Mács József felvidéki írót Csáky Pál kérdezte
Nem gondolod, hogy egyre durvább a világunk, amelyben élünk? Az interneten azt láthatjuk, hogy fanatikus muzulmán katonák élő adásban fejeznek le primitív módon embereket. Szinte hetente érnek el hozzánk hírek tömegmészárlásokról, merényletekről. A televízióban megszámlálhatatlan csatornán nagyon megkérdőjelezhető szintű „ alkotások ” borzolják az idegeinket. Merre megy szerinted a világ?
– A még nagyobb káosz és brutalitás felé. De mindjárt hozzáteszem, hogy valakik kieresztették a rossz szellemet a palackból. Azért bátorkodom leírni ezt, mert nagyon illik gondolatmenetemhez egy erdélyi magyar író kisregényének a címe: Szél fúvatlan nem indul. És akkor vissza kell térnem gondolatban a második világháború végéhez, a koncentrációs táborok borzalmához, amiből az következett, hogy nagyhatalmi döntéssel, de főleg az amerikai kormány akarásával és segédletével – kétezer esztendő elmúlását figyelembe nem véve – Izrael államot visszahelyezték hajdan volt ősi földjére, amelyet önkéntes szétszóródásuk után a világban palesztinok milliói népesítettek be. Izrael visszasegítése a kétezer év előtti földjére viszont nem mehetett végbe emberáldozatokat követelő konfliktusok, a palesztinok millióinak elüldözése és a szomszédos országokba kergetésük nélkül. S azóta végképp nem lehet csodálkozni azon, hogy nincs és soha nem is lesz béke a Közel-Keleten, az olajfák alatt, mert hiszen az érintettek a számukra sérelmes és megalázó történtekbe soha nem törődnek bele. S nem hiába tartja a közmondás, hogy a rossz példa ragadós. Amerika sorra megbuktatta és megbuktatja a zsidó állam számára veszélyes országok vezetését, amelyekben olyan-amilyen eszközökkel fenntartott diktatúra volt. Lásd Irakot, Szaddam Husszein országát. George Bush amerikai elnök addig hazudta a világnak, hogy a diktátornak atomfegyvere van (Izraelnek valóban van), amíg nem szánta el magát Szaddam Husszein rendszerének fegyveres megbuktatására. S azóta nincs nyugalom az országban, háború dúl, és egymást ölik a más-más nemzetiségű állampolgárok. Atomfegyvernek pedig semmi nyoma. A hajdan volt amerikai elnök máig nem tudja akkori hazugságát igazságként felmutatni a világnak! A káosz pedig további káoszt szül. A bonyolult közel-keleti állapotok újabb és újabb konfliktust gerjesztenek Afrika számos részében is, lásd az Iszlám Állam egyre borzalmasabb kegyetlenségeit! S lásd a minimum három részre szakadt Líbiát Kadhafi erőszakos megbuktatása után, amelyen keresztül elindult Európa felé a már-már feltartóztathatatlan menekülthullám, a megélhetési menekültek áradata Afrikából Európába, ami hosszabb távon az európai országok népeinek felhígításához, nemzeti jellegük elveszítéséhez vezet! Ezt a forgatókönyvet sem a félművelt emberek írták.
Látjuk, hogy a világot elárasztotta a megkérdőjelezhető színvonalú információk özöne, a valóban fontos információk szinte elvesznek ebben. Az érték – maga az irodalom is – visszaszorulóban van. Hová fog ez szerinted vezetni? Elvész a szellem ebben a kavalkádban?
