bb1Nem árt néha szembesülni azzal, hogyan is vélekedik rólunk, határon túlra szakadt magyarokról (meg az anyaországiakról is) az a szlovákiai (magyar) politikus, aki az elmúlt 23 évben a legtöbb karikát zsebelte be tőlünk a parlamenti választások során, és máig meghaladhatatlan orákulum.

Az alábbi beszélgetés a Sólyom-per lezárását követően hangzott el a szlovák hírtévében. A kenyérkereső embernek kissé tovább tartott alaposan kivesézni, de azért sikerült. Sőt: megérte. Mert olyasmiket tudhatott meg belőle például, hogy mostanság, amikor már nem a pártelnök közvetlen munkatársainak egyike felügyeli a magyarországi oktatási-nevelési támogatások leosztását a szülői és pedagógus szervezeteknek, hanem az iskolás gyerekek szülei kapják kézhez, a pénzt elisszák a szülők… Meg azt, hogy nagy kár, ha elsősorban olyan állampolgárok veszítik el állampolgárságaikat, akik nem a magyar állampolgárságot vették fel; de a végén még azt is, hogy a mai modern ember diófát nem az unokájának ültet, hanem magának, hirtelen növő fajtát, mert saját dióból legjobb az imádott diós sütemény…
Következzen hát alább a beszélgetés részletes ismertetése.

Sólyom a megkerülő…

Szlovákia győzött, Magyarország vesztett a Sólyom kontra Szlovákia perben. „Ön hogyan látta a 2009-es látogatás ügyét?” – jön az agresszív kérdés.
A pártelnök meg hadovázik. „Nézze, a probléma az, hogy szomszédok vagyunk, ha akarjuk, ha nem, együtt kell élnünk, még az Európai Unió keretein belül is, de a V4-ek keretein belül is, és ez biztosan nem javította a jószomszédi kapcsolatokat. Én azt gondolom, hogy az a diplomácia út, ha be lett volna tartva egyik oldalról, másik oldalról, ilyen probléma nem lett volna, hiszen mégiscsak érdekes, hogy, mondjuk, a szomszéd ország elnöke nem léphet be a mi területünkre, de ugyanígy nincs rendben az sem, ha ezt ténylegesen megkerüli, mondjuk, a mi minden, azt is mondhatnám, szervünket, vagy diplomácia, vagy más módon. Úgyhogy én aztán nem is úgy nézek rá, mint bírósági perre. Úgy nézek rá, mint egy vitára, amely feleslegesen terheli a szomszédsági viszonyt.”

Világos ugyebár, és egyértelmű. De jön a kérdés, hogy „mi jön ezután, milyen hatással lesz az ügy a légkörre”. A válasz megint egyértelmű, nyílt és szabatos: „Én azt gondolom, hogy most már nem, azt a légkört lehetősége sincs befolyásolni. Befolyásolni a légkört, a jószomszédi kapcsolatokat illetően, természetesen tudják különböző problémák, amelyek esetleg megoldatlanok…”

A kérdező hajthatatlan. Arra kíváncsi, megváltozott-e Orbán Viktor, véletlen az egész, vagy mégis tartós a változás, és a hágai döntésnek valóban nem lesz kihatása a magyar-szlovák kapcsolatokra. A pártelnök újra lehengerlő: „Én azt gondolom, hogy nem. Végtére ez bizonyos módon precedens is, azt jelenti, mindenki tudni fogja már a jövőben, hogy bizonyos izé országok vagy az Európai Unió tagállamainak vannak jogköreik, és azoknak megfelelően kell viselkedni.”

Orbán, a főgonosz

Újabb mélyreható kérdés jön. Hetekkel korábban Pilisszentkereszten egészen más légkör volt, mint korábban, amikor Orbán Viktor Robert Ficóval találkozni szokott. „Ön mit olvasott ki a találkozóból?”
Ezt: „Hát meg kell bizony mondani, hogy a szlovák-magyar kapcsolatokban akad néhány probléma, még történelmi is, de újabb is, és éppen ezeken a találkozókon, a mostani szentkeresztin ezek az érzékeny kérdések nem voltak megnyitva, sőt egyáltalán nem voltak megnyitva. Mind a két kormányfő, azt lehet mondani, másra figyelt, olyan dolgokra, amelyekben a két ország sikeres lehet, vagy amelyikeknek sikeres vége lehet, legyenek azok hidak, átjárók, vagy más együttműködés.”

