Francis Fukuyama leghíresebb – sokat vitatott – művében (A történelem vége és az utolsó ember, 1992) a kommunista diktatúrák összeomlásával tekinti befejezettnek a történelem folyamát, mely után a diadalmaskodó liberális demokráciák korszaka következik.
Írta ő ezt egy olyan világban, ahonnan a liberális demokráciák kialakításának menetrendjét vezényelték és vezénylik mind a mai napig. Így fordulhatott elő, hogy Fukuyama figyelmét elkerülte a tény: a történelem az általa írtnál több mint négy évtizeddel korábban ért véget. Akkor, amikor a második égés után a világ dolgait a győztesek elrendezték. Azóta nekünk, „kicsiknek” – és különösen a bűnbakokként odaállítottaknak – nincs valódi, saját történelmünk. Ami van, azt nem mi írjuk, hanem mások, helyettünk.
Ez legeslegkésőbb pontosan hetven esztendővel ezelőtt vált világossá – és most már szűkítsük a kört kizárólag a Magyarországtól elszakított északi országrészek magyarságára. A mi történelmünk végének napja 1945. április 5-e.
Minden, ami ez után következett, az már csupán folyomány: marhavagonok, tömegsírok, könnyek, hontalanság. S aztán feledés, feledés, feledés – súlyos amnéziába torkolló, sok-sok évtizednyi mély hallgatás. Elhallgattatás. Amit az április ötödikén kihirdetett kassai kormányprogramban,- e virtigli náci alkotásban – számunkra előkészítettek – a kollektív bűnösség vádja alatt egy egész nemzet megbélyegzését és kisemmmizését – azt előbb a legnagyobb vehemenciával, majd az idők múltával tán még ennél is nagyobb ravaszsággal és ügyességgel hajtották és hajtják végre. Mind a mai napig. Ezért is ért véget a történelmünk ott és akkor, mert azóta – ma is – már csak annak következményeit éljük meg mi, a játéktéren kívülre helyezettek.
A játéktábla egyik oldalán most is ott állnak Gottwaldék és Benesék hű szellemi és politikai örökösei. Ők állnak annak az országnak a kormányrúdjánál, amely nem engedi, hogy otthon érezhessük magunkat benne. És túloldalt ott állnak valakik, akik azt mondják: törődnek, törődni akarnak velünk. Mert, mondják, összetartozunk. Hisszük is meg nem is. Hisszük, mert létezni akarunk, még úgy is, hogy érezzük: a saját történetünk alakulásába nincs beleszólásunk. Ugyanakkor kételkedünk, mert elképedve szemléljük, kik ráznak kezet egymással ama bizonyos terepasztal fölött. Elképedünk, szörnyülködünk, mikor azt látjuk, milyen talajra kívánják építeni úgymond a nemzeteink közötti barátságot.
De lehet-e őszinte barátságot építeni épp csak alig elkapart tömegsírokra? Meg nem gyónt bűnökre, el nem hangzott bocsánatkérésre, meg nem történt jóvátételre? Lehet-e őszintén, barátként tekinteni arra az emberre, szemébe nézni és kezet rázni azzal, aki parlamenti határozatot csiholt ki a felvidéki magyarságot véglegesen poraiba hamvasztó, megalázó Benes-dekrétumok megerősítéséről? Arról az ocsmányságról, amihez csak a fasiszta Szlovákia vagy Németország intézkedései hasonlíthatók? Lehet-e adni a hazug ember szavára, aki a legszélesebb nyilvánosság előtt hazudtolta meg Malina Hedviget, felültetve őt abba az iszonyatos körhintába, melyet azóta is ész nélkül pörget ez a benesi kenőanyaggal zsírozott aljas gépezet?
Lehet-e már-már testvéri viszonyt megénekelni egy olyan emberrel, aki a legnyilvánvalóbb rosszindulattal kezdett bele saját állampolgárai kigyomlálásába, reakcióként egy „közönséges” magyar törvénymódosításra?
Azt hihetnénk, hogy mi, magyarok már elmentünk a falig a gesztusok gyakorlásában. Megszámlálni sem lehet, hány alkalommal mondtak le Magyarország hivatalosságai a magyar érdekérvényesítés kínálkozó eszközeiről. Többször is írásba adtuk – illetve adták helyettünk – hogy nincsenek területi igényeink. Mi több: az autonómia szót sem merjük már leírni, még a saját használatra készített autonómiakoncepcióinkban sem… Tudjuk, mit kaptunk e gesztusokért cserébe.
Valamiért mégis kitartunk, merünk és remélünk. Az utolsó magyarig a Felvidéken. Valahogy így: „A magyar, megdöbbentő történetének számtalan halálkanyarjában hányszor ért már arra a pontra, ahol minden racionálisabb nép behunyta volna a szemét és lezuhant volna!… Ráció szerint már rég elpusztultunk volna. Akik Magyarországon logikusan gondolkoztak, mindig kétségbeestek. Itt a remény a reménytelenségben van.” (Németh László)