Gubík LászlóMivel Gubík László igazán tisztes méltatásban részesült Rubovszky András részéről a Széchenyi-díj átadásakor, számomra már csak az “ünneprontás” édes íze marad. Olyan kérdéseket teszek fel – pontosabban ismétlek meg -, melyeket eddig “jóakarói” szoktak felhörögni a magyar nyelvű felvidéki média szemétdombjának legmélyéről.

Elsőként is mindjárt azt, hogy lenne-e nekünk egy – immáron Széchenyi-díjas – Gubík Lacikánk, aki fiatal kora ellenére államalapítói bölcsességgel osztja az észt nemzetpolitikából, ifjúságpolitikából és a kettőből együtt, létezhetne-e ő így, ebben a formában akkor, ha nincs az a bizonyos állampolgársági ámokfutás Szlovákia részéről. Hogy még nagyobb disznó legyek: mennyiben Robert Fico aljadék bosszújának a mellékterméke ez a fiatal politikuspalánta, aki az elmúlt években igencsak komoly gondot fordított rá, hogy nélkülözhetetlenné tegye magát a nemzetpolitikai társasági életben.

Kicsoda ő: lánglelkű Petőfi, (egyelőre) költészet nélkül, avagy egy rendkívül ügyes szörfös, aki a kedvezőre fordult anyaországi hátszéllel piszok jól tudta meglovagolni a Ficóék keltette óriáshullámokat?

E kérdéseket, mint mondám, sajtónk legalja előszeretettel csócsálta 2011-től, Gubík államolgárság-felvételétől kezdve, aztán tulajdonképpen mintegy állandó lábjegyzetként szerepelt minden jelentősebb megnyilvánulásáról szóló beszámolóban. És, mint tudjuk, volt miről beszámolni az elmúlt négy évben.

Nézzük akkor a válaszokat, e négy év távlatából. Hadd szögezzem le, bár 95 éve rendkívül összement ez az ország, úgy tűnik, mégis elég nagy maradt ahhoz, hogy ezidáig elkerüljük a személyes találkozót egymással. Így virtuális barátomnak is csak akkor mondhatom, ha ő ezzel megtisztel. Ugyanakkor kétségkívül harcostárs, a szó legjobb értelmében, s innentől kezdve ennek jegyében emlékezek vissza a négy év előttiekre.

Kettőezer-tizenegy augusztusában írtam egy rövid jegyzetet Gubík Laci jól ismert esetéről, amely azóta szibólummá vált: leképezte azt az átlátszó, ócska, sovén acsarkodásba torkolló gyanakvást, amellyel a mindenkori (cseh)szlovák állam tekintett az itt élő bennszülött magyarokra. Elegendő volt a magyar állampolgárság felvétele – s ennek nyilvános bejelentése – hogy az állami gépezet beinduljon. Akkor mindezt így fogalmaztam meg:

“Súlyosan beteg világ az, amelyben az ilyesminek hírértéke van (olyannyira, hogy már vezető szlovák lapok is a lévai fiatalember szlovák állampolgárságának borítékolható elvesztésén csámcsognak). Beteg és perverz világ, benne egy súlyosan paranoiás közösség alkotta-vezette ország, mely bűnként üldözi azt, ami oly természetes – és e megközelítésben, hírérték szempontjából oly közömbös – jelenség, mint például a lélegzetvétel: az állampolgárság.”

Igen, ebből a szempontból, ha valóban tisztességes, normális európai (van még e szónak tartalma manapság…?) országban élnénk, akkor valóban nem kéne léteznie Gubík Lacinak, mint a Felvidék legismertebb ifjú titánjának. Az a “hír”, hogy a magyar állampolgárságot felvette, normál esetben még fizetett hirdetésként is csak alapos megfontolás után kellett volna megjelenjen egy helyi lapban – legfeljebb a tágabb Gubík-család érdeklődése által övezve. Nem így lett. Az állampolgársági eskü aláírásából, majd e tény nyilvános “beismeréséből” hír lett, s onnantól kezdve hírértéke lett mindennek, amit ez a gyerek művelt.

Négy évvel ezelőtt aggódtam ezért a kölyökarcú forradalmárért, ekképpen: “azért nem tudok örülni maradéktalanul, mert szomorúan látom lelki szemeim előtt, ahogy a gépezet könyörtelenül bedarálja a Gubík Lászlókat. A törvény nevében, minden formai hiba nélkül, precízen és megmásíthatatlanul. Lekaszálják ezeket a hétköznapi hősöket, magányos kóbor lovagokat – őrült kamikázékat. Tehetik, mert kevesen vannak és ritkán bukkannak föl. Van idő kettő között ülepíteni…”

Mekkorát tévedtem! A gépezet nemhogy nem darálta be őt (és egyáltalán nem mellesleg: társait), hanem ők lettek azok a bizonyos homokszemek, amelyektől az egész gépezet – kezdve az egyenruhás zaklatóktól a belügyön át egészen a Szlovák Alkotmánybíróságig, de akár Brüsszelig is – azóta is csikorog-nyikorog. A hihetetlen sikert arató Martfeszt(ek), a megújuló-megerősödő, a felvidéki magyar közéletben magának (joggal) helyet követelő ViaNova és nem utolsó sorban az alapjogainkért vívott, néha szélmalomharcnak tűnő küzdelmek mind-mind őt igazolták. No meg a Széchenyi-díjat odaítélő társaság döntnökeit.

E szép és rangos elismerés neki és mindazoknak szól, akik hittek a közös munka értékében és sikerében. Azoknak, akik végignyomták vele ezt az elmúlt 4-5 évet s akik akár a reflektorfénytől távolabb is csendben teszik a dolgukat. Együtt illeti őket az elismerés azért, hogy fenntartják a reményt: lesz utánpótlása a nemzeti gondolat ápolóinak a Felvidéken, talán jobbak is, mint az egy-két generációval előttük járók, akik átaludták a rendszerváltás és a gyarmattartó ország kettészakadásának történelmi pillanatait. Megérdemelt e díj és ezzel együtt a bizalom is irántuk, reméljük sikerül e bizalmi tőkét megszolgálniuk.
Gratulálok!
Folytassátok!

Forrás: Szűcs Dániel, Felvidék.ma