– Ebben a főszerepet a modern tájékoztató eszközök játsszák. S ezzel nem is érdemes foglalkozni. Ezeket az eszközöket sem megzabolázni, sem kiiktatni nem lehet. Teszik a dolgukat hol jól, hol rosszul. Az értékről szeretnék inkább beszélni, vagyis magáról az irodalomról, amely állítólag visszaszorulóban van. Ezt én így nem jelenteném ki. Az irodalom az esetek többségében, sajnos, saját magát szorítja ki az olvasói érdeklődés látóköréből. Sokszor talán már a témák megválasztásával vagy azok megírásával. De hadd szaladjak vissza az időben elgondolkoztató példáért a Szabad Európa hajdan volt világába! Régen, nagyon régen hallgattam egy nyugati országban készült interjút az élő magyar irodalom egyik illetékesével, aki azt nyilatkozta – számomra persze, megdöbbentő módon -, hogy a magyar irodalom nem lesz többé szolgálatos irodalom. Ha emlékezetem nem csal, akkor nyilatkozta ezt, amikor már ismertté vált Ottlik Géza Iskola a határon című nagyszerű regénye, amely igen csak szolgálatos a szó legjobb, legnemesebb értelmében. S ezek után bátorkodom kijelenteni, hogy egyetemes magyar irodalmunknak mostanság talán éppen az a legnagyobb baja, hogy íróinak egy része lenézi a nemzeti érdekek szolgálását, a magyarságtudat erősítését az irodalom eszközeivel. Ezt leírva szinte látom, ahogy felborzolódik a szőr az egyet nem értők hátán. Pedig, szerintem, soha nem volt nagyobb szüksége a Kárpát-medence magyarságának a szolgálatos irodalomra, mint napjainkban. Hangsúlyosabban érvényes ez az igazságtalanul elcsatolt országrészek magyar irodalmaira, amelyeknek egyik legfőbb teendője a magyar megmaradás segítése lenne.
Ez a vélemény már a hatvanas évek közepén megerősödött bennem, amikor az akkori jugoszláviai magyar lapok segítségével, elsősorban az Új Symposion hasábjain nehezen érthető vagy érthetetlen versek törtek be az anyaországba és a nemzetiségi területekre, ahol követőkre is találtak. S éppen akkor, amikor ez történt, egy népes magyarországi íróküldöttség járt Szlovákiában, s mivel a Szlovák írószövetség magyar szekciójának én is vezetőségi tagja voltam, az Irodalmi Szemle szerkesztőségében magam is találkozhattam velük. Veres Péterrel, Szabó Pállal, Darvas Józseffel, Benjámin Lászlóval, Váci Mihállyal és másokkal… A beszélgetésünk során megkérdeztem tőlük, ami akkor a leginkább érdekelt, mi a véleményük a vajdasági két magyar folyóiratról, a Hídról és az Új Symposionról? A megkérdezettek valamennyien Darvas Józsefre néztek, hadd válaszoljon a kérdésemre a politikus író. Ő aztán a válaszában határozottan azt állította, hogy míg az egyetemes magyar irodalmi hagyományokhoz úgy-ahogy kötődő Híd igen-igen szűkölködik a Belgrád által nyújtott anyagi javakban, a már-már hivalkodóan modern Új Symposionnak egyáltalán nincsenek anyagi gondjai Jugoszláviában.
Nem volt nehéz levonnom a következtetést: Belgrádnak az Új Symposion azért volt a kedvelt folyóirata, mert abban olyan irodalmi anyagokat, főként verseket közölnek, amelyeket akár szerbül is írhattak volna. Elolvasva nem értette a magyar olvasó! Nos, mindezeket hallva engem az foglalkoztatott a legjobban, hogy két Trianont megélve vajon van-e az irodalom művelőinek felelősségük abban, hogy az elbeszélő magyar irodalom (Jókai, Mikszáth, Móricz stb.) fokozatosan egyre okosabb, nehezebben olvasható irodalommá változott az utóbbi évtizedekben, beleértve a népi és az urbánus irodalom erőteljes jelenlétét, majd feledtetését is. Témái megválasztását és megírását tekintve pedig az olvasók figyelmét egyre inkább próbára tevővé. Mintha elfelejtődött volna, hogy a szépirodalomban erőszakoltan érvényesített okosság folyamatosan és értelemszerűen elidegeníti és leszűkíti az olvasótábort, majd teljesen el is veszíti azt. A világirodalom igazán nagy írói soha nem törekedtek arra, hogy „okosan” írjanak. Az élet szép és már-már tragikus árnyoldalait foglalták bele remekül megírt műveikbe.
