A Magyar Nemzeti Múzeumban 2016. január 22-én a magyar kultúra napján előhozták a raktárból a még soha ki nem állított Szendrey-ereklyét, amelyet barátnőjének ajándékozott.
Ennek apropóján Szendrey Júliára egy korábbi cikkel emlékezünk, mely 2003-ban jelent meg a felvidéki Szabad Újságban.
Feleségek felesége
„Vérpanoráma leng előttem el, / A jövendő kor jelenései, / Saját vérük tavába fúlnak bele / A szabadságnak ellenségei!… / Egy kis mennydörgés szívem dobogása, / S villámok futnak által fejemen, / S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik / Kis feleségem mélyen, csendesen.“ (Petőfi Sándor)
„Midőn kínpaddá lőn az élet, / Melyre balsorsunk / felfeszített, / Ajkunkon honnan a mosoly? / Egy-egy boldog óra emléke / Mely gyötrődésünk közepette / Föltámadt halottaiból.“ / (Szendrey Júlia)
Szendrey Júlia, Petőfi felesége. Neki írták a magyar szerelmi líra legismertebb versét, a Szeptember végén-t. 1846 szeptemberében találkozott először Petőfi Júliával, napra pontosan egy évvel később házasodtak össze és napra pontosan 22 évvel később temették — 39 éves korában — el azt a nőt, akit akár költőként vagy az Andersen-mesék magyarra való fordítójaként is ismerhetnénk.
De nem ismerjük, az ő életét két év határozta meg. A Petőfi mellett eltöltött két esztendő.
Behunyt szemmel ült a karosszékében Szendrey Júlia, hallgatott s érezni lehetett, hogy több szó már nem hagyja el az ajkát. Feje kissé féloldalra billent. Nem tudni, elaludt-e, de aki ránézett, csak arra gondolhatott, hogy álmodik.
Óvatos mozdulattal, nesztelenül felállt helyéről a két vendég. Lábujjhegyen hagyták el a szobát. S hangtalanul húzták be maguk mögött az ajtót.
— Szegény asszony — szólalt meg távozás közben a kis Júlia. — Úgy sajnálom őt.
— Te sajnálod? — csendült fel Zsuzsa hangja. — Én irigylem. Van-e nő, aki szebb élettel dicsekedhetik? Petőfi Sándor felesége lenni!
— De Petőfi Sándort elveszíteni!
— Nem vesztette el. Nem veszthette el. Ott él a szívében halhatatlanul.
— Mindnyájunk szívében ott él.
— Igen, minden magyar szívében. S míg magyar szó hangzik, Petőfi szellemével együtt ott él a szívekben Petőfiné Szendrey Júlia is.
* * *
„Az erdődi George Sand tehát teljesítette küldetését Petőfi mellett, szinte a görög mitológia kérlelhetetlenségével, kokárdával, vörös övszalaggal, vörös frígiai sipkával követte a férjét, míg az sorsához el nem érkezett.
A rövid hajú, férfiruhás, szivarozó, szabados, végzetes Júlia azonban csak addig érdekel minket, míg a Petőfié volt. Bűnösnek mondani könnyelműség és tudatlanság volna: ő szimbólumos büntetése volt Petőfi életének és zsenijének.”
(Ady Endre)
* * *
Ha a szabadságharc bukása után Szendrey Júlia börtönbe kerül, meghal vagy esetleg zárdába vonul, később az egész nemzet a fellegekig magasztalta volna. De a sorsa az lett, hogy egy nemzet szórta rá szitkait. Nem kevesen azok közül, akik annak idején támadták a költőt. Vannak, akik úgy vélik, bármilyen szép is Petőfi szerelmi lírája, mégsem az igazi, hiányzik belőle a fájdalom, az önsanyargatás a kínlódás. Hiányzik, Júlia mellett eltöltött két éve alatt nem ismerhette meg ezeket az érzéseket…
Aki már elment, azt nagyon könnyű szeretni. Júlia akkor szerette Petőfit, mikor kellett, mikor annak szüksége volt a szeretetére. Mellette állt, mikor Kossuth, Klapka vagy Mészáros Lázár oktatták ki, társa volt a kudarcos választás bukásban is. Soha nem zavarta, hogy nem hozzá íródtak a híres sorok: „Fa leszek, ha fának vagy virága…” És valóban megszűnt valaha is szeretni a költőt?
* * *
„Vétkeztem? Aki a házasságkötésünk után felhangzó pletykák, kárörvendő nevetések, rosszhiszemű károgások után indul, bűnösnek fog találni. „Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt” — lám, egy év sem telt el, s a költő jóslata bevált!
Nehéz ezekről a dolgokról beszélni. A szabadságharc utáni Pestről, elsötétített utcáiról és nyomasztó légköréről, az örökös suttogásról, amelybe a magyar szó kényszerült, mert akit magyar beszéden kaptak, könnyen gyanússá válhatott. Szolgalelkekről, akik tegnap kullancs módjára kapaszkodtak a szabadságharc zászlóvivőinek köntösébe, ma meg a császár szolgái előtt hajlonganak. És ismerősök, akik nem hajlandók megismerni az embert, mert kényelmetlenségük támadhat, ha kitudódnék, hogy bármi közük is van Petőfi Sándor özvegyéhez. A csalódás, a reménytelenség napjai voltak ezek.
De vissza tud-e utasítani egy segítségére nyúló kezet az, aki elesőben van? Mérlegelhet-e az, akinek torkán a kés?
Mivel védhettem magam? Új férjemnek bevallottam, hogy szerelmem örök időkre Sándoré. Mégis igyekeztem hűséges és jó felesége lenni. De most hogyan védekezzem? Most, amikor önmagam ellen a vádat én emelem? Hogy inkább kellett volna választanom a börtönt!
Ha vétkeztem, megbűnhődtem érte. Egy boldogtalan házasság hosszú esztendeivel sok minden le lehet vezekelni. A csodálatos mese után, amelybe Petőfi Sándor az erdődi kislány életét emelte, zuhanás és mind mélyebbre merülés a valóságba jött. Mert a második házasságom ez volt: csalódás és szenvedés. Legszívesebben kitépném életemből ezeket az éveket.
Ha mérlegre teszem életem két szakaszát, a mérleg nyele két esztendő felé billen. Két boldog esztendő emlékét őrzöm, s ez bearanyozza egész életemet. Mint valami repülés, felhők fölött a csillagok közelében. Talán sok is volt ennyi boldogság egy ember életében, ezért kellett jönnie utána szenvedéseimnek. S ha megkérdeznék, hogyan éltem, teljes hittel azt válaszolnám: boldogan. Nincs erő, amely meg nem történtté tudná tenni azt, ami történt. De nincs hatalom, amely le tudná tagadni, hogy egyedül én voltam az, aki boldoggá tudta tenni Petőfi Sándort.“
-on-, Szabad Újság, 2003. december 17.
(Forrás: idézetek Pál Anna: Két boldog esztendő c. kötetéből és Szendrey Júlia naplójából)
Fotó: MTI