A kérdés most azt firtatja, jó-e, hogy így történt.

„Jó, persze hogy jó, de nem gondolom, hogy ez elég – érkezik a válasz. – Nem elég azért, mert például a kettős állampolgárság kérdése valahogy tovább irritálja a kapcsolatainkat, itt van a szlovák parlament asztalán, vagy azért, mert valaki politikai tőkét akar kovácsolni belőle, vagy azért lesz az asztalon, mert azt meg kell oldani. Úgyhogy minimálisan ebben a kérdésben tényleg hasznos lett volna, hasznos, ha valamilyen találkozókra sor kerülne, mondjuk a külügyminiszterek között és természetesen a belügyminiszterek között.”
A szerkesztő arra is kíváncsi, a pártelnök támogatná-e Robert Fico elképzelését, hogy a két ország semmisítse meg a vitatott törvényi rendelkezéseket, s utána közösen hozzon tető alá új megoldást. A válaszból azonban nem derül, az ilyen megoldást elveti vagy támogatja-e a pártelnök. „No, én nem gondolom, nem vagyok meggyőződve róla, hogy a magyar fél ezt megtenné. Természetesen, Szlovákia reagálhatott volna rá úgy is, ahogyan más európai országok, hogy szintén nem ismerik el, mondjuk, azt a másik állampolgárságot, de a saját polgáraik ellen semmiféle megtorlást, mondjuk, nem vezetnek be. Ez azt jelenti, hadd vizsgálják, de ne vegyék el, mondjuk, a személyi igazolványukat és az egyéb dolgokat.”

Hogy az alkotmánybíróság döntését meg kell-e várni, vagy a beadvány ellenére is léphetne a parlament, a pártelnök nem tudja pontosan. Úgy véli, jobb lenne azt megvárni, de eltelt már 9-10 hónap, s nem tudni, mikor lesz döntés, „közben állampolgáraink veszítik el szlovák állampolgárságukat – mondja. – Elsősorban persze nem azok a polgárok, akik, izé, felvették a magyar állampolgárságot, és ez nagy kár.” Egy nemzetközi szerződés csak a probléma megoldásának elnyújtását jelentené a pártelnök szerint, mert „túl hosszú idő kell a megalkotásához”. „Itt ebben az esetben azonban a két fél, ha megállapodna, ha lenne közös politikai akarat, no akkor szépen le lehetne zárni az ügyet, és az egy további példája lehetne annak, hogy az érzékeny kérdésekben is képes minimálisan a két kormányfő, a két kormány megállapodni.”

Magyar állampolgárság

És hogy mit jelent személyesen a pártelnöknek, mint szlovákiai magyarnak a magyar kettős állampolgársági törvény? Ezt: „Azt gondolom, hogy ezek amolyan belső érzelmi dolgok. Az, aki fel akarja venni a magyar állampolgárságot, így bizonyos módon egy érzelmi kapcsolatot fejez ki. Ebből semmilyen előnye nincs. Feltételezem, hogy meglátjuk, milyen lesz a választójogi törvény, amit egyébként nem tartok előnyösnek, még ha lenne választójoguk is. Épp azért, mert hisz itt is kiélheti magát, azt mondhatom, már ami a választásokat illeti, azokból Szlovákiában is van elég. Úgyhogy igazán nincs szüksége arra, hogy még ezen túl, mondjuk ott is bekapcsolódjon…”

És ha valaki szeret sokszor szavazni? „A kivétel erősíti a szabályt – jön a frappáns válasz, majd a kifejtés: – Természetesen ez is lehetséges, de valóban ez csak egy érzelmi kérdés, és nem gondolom, hogy azok, akik magyar állampolgárságot kértek, rosszabb állampolgárai lennének, mondjuk, a Szlovák Köztársaságnak, és hogy el akarnának menni Szlovákiából, esetleg netán ártani akarnának a Szlovák Köztársaság érdekeinek. Tudja, a probléma ilyen kérdésekben, és ilyenek például a kétnyelvű elnevezések, és még folytathatnám, épp abban rejlik, hogy ez nem szakmai vita. Ezek érzelmi reakciók, média-megnyilvánulások, hogy minél gyorsabban politikai tőkét kovácsoljanak belőle, és nekünk nincs szükségünk ilyen gyorskelesztett messiásokra. A politikusok szakmai vitájára van szükség, akik tudják, mi az a felelősség. Mert tudja, a felelőtlen lépés egyik vagy másik oldalról bizonyos módon megterheli az állampolgáraink életét, és a feltételeiket ténylegesen rontja.”

