A Trianonban megkötött békeszerződés után a felvidéki magyarságnak sokáig tartott a felocsúdás. Nemcsak az értelmiségiek várták a revíziót, hanem az apró falvakban élő egyszerű emberek is. Így volt ez a dunaújfalusi Oravecz családnál is.
A család legnagyobb lánya, a hatéves Ilonka is izgatottan várta a magyar katonákat. Az akkori kislány a nagymamám, őt faggattam emlékeiről.
Történelmi kitekintés
Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés (diktátum) után a magyar politika fő célkitűzése a revízió volt. A siker érdekében a magyar kormány az 1930-as évektől a szintén revízióra törekvő Olaszországgal és Németországgal épített ki diplomáciai kapcsolatokat. Az első világháborút lezáró békerendszer igazságtalanságát több nyugat-európai diplomata is elismerte.
Hitler német és Mussolini olasz, valamint Chamberlain brit és Daladier francia miniszterelnök 1938. szeptember 29-én aláírták a müncheni egyezményt, melynek értelmében a német hadsereg október 10-éig elfoglalhatja a németek által lakott Szudéta-vidéket. Az egyezmény függeléke értelmében Magyarországnak és Lengyelországnak a csehszlovák kormánnyal kellett tisztáznia követelését. A tárgyalások meg is kezdődtek.
A magyar–csehszlovák tárgyalások október 8-án kezdődtek Komáromban, majd 13-án minden eredmény nélkül megszakadtak. A magyar–csehszlovák vita rendezésében a brit és a francia kormány nem kívánt részt venni.
Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter 1938. november 2-án a bécsi Belvedere-kastélyban kihirdették döntőbírósági határozatukat. A bécsi döntés értelmében visszakerült területekre a magyar hadsereg 1938. november 5. és 10. között vonult be. A bevonulást a magyar lakosság ünnepségekkel fogadta.
Nagymama emlékei
A magyar sereg bevonulását a csehszlovák hadsereg kivonulása előzte meg. “Gyalogosan vonultak ki az országból, a falun keresztül masíroztak, voltak, akik lóháton mentek, valószínűleg ők voltak a tisztek, de a legtöbbjük gyalog ment. Szürkés-sötétkék ruhájuk volt” – kezdte visszaemlékezését Stiglitz (született Oravecz) Ilona.
Utána nemsokára jöttek a magyar katonák. „Első osztályos voltam, mikor az események lezajlottak. A tanító néninket nem sokkal a bevonulás előtt letartóztatták, mivel egy dalt énekeltetett a tanulókkal, ami miatt az iskolával szemben lakó szlovák párt elnöke feljelentette. Arra nem emlékszem, melyik szlovák pártnak volt itt helyi szervezete, csak arra, hogy az az ember sem volt teljesen szlovák, hiszen az apja újfalusi volt és itt nem voltak szlovákok. A kiskakas kukorékolt reggel, Horthy Miklós indul a sereggel kezdetű éneket dalolták a diákok, ezért jelentette őt fel az illető. A faluban egyébként működött a Magyar Nemzeti Párt, ennek későbbi apósom, Stiglitz János volt az elnöke, aki bíró is volt a faluban, ő tudott magyarul, németül és szlovákul is” – mondta el nagymamám.
A tanító nénit, akit a feljelentés alapján letartóztattak és kihallgattak, Zóna Ilonának hívták, nem sokkal a visszacsatolás után elhagyta a falut, visszatért szülővárosába, Kassára, amit szintén visszacsatoltak. „Sosem felejtem el őt, nagyon szeretett engem. Emlékszem rá, hogy magyar érzelmű volt. Volt egy találkozó a kultúrházban, volt ott egy kórus, színpadszerűség, itt szónokoltak a bejövetel napján. Nagy ünnepség volt, sok szónoklattal, már nem emlékszem, pontosan kik beszéltek, de a magyar párt szervezte az ünnepséget, én pedig szavaltam. Elsős voltam, kicsi voltam, hoztak egy sámlit és arra állítottak fel. A versike első versszakára emlékszem: Ha végignézek szép hazámon, arcom hevül, szemem ragyog, kimondom édes büszkeséggel, magyar kislány vagyok. Hosszabb volt a vers, de csak erre emlékszem” – emlékezett vissza.
Ezt a versikét egyébként nem az iskolában tanulta nagymamám, hanem az édesanyjától. A tanító néni kérdezte a gyermekeket, ki tud valamilyen magyaros verset, amivel a bevonuló magyar sereget üdvözölhetnék a tanulók nevében.
„A tanító néni boldog volt. Nem volt szabad ilyen verseket tanítani az iskolában, hiába jártunk magyar iskolába és tanultunk magyarul, hazafias versekről szó sem lehetett. A versemmel egyébként nagy sikert arattam, az egyik katona odajött hozzám, felemelt a karzatról, hogy jobban lássanak, nagy ováció fogadta a szereplésemet. A focipályán is volt ünnepség, ott volt három tiszt is. Van róluk képünk is, bár a nevükre nem emlékszem, a kép sem itt készült, de hagytak magukról fotót” – mondja.
A visszacsatolás után Zóna Ilona itthagyta az iskolát, két pedagógus jött a helyére, az addigi egyosztályos iskolából pedig kétosztályos iskola lett.
Nagymamám az ünnepség után azt kérte az édesanyjától, hogy tanítsa meg neki a Hiszekegyet. „Azt hittem, van magyar Hiszekegy, kértem édesanyámat, tanítsa meg nekem. Ő nem értette, mit akarok, hiszen tudtam az imát. Az ünnepségen hallottam, hogy van egy magyar változata is. Később azért Pappváry Elemérné versét is megtanultuk, és már nem csak az imádság szövegét tudtuk. Megható volt.”
Annak ellenére, hogy Dunaújfalu felett húzódott a magyar-szlovák határ, nem állomásoztak katonák és csendőrök a faluban, csupán határvadászok voltak itt. Ők bejártak a faluba, de főleg az akkor még szomszédos Sápra, amellyel ma egy önkormányzat alá tartozunk. Be is nősült néhányuk, az egyikük hősi halált halt. Az első és második világháború hőseinek emléket állító emlékművön is olvasható a neve, Rozs Imre 1944-ben halt hősi halált – mondta el nagyanyám.
Az idősebb emberek, az akkor már felnőtt nagyapám is, egy érdekes történetet meséltek a faluban. A szomszédos Cseklész lakossága nagyrészt szlovák volt, és ugyan visszacsatolták 1938-ban Magyarországhoz, de 1939. március 14-én néhány települést kicserélt a két ország. Cseklész, Gány és Barakony Szlovákiához, Vága és Nagycétény Magyarországhoz került. A döntés ellen tüntettek a cseklésziek, és azt kiabálták: „Cseklíszt nem adunk, mi is magyarok vagyunk.”
Forrás: Neszméri Tünde, Felvidék.ma