Az ember napjainkban sokkal kiszolgáltatottabbá vált, mint volt eddig a történelem során bármikor is. A pénz, a biznisz szerepe mindent áthat. Létezik kitörés ebből a bűvös körből?
– A pénz ördöge soha nem lép ki a játékból. Ezt a kommunizmus felé tartó társadalmak is elég hamar felismerték. Azért is buktak meg korábban, mint gondoltuk volna. A szentek társadalmát viszont sem az egyházak, sem az istentagadók nem akarják. Egymásra utaltak abban, hogy kölcsönösen jelen legyenek a társadalomban, és hassanak. A kitöréssel kapcsolatban rögtön ide kívánkozik: merre, milyen irányba történjen meg ez a csoda? Ennek a lehetősége most már egyre nehezebben képzelhető el. Afrika északi része nyakig ül a kiprovokált háborúkban. A szövetségesét, Amerikát a háta mögött tudva, már csak Izrael számít népe számára biztonságos országnak a térségben, ő azonban a legkevésbé sem befogadó. Nem szeret keveredni. Az öregedő Európának van szüksége fiatalításra! így aztán mindennapjainkban szemtanúi lehetünk az országhatárt nem ismerő erőszakos betolakodásoknak, az új „honfoglalásoknak”: mások munkájának verejtékében a magukat menekültté nyilvánított emberek, asszonyok, gyermekek akarják az új európai országot, és ezt a kényszerű menekülésnek álcázott kontinens- és lakhelyváltoztatást olyan természetesnek veszik, mint azt, hogy felkel és lenyugszik a nap.
Mintha valami furcsa, félreértelmezett liberalizmus kötné gúzsba a nyugati világot. A jelek szerint Európa az egyik legtanácstalanabb kontinens. Meg lehet ezt állítani?
– Ez mindaddig így lesz, amíg az Európai Unió nem kezd el a saját fejével gondolkozni. Míg a világ egyik legerősebb állama súg neki, s megpróbálja saját képére formálni, addig nem lesz megnyugtató előrehaladás. Béke és egyetértés sem lesz. Az Egyesült Államokat Amerikának találták ki, ezt Európára rátukmálni aligha lehet, nem is lenne kívánatos. Az európai uniós országok többsége meg akarja őrizni nemzeti jellegét és kereszténységét. Kemény dió lesz ennek a felfogásnak a megtörése. Egyesek már nem is rejtik véka alá, hogy Amerika az Európai Uniót is fel akarja használni világuralmi céljainak az eléréséhez. Az lenne a legjobb, ha az Amerikai Egyesült Államok kellő megfontoltsággal visszatérne a saját földjére, és a saját országát igazgatná, hiszen ott is van baj elég, Európa ügyeit meg hagyná az európaiakra!
Óriási mennyiségű írott anyag termelődik napjainkban, legnagyobb részük az internetes világban jelenik meg. Az átlagember ugyanakkor kevesebbet olvas, és a modern elektronikai eszközöknek köszönhetően szűkül a szókincse. Feloldható ez az ellentét?