Szakértő politikusok

No de ilyen jellegű szakmai vitákat évek óta hallhatunk, bármilyen témáról legyen szó, pl. az egészségügyben… – riposztozott a kérdező, mire a pártelnök megjegyezte: „No hisz épp ez jelenti a problémát…”  De akkor hol vannak a sokat emlegetett szakemberek, kik ők? Mire a válasz: „Nos, szakemberek vannak, a probléma az, hogy politikai akarat nincs. Vegye csak például, máig emlékszem rá, hisz ugyanabban a kormányban ültünk Radičová kormányfő asszonynál, és kisebbségi nyelvhasználati törvénnyel foglalkoztunk. De arról beszélni, hogy ha további községeknek is joguk lesz az elnevezésüket anyanyelven kiírni, és az nem a Szlovák Köztársaság érdekei ellen irányul, a 21. században beteg dolog. Egy 7000 fős rétoromán kisebbség mondjuk Dél-Tirolban önálló nyelvvel bír, önálló adásokkal mondjuk a televízióban, a rádióban is, és a saját elnevezéseit akadálytalanul használhatja, négy nyelven is ki vannak írva dolgok, és még folytathatnám. De itt egyes politikusok meg akarták mutatni, hogy ők azok, akik a szlovák érdekeket védik. Én azt gondolom, hogy nem. Ők azok, akik politikai tőkét akartak kovácsolni maguknak, ami semmit nem old meg, csak a feszültséget növeli. Azért nincs szakmai vita, mert a politikusok, főleg az újak, szakmailag nincsenek rá felkészülve. Ha egy politikus a parlamentben, konkrét politikusról beszélek, azzal vádolja a kollégáját, aki azt mondta, hogy a családja felét a második világháború után kitelepítették, hogy kétségbe vonja a Beneš-dekrétumokat, ez Matovič úr, akkor nem tudja azt sem, hogy a Beneš-dekrétumok nem a kitelepítésről szóltak. Ez azt jelenteni, hogy a félművelt politikusok ilyen szakszerűtlen módon kovácsolnak maguknak politikai tőkét szakmai kérdésekből. Pedig ezeket a történészeknek kellene megoldaniuk.”

Magyar-szlovák államközi viszony – vegyes szemmel

De hogyan lehetne ezt a szemléletet megváltoztatni? – szól közbe a kérdező. – Van-e valamilyen ráhatása a pártelnöknek, hogy a szlovák kormányoldal ne keményítsen be Magyarországgal szemben, és vajon tesz-e ajánlatot a kapcsolatok kezelésének vonatkozásában?
Erről a pártelnöknek rögtön eszébe jut, hogy „…itt van példának a javaslatuk, vagy a hajlandóságuk, hogy elfogadták a kisebbségi kormánybiztosi posztot, mert ez mind arról szól, hogy készek segíteni a kormánynak. De arra is figyelmeztettük a Smert, hogy 83 képviselője van, nincs szükségük senkire, hisz koalíciós partnerük sincs, nem kell kibeszélniük magukat, vagy tekintettel lenniük arra, megengedi-e vagy nem a másik. Nekik akkora hatalmuk, erejük van, hogy akármit megcsinálhatnak. Ez azt jelenti, hogy ha valamilyen kérdést, bármilyen érzékeny témában, mondjuk, a szlovák-magyar kapcsolatok terén meg akarnak oldani, egyrészt itt Szlovákiában hatalmas erejük van, és ha megállapodnak Orbán Viktorral – nem vagyok biztos benne, hogy megállapodnak –, de ha mégis megállapodnának, hát akkor Orbán Viktornak is hatalmas ereje van a magyar parlamentben. Kérdéses, hogy van-e elég politikai akarat. Ilyen lehetőség, nem hiszem, hogy jövőben egyszer még lesz.”

