határozottan Áron.
– Csodálom ezt a nemes magatartást, kedves uram! De legalább az a két ló itt marad önnél, amelyekkel a sebesültet hoztuk. Erről nincs vita, tekintsen rájuk úgy, mint hadizsákmányra. Nekünk úgysem kellenek, hisz mindnyájunknak megvan a saját lova.
Ebben gyorsan meg is állapodtak. Kézfogással köszönt el a derék székelytől, és közben annak a szemét fürkészte. Efef jó emberismerő volt, Székely Áron tiszta tekintetét látván nem kételkedett abban, hogy jó kezekbe kerül az ifjú magyar költő sorsának alakulása.
Oriskó Norbert
Szerzői megjegyzés: Nem tisztem sem célom senkit meggyőzni arról, hogy ebben mi a képzelet, mi a legenda, és mi a valóság… Regényvázlat ez. Úgy gondolom, Petőfi bármilyen sorssal is nézett szembe, azt hősként tehette…
© Oriskó Norbert
Korábbi fejezetek:
Varsó, 1849: Királyok / 33 – Előhang: – Segesvártól Barguzinig