A magyarországi mindenféle ellenzék (de nem csak az) szinte eszelősen ismételgeti, hogy le kéne végre váltani a Fideszt, pontosabban Orbán Viktort. Igaz, nem teszik hozzá, hogyan képzelik ezt, milyen érvekkel, s milyen jövőkép alapján szeretnék a választókat meggyőzni, de – más mondanivalójuk talán nincs – csak mondják és mondják.
Valami hasonló folyik Szlovákiában: itt is mindenféle ellenzéki le akarná váltani Fico miniszterelnököt, csak éppen nincs kivel, na meg megfelelő program sincs hozzá. Úgyhogy nem sok elképzelés társul errefelé Közép-Európában a szebb és dicsőbb jövő építéséhez, az ellenzék többnyire minden fantázia nélkül kullog a kormánypárt után, elnagyolva visszhangozza, amit az elmondott – azt viszont harsányan teszi.
Sokkal inkább divatkérdésnek tűnik ez, mint elvinek. Magyarországon úgy, mintha minden, amit a Fidesz javasol és megvalósít, az ellenzék ötlete volna, csak a kormányzó párt rosszul, az ellenzék pedig jól csinálná. Szlovákiában ez úgy megy, hogy bármit tesz a kormányzó koalíció, az eleve és elvből rossz. Magyarországon annyival jobb a helyzet, hogy az ellenzék legalább egy kézzelfogható mutató szerint ágál: mennyiségileg szeretné túlszárnyalni a kormányt – ha az tízet adna, az ellenzék minimum tizenegyet és így tovább. Pozsonyban viszont az ellenzék nem tud kínálni semmit, csak negációt. Persze könnyű ellenzékből osztogatni, s könnyű fosztogatni is, meg eladósítani az országot, még egyszerűbb mindent lesöpörni az asztalról, bűnbak majd csak akad hozzá. Mert rombolni mindig könnyebb, mint építeni.
Ebből az eszköztelen álellenállásból nem sok bölcsesség születik. Ez már régen nem elvekről, irányzatról, netán igazságról, fejlődésről, a lakosság érdekéről szól, hanem a vályúról: hogyan lehetne hozzájutni és megkaparintani. A nem túl szellemes megoldások egyike a hatalom átvételéhez Magyarországon Odze György azon javaslata, fogjon már össze a Jobbik a baloldali pártocskákkal, mert hogy az az egyetlen pillanatnyi lehetőség. Azt állította (idézem a Népszavában megjelent cikke alapján), hogy „A baloldal ideológiája nehezen felismerhető, és a Jobbik is sokat engedett a radikalizmusából, nem is beszélve a régen még hangoztatott – valójában divatjamúlt – antikommunizmusából.”
Eddig tudomásul vesszük az elmondottakat, nem túl szellemes, nem túl konstruktív, de más ember, más vélemény, hát jó. Ám az utolsó kitétel kinyitja az ember zsebében a bicskát. Mi az, hogy „divatjamúlt antikommunizmus”? Ez azt jelenti netán, hogy a kommunizmus most már elfogadható, s még divatos is lehet? Mi volna, ha valaki azt állítaná, hogy az antifasizmus is divatjamúlt, vagyis hogy a fasizmus most már elfogadható. Ez már észrevehetőbb volna? Vagy ez is divatkérdéssé silányítható? Nem légből kapott a gondolat: tudjuk-e, hány néhai kommunista épült be (Szlovákiában is!) ebbe a mostani, demokratikusnak mondott hatalomba? Még a szlovák kormányfő is!
A fasizmus és a kommunizmus között persze van egy kis különbség, például az, hogy az egyiknek koncentrációs táborai voltak mérgező gázzal, a másiknak gulágjai szibériai faggyal, hogy az egyik barna volt, a másik pedig vörös, meg hogy az egyik szélsőjobbról jött, a másik szélsőbalról – de a lényegen mit sem változtat ez, mindkettő totalitárius elnyomó államszerkezet volt. Az alapvető különbség talán csak az, hogy a fasizmust klasszikus véres háborúban (a II. világháborúban) föltétel nélkül legyőzték, míg a másik kényszeredetten átadta a hatalmat úgy, hogy a társadalom struktúráiban benne maradt, s eljátszotta (amit sokan elhittek), hogy immár demokratikus baloldali pártról van szó, miután a kommunizmust a nevéből és programjából lexikális szinten eltávolította.Vagyis átrendezték egy kicsit a kirakatot, lecserélték az elárusítókat, de a polcokon az áru megmaradt úgy, ahogy volt (igaz, átcsomagolták egy picit, na de az is csak látszat). Mi a divatjamúlt, ha ezt elutasítjuk? Kinek érdeke ilyen látszatot kelteni? És mi volna ennek a haszna?
A válasz nem is olyan bonyolult: a hatalom érdekében bármit megtesznek. Van Szlovákiában jobboldali kormánypárt, amely ugyan hivatalosan a szélsőséggel nem kíván azonosulni, ám Tisoval kacérkodik, s ugyanakkor a kommunistákból átvedlett szocdemmel barátkozik. Amire Odze hivatkozott, az egy működő modell! A triumvirátust pedig egy olyan állítólagos jobboldali polgári párt egészíti ki, amely annyira demokratikus, hogy a nagy egyenlőségben még a nemzetiséget sem képes megkülönböztetni.
Nem állítom, hogy a tőke diktatúrája, ez az újkori neoliberális világlátás minden ízében jobb, mint a fasizmus vagy a kommunizmus totalitása, de minden abszurditás ellenére legalább el lehet mondani büntetlenül, hogy az antikommunizmus divatjamúlt. Ez nem azt jelenti, hogy ez így igaz és jó, de a kommunizmusban bizony nem lehetett elmondani, hogy a kommunizmus divatjamúlt, vagy hogy nem működik, hogy antidemokratikus stb. Még akkor sem, amikor már pedig összeomlóban volt, s nemhogy hangosan, de még halkan sem lehetett ilyet mondani.
Végül teljesen mindegy, az antifasizmusról, vagy az antikommunizmusról állítjuk, hogy divatjamúlt: totalitárius despota diktatórikus államformákról van szó, és nem lehet divat kérdése, ellenezzük-e azt, de még idő függvénye sem, mert hiszen az sosem jó. Az ilyen államforma sokkal inkább az ember mértéktelenségének, embertelenségének a megnyilvánulása, s annak elvetése nem lehet divatjamúlt. Nem szabad, hogy az legyen, s nagyon remélem, nem is lesz a mérvadó gondolkodás része. Sem Magyarországon, sem Szlovákiában, sem másutt a világon. Érték jobb- és baloldalon egyaránt akad, a legfőbb érték, s a mérce azonban az EMBER. Mifelénk olyan értelemben, ahogy azt keresztény hagyományaink meghatározzák, akkor is, ha érdemtelenek hivatkoznak rá. Ezt sose feledjük, bármilyen ideológia nevében közelítjük meg sorsunk intézését.
Forrás: Aich Péter / Felvidék.ma