– A kérdés úgy is feltehető, hogy az átlagember a modern elektronikai eszközökkel élve igényt tart-e még a szókincse gazdagítására. Megelégszik-e azzal a műveltséggel, amelyet a modern elektronikai eszközök nyújtanak neki? Ehhez én mindjárt hozzátenném, hogy rohanó világunkban ez sem lenne kevés! De mindezt mindjárt azzal is megtoldanám, hogy modern korunk embere nem azért olvas, hogy a szókincsét gyarapítsa. Ez megsokasodott teendője közepette eszébe sem jut. Ismereteit akarja folyamatosan gyarapítani. Ennyi az egész! De hozzáfűzöm azt is, hogy az irodalmi művekből szerzett ismeretekkel nem sokra megy, mert a jó író az élet örömeit és gondjait próbálja meg tehetsége szerint láttatni az olvasóival. A lelkűket akarja gazdagítani. A tudás közvetítése nem az ő dolga. Ha az lenne, a tudományos akadémiák tagjai írnák világszerte a legokosabb és legrangosabb regényeket. Ez azonban köztudottan nem így van, és soha nem is lesz így. A világirodalom nagyjai, s az egyes országok klasszikusai mindig is az önmaguk által megismert élet szép és árnyoldalait mutatták meg és mutatják meg ma is az olvasónak. Ha ez nem így lenne, és a regény meg a vers csak okossággal, illetve ésszel íródna, akkor semmi értelme nem lenne szépirodalomról beszélni.
Madáchi értelemben megfogalmazva a kérdést: szerinted merre tart az emberiség? Eltűnnek vagy csak átalakulnak a klasszikus értékek?
A klasszikus értékek soha nem alakulnak át, és soha nem tűnnek el! Azért nem, mert időtállóak. És a legtöbbet tudják elmondani korukról az utánuk következő nemzedékeknek. És amit elmondanak, az ugyanolyan maradandó lesz, és ugyanolyan nehezen pusztítható el, mint a természetben egy-egy nagy sziklaóriás. Hogy a későbbi korok emberei mit kezdenek majd a megörökölt klasszikus értékekkel, azt mi ugyan találgathatjuk, de nem megyünk vele semmire. Szerintem tudomásul veszik, és nagyon megbecsülik az arra érdemes műveket. Azzal még senki nem foglalkozik, hogy ezek a klasszikus értékek is a semmibe vesznek majd bolygónk életének a befejezésével. Ehhez az állapothoz közeledve kiderül, hogy földi életünknek nyoma sem marad. Napunk tüzében elégve talán még üzenet közvetítésére sem lesz mód, amelyben elmondanánk más bolygó vagy bolygók értelmes élőlényeinek, hogy volt egyszer egy olyan naprendszer, amelynek egyik bolygóján kialakulhatott a fejlett civilizációvá fejlődött élet…
Kinek írnak ma az írók? A könyvkiadás nem igazi probléma napjainkban, a könyvterjesztés annál inkább. De a legnagyobb bizonyára a minőségi olvasás visszaszorulása. Hogy látod ezt a problémakört?
Az írók mindig az olvasónak írnak. Ez soha nem volt és nem is lesz másképp. Ha egy író azt tapasztalja, hogy nem olvassák a könyvét, akkor haragjában ne mindjárt az olvasókat hibáztassa. Inkább azon gondolkozzon el, miért nem kelt érdeklődést a könyve. Ennek számos oka lehet. Talán nem érdekes a téma. Esetleg olyan történettel akar remekelni, amely közömbös az olvasó számára. Vagy az olvasó elvárásával szemben azt vallja, nem a téma a fontos, hanem a megírásának a módja. Vagyis nincs rossz téma, csak rosszul megírt könyv van. Eddigi okoskodásomból kiderülhet, hogy én a téma megválasztását nagyon fontosnak tartom. De a megírását ugyanúgy. Erősítheti ezt a felfogásomat, hogy mióta könyveket írok, illetve jelentetek meg, mindezt kemény kisebbségi sorsban élve teszem. Szemben állva az élet valóságával, és soha nem fordítva hátat annak, tollal hadakozva a megmaradásunkért. Zavart okoz számomra a kérdésben az a megfogalmazás, hogy a legnagyobb probléma napjainkban a „minőségi olvasás visszaszorulása”. Próbálom megfejteni, mi akar ez lenni? Van-e egyáltalán ilyen? Az olvasó többféle módon választhatja meg magának, hogy mit olvas. De megkülönböztetően a semmitmondó könyveket nem szereti. Száz szónak is egy a vége, remekelhet az író akárhogyan, ha a műve nem az élet dolgairól szól, akkor az ilyen könyvre folyamatosan azt mondja az olvasó, hogy nem neki írták. És a végén dacból sem olvassa el. Szerintem ez az oka az olvasási kedv látványos csökkenésének. Sokszor elmondtam és leírtam már, hogy az igazán nagy irodalmat, illetve remekműveket mindig a fantasztikusan megírt, életből vett témák hívták életre…
Vannak bizonyos élettapasztalataink. A tiéd mennyiben változtatta meg a személyiségedet?
