Izgalmas és hasznos dolog visszatekinteni a mából, a huszonegyedik század elejéről a fél évszázaddal ezelőtti történésekre. Izgalmas, mint amikor Karinthy meglett embere szembetalálkozik huszonéves önmagával. Azzal a fiatalemberrel, akinek még romlatlan álmai, komoly elképzelései voltak a világról, akit még nem deformáltak a mindennapi létküzdelmek hatásai.
Egy kisebbségi közösség sokkal sérülékenyebb, kiszolgáltatottabb, mint egy nemzet, amely a saját államában él. Ez utóbbi rendelkezik azzal az intézményrendszerrel, amely akkor is átsegíti őt a nehézségeken, ha komoly problémákkal találja magát szemben. Van parlamentje, ahol megvitathatja az őt érintő összes kihívást. Van kormánya, amely – jól vagy rosszabbul, de – intézni hivatott az ügyeit. Van hadserege, amelyre a legrosszabb helyzetek bekövetkeztekor is támaszkodhat, van rendőrsége, bírósága, amely védi őt. Van közigazgatása, amely segíti életének megszervezését.
A nem a saját országában élő nemzeti kisebbségi közösségnek ellenben „csak” lelke van. A szelleme az, amire támaszkodhat. Az erkölcsi erejére, az összetartozás energiáira.
S bizony nagyon nem mindegy, hogy ez milyen minőségű. Amíg egy állam esetleg rosszul működik, akkor állampolgárainak is rosszabbul mehet a sora – de a nemzet léte nem kérdőjeleződik meg. Hátrább csúszhat a nemzetek közötti versenyben, lemaradhat, teret veszíthet, de fennmarad. Ha viszont egy kisebbségi nemzeti közösség belső – lelki – támfalai gyöngülnek meg, az könnyen katasztrófához, az adott közösség széthullásához, szétforgácsolódásához vezethet. A tudatos lét és a belső lelki erő az, amely az ilyen közösséget elsősorban éltetni tudja.
Talán ösztönösen is erre az erőforrásra érzett rá a hatvanas évek klubmozgalma. Magam – életkorom okán – inkább a hetvenes-nyolcvanas évek mozgásaira emlékszem inkább, de áttételesen, elbeszélésekből sok információ megmaradt bennem a „legendás” hatvanas évekből is.
Nem hiszem, hogy minden, amit utólag bele szeretnénk látni – és láttatni – ebbe a folyamatba, valós és tudatos volt. Az viszont nyilvánvaló, hogy a hatvanas évek fiatalsága ösztönösen ráérzett valamire – korszellem? -, ami meghatározó volt. Az akkor fölszabaduló belső energiák komoly előrelendülést hoztak az emberiség történelmében.
Tény, hogy Keleten is, Nyugaton is puhult a politikai bigottság. Tény, hogy megjelent egy új szubkultúra (tánczene, beat-zene), új hangok, új színek jelentek meg az irodalomban, a művészetekben is. S ez egy erős interakciót szült: a felnövekvő új generáció szabadabb akart lenni, szabadabban akart élni, igyekezett lehántani magáról a kötöttségeket, az addigi – gyakran hamis – konvenciókat is. Magyarország is ébredezett az 1956 utáni sokkból, Csehszlovákia egyre nagyobbakat rugaszkodott 1968 felé, Jugoszlávia amolyan kis szabadság-szigetnek tűnt, nyújtózkodott Lengyelország, s akkor még sokkal elfogadhatóbb képet mutatott Románia is. Bizakodás volt a levegőben a negyvenes-ötvenes évek bénultságai után, s ez fogékonyabbá tette a csehszlovákiai magyar ifjúságot is, amely a magyarországi függetlenebb értelmiség szellemi támogatásával előbbre lépett önszerveződésének útján. A Csemadok egyre erőteljesebben kezdte gyakorolni a politikai-társadalmi-kulturális mindenes szerepét, tömegrendezvényei komoly támogatottsággal bírtak. Aki napjainkban a civil társadalom erejéről és funkcióiról nyilatkozik, fél szemmel tekintsen csak vissza ebbe a korba, s ott a csehszlovákiai magyar társadalmi önszerveződés hatalmas energiáira csodálkozhat rá. Irodalmi színpadok hoztak létre mai szemmel is figyelemre méltó teljesítményeket, tömegek leltek rá az igazi forrásra, a népi kultúrára – s ennek a kavalkádnak lett fontos eleme az egyre izmosabbá váló klubmozgalom is. Amely lényegében a legjobb értelemben vett népi szabadegyetem funkcióit igyekezett valóra váltani.
Persze, ez sem történt mindenütt azonos energiákkal, a jók között is voltak jobbak, szorgalmasak, s voltak olyanok is, akik inkább kivonták magukat ebből a folyamatból. Voltak persze vonalasak is, nem fehér-fekete ez a kép sem, a kommunista párt bizonyos funkcionáriusai nem nézték jó szemmel ezt a mozgolódást, s rajta tartotta a szemét a folyamaton az államrendőrség is. De a szekér haladt, a klubok gombamód szaporodtak, népszerűvé vált a mozgalom az egyetemisták között is -, főleg azért, mert itt a legdemokratikusabb módon lehetett meghatározni a megtárgyalandó témákat és ide (bár gyakori tiltások ellenére, de) valóban értelmes embereket lehetett meghívni előadónak. Kicsit a tiltott gyümölcs semmihez sem hasonlítható íze is benne van a képben, némiképp a konspiráció izgalma is, de az mindenképpen állítható, hogy a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek felnövekvő generációinak tehetségesebb tagjai ettől a folyamattól kaptak igazibb fazont, tartást és tartalmat. Mai szemmel nézve szinte hihetetlen, mennyi energia feszült ebben a folyamatban, s mennyire más volt még akkor az emberek értékrendje is!
Egy szó, mint száz: 1989 utáni önszerveződésünk is ezekhez a gyökerekhez nyúlik vissza. Nem véletlen, hogy politikai megjelenésünk is egy nagyon érzékeny pillanatban Vágsellyén testesült meg, s az is szinte hihetetlen módon fátumszerű, hogy az ottani Vörösmarty Klub egyik meghatározó vezetőjének 50. születésnapján. (Volt azóta olyan, hogy bármelyik értelmiségink kerek szülinapja alkalmából tudományos konferenciát szervezett volna?) Tóth Lajosnak tehát nem csak a legendás Vörösmarty Klub több éves menedzselését köszönhetjük meg, hanem – pedagógiai és iskolaszervező munkássága mellett – ezt a 89-es indíttatást is. 1989. november 18-án ugyanis nem volt ember az akkori Csehszlovákiában, aki tudta volna, hányadán áll a társadalom. Nem tudhatta ezt egy másik Tóth, Tóth Karcsi sem, aki bizonyára szintén ösztönösen érzett rá az akkor még nagyon kavargó, letisztázatlan korszellemre, s szervezett meg lakásán egy olyan összejövetelt, amely az akkori Csehszlovákia első nem kommunista politikai szerveződésének megjelenését eredményezte.
Tisztelet tehát mindenkinek, aki ebben a több évtizedes folyamatban részt vett, a (cseh)szlovákiai magyar értelmiség szellemi minőségének emeléséhez járult hozzá ezzel. S most, 2016-ban afölött is elmerenghetnénk egy kicsit, mennyit tudnánk ebből a legendás folyamatból visszahozni mai, olyannyira kiüresedett, értéknélküliségtől szenvedő világunkba.
Csáky Pál, volt lévai klubvezető