Orbán azt is mondta, hogy a magyar fél az idei év végéig olyan kérdésekről tárgyal a szlovák féllel, amelyekben siker érhető el, s a megoldatlan kérdések, a kisebbséggel kapcsolatosak is, jövőre következnek. Azt is mondta, hogy a magyar-szlovák vegyes bizottság jól működik, s ha így folytatják, kormányszinten is könnyebb lesz megtalálni a megoldásokat – veti fel a kérdező.

„Örülnék, ha ez igaz lenne. Meglátjuk – feleli a pártelnök. – Esélyt mindenkinek kell adni, annak a bizottságnak is, de tudja, azt mondani, hogy ebben a pillanatban még nem vagyok hajlandó megnyitni a kisebbségi kérdéseket vagy az érzékeny szlovák-magyar kérdéseket, ezekről majd jövőre fogok beszélni, azt gondolom, álszent dolog. Vagy megvan rá a hajlandóság, és akkor az első pillanattól megvan, vagy aztán ezt csak politikai célokra akarja kihasználni, de az rossz lesz. Ez azt jelenti, hogy én elvárnám, hogy rendben, legalább minimálisan, nem a médianyilvánosság előtt, de vita kezdődjön arról, ki hogyan fog közülük részt venni abban, hogy épp azok a kérdések, amelyek terítéken szerepelnek, például a kettős állampolgárság, lekerüljenek onnan, úgy legyenek megoldva, hogy az egyik és a másik fél is elégedett legyen az eredménnyel. No de azt mondani, hogy most nem foglalkozunk vele, majd jövőre… hát mi változik meg jövőre? Közelebb lesznek a magyarországi választások. Magyarországon 2014-ben lesznek, jövőre 2013 lesz.”
„Vagyis ön ezt a két dolgot összekapcsolja, hogy Orbán úrnak ne belpolitikai kérdésekkel kelljen foglalkoznia…” – jegyzi meg a kérdező, mire Bugár Béla: „Én csak a kérdést vetettem fel. Azt nem tudom, ezt akarja-e, csak nem értem, hogy ha volt ilyen találkozójuk, és a légkör jó volt, hisz ezt a médiában is láthattuk, akkor minimum lehetőség lett volna kihasználni ezt arra is, no jó, próbáljuk meg kimondani azt is, hogy nekifogunk megoldani ezt a problémát, amely Szlovákiában az alkotmánybíróság előtt van, és hogy hogyan fogjuk megoldani. De nem most, hanem a jövő évben. No hát kérdezem: miért? Aztán az jutott eszembe, lehet, hogy nincs igazam, de nagyon örülnék, szerkesztő úr, ha találkoznánk, mondjuk, fél év múlva, hogy maga azt mondhassa nekem: látja, nem volt igaza.”
Kérdéses, hogy akkor ezt már tudni fogjuk-e – veti közbe a szerkesztő. – Hát jó. Orbán Viktor. Maga egyszer azt mondta róla, de ne akarja, hogy pontosan idézzem, inkább parafrazálom, hogy nem szeretné, ha beavatkozna a szlovák politikába. Akkor azt hiszen, a nemzeti tanács alelnöki posztján ülve mondta ezt, 2010-ben. És még egy dolgot mondott, amit, sajnos, nem írtam fel a jegyzeteim közé, de részben emlékszem rá, hogy komplikálja a magyarok helyzetét Szlovákiában. Hogyan látja ezt most, néhány év elteltével?
„Kicsit kijavítom magát. Én ugyanis azt állítom, hogy a magyar alkotmány olyan részt tartalmaz, amely arról szól, hogy minden magyar kormány köteles segíteni a magyar kisebbségeknek… tehát a szomszédos országokban, vagy a szomszédos országok területén, és úgy kell segítenie, hogy az adott kisebbségek megmondják, a kisebbségek képviselői, hogy mire van szükségük, és ha az eurokonform, összhangban van az európai normákkal, akkor segítenek, de nem úgy, hogy kitalálnak valamit és azt mondják, hogy ezt kell csinálni. Ezt semmi esetre sem. Ez azt jelenti, hogy nekünk itt éreznünk kell, mi a jó nekünk és mi a nem jó, és párhuzamosan, tudja, külső nyomással hogyan oldja meg, mondjuk, itt, Szlovákiában az egyes problémákat? Ez csak nagyon nehezen menne. Lehet benne segíteni, de el is lehet rontani. Ha például a kettős állampolgárságot nem két héttel a mi választásaink előtt fogadták volna el és olyan módon, ahogyan azt elfogadták, akkor azt gondolom, nem lenne akkora probléma, amekkora ma. És nem tudom, hogy megváltoztatják-e, ezt én magának meg nem mondhatom. Ugyanígy azt sem tudom megmondani, hogy az, amit most láttunk, például Fico kormányfő úrnál, valós változást jelent-e, s ha jönnek az első komolyabb problémák Szlovákiában, ami azt jelenti, hogy az embereknek nem fog tetszeni a takarékoskodás, a konszolidációs csomag, mert lehetnek ilyen következmények. Egyes dolgok, amikről korábban beszéltünk, még az adás előtt, hogy lesz…”