– A diktatúrában élés tenyéren kínálta az alakoskodást. A társadalom többsége ezt meg is tette. Semmiről sem mondta ki azt, amit gondolt. Ez nemcsak a pártonkívüliekre vonatkozott, hanem a párttagokra is. Már régebben is írtam arról, hogy az Erdélyben élő, de a harmincas évek közepéig Csehszlovákiában tevékenykedő balos Balogh Edgár, amikor már ismét megindulhatott a határt útlevéllel átlépő mozgás, ha jó nagy késéssel is, de megjelent Pozsonyban. Velem is találkozott a Krím kávéházban, hiszen akkor már, figyelemmel kísérve a csehszlovákiai magyar lapokat, ismerte a nevem, s a magyarság érdekeit védő munkám folytatásához azt a tanácsot adta, soha ne felejtsem el, nekem a magyar érdekeket szóban és írásban védve háromszor kell kimondanom, hogy „mert a kommunista párt”, míg a szlovák nemzetiségűnek elég egyszer! S ez a tanácsa mindaddig hasznomra is volt, míg a hatvannyolcat követő számonkérésben végleg ki nem törtem a nyakam. De hogy érthetőbb legyek az alakoskodást illetően, én a második világháború után itteni magyar gimnázium híján apám kíséretében éjszakánként a sötétség leplébe burkolózva Sárospatakra szöktem, hogy az ottani református tanítóképzőben tanulhassak, mivel a rimaszombati gimnáziumot, ahol előzőleg tanultam, negyvenöt után megszüntették. Ott aztán második osztályos koromban megérintett a NÉKOSZ-os (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) szellem, amit a Pozsonyban megnyílt magyar pedagógiai gimnáziumba is magammal hoztam, ahová a határon való átszökdöséseket feladva negyedikes tanulónak jelentkeztem.
Érettségi után, a Pedagógia Főiskola magyar tagozatának a végzése közben – magyar értelmiség híján – már elsőéves koromban az Új Szó szerkesztőségébe kerültem. Ott aztán a terepre való kijárásoknak köszönhetően az élet főiskoláját is elvégeztem, s ezt a tudományom a Hét szerkesztőségében, ahova felelős szerkesztőként kerültem, gazdagon kamatoztatni is tudtam a magyarság javára. És erre öregedő fejjel is örömmel emlékezem. Hogy melyek voltak mégis életem meghatározó élményei, arra azt felelhetem, hogy például a negyvenöt utáni magyar deportálások ideje Csehországba, amikor a falumhoz közeli Balogtamásiban az unoka- bátyámék csűrjénél végignéztem azt a borzalmat, amikor a fegyveres katonák hajánál fogva kirángatták házából a szomszédban lakó, ordító özvegyasszonyt és a testi fogyatékos fiát, s mint a zsákot, feldobták a teherautóra. Halálomig nem tudok szabadulni ettől a szörnyű emléktől. Az is felejthetetlen élményemmé vált, amikor hívásukra felkerestem Csehországban a volt szudétanémet területen rekedt magyarokat, akik elmesélték nekem, hogyan kerültek oda, és miért ragadtak ott. Mindezek az élmények könyveim némelyikébe bele is kerültek.