Ezek szerint maga arra számít, hogy Robert Fico is előhúzza a magyarkártyát, illetve hogy Orbán Viktor a szlovákot abban a pillanatban, ha a belső harcokban erre lesz szükségük – így a szerkesztő. Mire a pártelnök kifejti, hogy nem örülne ennek, „mert ez feleslegesen terhelné meg újra a szomszédsági kapcsolatokat, hisz ha akarjuk, ha nem itt élünk egymás mellett. Egyszersmind mi, magyarok itt, Szlovákiában élünk, ez azt jelenti, hogy itt teremtünk értékeket, de itt akarunk nyugalmat is, és természetesen mindegyikünk jó szociális ellátó rendszert akar, ugyanúgy, mint a többségi lakosság tagjai, meg munkahelyet stb. …”

Elisszák a szülők az oktatási-nevelési támogatást

Az nem bántja, vagy hogyan érinti, hogy Orbán Viktor meg sem hívja magát a Magyar Állandó Értekezlet üléseire? – szól az újabb kérdés. „Hát mit mondjak magának akkor, amikor például a magyar parlament elnöke úgy beszél rólam, mint a magyar nemzet árulójáról” – sepri be az újabb pontokat a szlovák nemzettől álszent módra a pártelnök, s közben rábólint, hogy mindez a magyar-szlovák párt megalapításáért jár ki neki. S a kérdésre, hogy ez-e az egyetlen ok, hozzáteszi: „Igen, ő csak etnikailag tiszta pártot ismer el, ismernek el. És én azt gondolom, hogy ez hatalmas kár. Hogy nem használják ki a lehetőséget, hogy mondjuk, jobb információkhoz jussanak arról, mit csinálunk, mért csináljuk, mért úgy csináljuk, mert ez nem egyszerű, legyen az mondjuk a javaslat az ilyen kisebbségi minimummal kapcsolatosan, amit a kerekasztallal együtt elfogadtunk, az MKP-val is. Meg kellett győznünk például a szlovákokat a pártunkon belül is, és ezt tovább fogjuk folytatni például más kisebbségek esetében is, úgyhogy én azt gondolom, hogy ez sokkal jobb, ha mi itt képesek vagyunk meggyőzni, mondjuk a többségi nemzet képviselőit, hogy az, amit csinálunk, Szlovákia érdekét szolgálja, nem Szlovákia ellen irányul.”

A kérdező hajthatatlan, újra faggat: Romániából pl. fél százalékos pártokat is meghívnak, a Most-Hídat azonban nem… „Ez így van rendjén – közli a pártelnök -, én az én választóim problémáival foglalkozom Szlovákiában.” Egyáltalán, van értelme a MÁÉRT-nak, mit lehet ott elérni ?- veti fel a szerkesztő. „Tudja, az ilyen konferenciák akkor jók, ha lehetőséget adnak elmondani, hol szorít a cipő, miben várunk segítséget. És most mondok egy konkrét példát: hogyan lehet azt, amit valaha kiharcoltunk, kiépítettünk, szépen – és bocsánat a kifejezésért – felfalni, vagy ha úgy akarja: elrontani. Létezik az a segítség az iskoláknak vagy a tanulóknak, akik magyar tanítási nyelvű iskolába járnak. Emlékszik ugye arra a törvényre, még Dzurinda miniszterelnök úrral vesztünk össze rajta akkor. Végül megoldottuk. Ez azt jelenti, hogy az iskolai szülői szervezetek, pedagógus szervezetek kaptak (pénzt) minden gyerekre, és ők aztán különböző dolgokat vettek belőle, amire a gyerekeknek szükségük volt. És most meg az történt, hogy ezt kimondottan a szülőknek adják az OTP Bankon keresztül, és természetesen egyes szülők azonnal, ahogy osztani kezdik, ott állnak a sorban, szitkozódnak, és már a másnapon a család fele tökrészeg. Tehát ez az, amire a magyar államnak szüksége van, így elszórni a pénzt? Mert azt bizony nem a tanulókra költik és nem is az iskolára.”

A szerkesztő az összegre is kíváncsi, a pártelnök elárulja „20-ezer forint, körülbelül 70 euró”, és évente egyszer. De hozzáteszi még: „Évente egyszer, de tudja, az a 70 euró elég volt például arra, hogy mondjuk valami segédeszközt kapjanak a tanulók, füzetet, stb., néha egyforma, mit én tudom, pólót vettek belőle tornára, vagy kirándulni mentek, hisz nem minden szülő tud adni erre, főleg ha 2 – 3 gyereke iskolás.” Szóval, ilyen dolgokban szoktak megegyezni az állandó értekezleten? – kérdezte a szerkesztő. Mire a pártelnök kijelentette: „No, arról sokkal korábban született megállapodás, az állandó értekezleten csak figyelmeztetni lehetett a képviselőket, mondjuk, a magyar kormányéit, hogy ezt ne csinálják. De úgy néz ki, hogy az MKP erre nem figyelmeztette őket.”

Egy kis MKP

A szerkesztő rákapcsol: „Ha már az MKP-nél tart, azt latolgatják, hogy saját köztársaságielnök-jelöltjük lesz”. Mire a pártelnök veszi a lapot: „Természetesen, még az is lehetséges. Kérdéses, mit akarnak vele elérni. Lehet körülötte kissé kampányolni, vagyis heccelni az embereket, de az eredmény nulla lesz. Hisz épp azért igyekszünk az ellenzéken belül minél szélesebb körű egyezséget elérni. Bízom abban, hogy sikerülni fog nekünk, mert máskülönben semmi értelme, csak tovább aprózódunk.”

„De ők is épp azt mondják, hogy ha a jobboldal nem teszi meg ezt, akkor mérlegelni fogják, hogy saját jelölt után nézzenek. Maga nem velük tartana inkább? El tud képzelni egyáltalán ilyesmit?” – jön a további kérdés. „Tudja mit, mi közös jelöltet akarunk, a legszélesebb körben, amilyenben csak lehetséges, a legszélesebb palettán. Anélkül…” – s még mielőtt a pártelnök befejezné, a szerkesztő közbevág, hogy elképzelhetőnek tartja-e, hogy az ilyen jelölt támogatásáról az MKP-val is megegyezzenek, s erre a pártelnök rábólint: „Természetesen, lehetséges, persze. De ha megegyezésre kell jutnunk, azt is jelenti, látnunk kell, hogy van-e ilyen lehetőség, az asztalra kell tenni a jelölteket, meg kell állapodnunk a rendszerben.  Ezen koalíciós pártok mindegyikének, feltételezem, már van megbízatása, tehát már nekem is megvan a megbízatásom, hogy egy közös jelöltről tárgyaljak minimálisan négy párttal, és ez azt jelenti, hogy az a népi platform, az SDKÚ, a KDH, a Most-Híd és természetesen az SaS. Majd azt követően lehetne ezt bővíteni…”
Ezután jön a provokatív kérdés: hogy egyszer régen már megkérdezték a pártelnöktől, venné-e a bátorságot, hogy államfőnek jelöltesse magát. „No, biztos, hogy nem. Egyrészt ilyen ambícióim nincsenek. Én egy kissé más típus vagyok. Úgyhogy biztosan nem…” – jön a válasz, majd a csábító kérdés, hogy pedig az elnöki palota mögött jó nagy kert van, mire a pártelnök szerényen megjegyzi: „Elég nekem csak a kert, higgye el.”

(Ezt követően a trágyaszórás szakmai részletei kerültek szóba. Hogy szándékosan-e, vagy véletlenül…? Aztán a diófaültetés újkori trükkjei, hogy azonnal legyen termés, ne az unokák szüreteljenek, meg az öntözés… Bizonyítandó, hogy a politikus is ember.)

Forrás: -ngyr-, Felvidék.ma