Miben voltunk jók, és hol követtünk el hibákat az elmúlt évszázadban mi, magyarok? Meglátásod szerint ki tudtuk használni a kínálkozó helyzeteket, vagy tényleg a zsákutcás megoldások dominálnak újkori történelmünkben?
– Utólag könnyű valaki vagy valami, illetve történelmi múltunk nagy személyiségei fölött ítélkezni. Szent István királyunk fiához írt intelmeiben helyesen és Magyarország számára okosan fogalmazta meg, fogadja be országába és becsülje meg az idegeneket, de nem tette hozzá, hogy egy ország jövőjének az alakulása viszont olyan, mint az időjárás. Egyszer derűsre, másszor borúsra fordul, tehát intelmei sem lehetnek változatlanok, mint a sziklába vésett szövegek. A mindenkori uralkodók és a gazdag főurak rugalmasan törekedjenek arra, hogy a jövevények nyelve folyamatosan az övékbe olvadjon bele. Mert az ilyen intelemnek a figyelmen kívül hagyása egy napon az ország feldarabolásához vezethet! Persze, a leírtakhoz rögtön hozzá kell tennem, hogy könnyű utólag okosnak lenni. De sajnos, a Szent István-i intelem ma is változatlan formájában él, és láthatóan gyengíti az odafigyelést a magyar megmaradás érdekeire. Lásd az 1947-es párizsi békeszerződést, amikor Benesék öt dunántúli községre vonatkozó kérelméből nagyhatalmi jóváhagyással hármat megkaptak, Rajkát és Bezenyét azonban nem. De telt az idő, megalakult az Európai Unió, területén megszűntek az államhatárok, s Pozsony bekebelezve az 1947 szeptemberében Csehszlovákiához kényszerített Oroszvárt, Pozsony főváros tábláját a Rajkához egészen közeli volt határállomásnál szúrta a földbe. Azóta Rajka eladó házait szlovák családok vásárolják fel, s a rajkai telkekre is ők építenek házakat. Olyan szlovák felhívás is volt már: akarod-e, hogy Rajka Pozsony tizenhatodik kerülete legyen? Akkor vásárolj telket itt, építsd fel a házad itt! Ahogy nemrégen hallottam, már ezerötszáznál is több Rajkán a szlovák nemzetiségű lakosok száma. Amit az 1947-es békeszerződésben nem kaptak meg, mármint Rajkát és Bezenyét, megszerzik az Európai Unió határainak a megszűnésével. S a rajkai vasúti étteremben a Szent István-i toleranciára nevelt magyarok már szlovák nyelven is kínálják főztjüket az étlapon. Ilyen mérvű figyelmet velünk, Szlovákiában élő magyarokkal szemben, csak kevés helyen tapasztalunk, pedig a lélekszámunk még mindig megközelíti a félmilliót, kivétel talán a Magas-Tátra, amely a magyarországi kirándulók kedvelt helye. De folytassam a válaszom azzal, hogy az élni- és megmaradni akarás mindig jelen volt az elődeinkben, ezért tudott nemzetünk annyiszor talpra állni.
Léteznek nemzeti sajátosságok? Olimpiai bajnokaink és Nobel-díjasa- ink nagy száma tényleg bizonyíték lehet arra, hogy a magyar tehetséges nép?
– Tehetséges nép mivoltunkat én azzal bizonyítanám, hogy a legnehezebb helyzetben is talpon tudtunk maradni, s a kétszer ránk kényszerített már-már végzetes trianoni döntés égbe kiáltó igazságtalansága ellenére sem tudtak a rosszakaróink teljesen a földbe döngölni bennünket. Szerintem ránk, magyarokra nézve azonban a háborúnál is veszedelmesebb a belső nagyon nagy bajunk, az egykézés, a kevés számú megszületendő gyermek, ami hosszabb távon – évszázadokat értve ez alatt – letörölheti a térképről Magyarországot. Orbán Viktor kormánya most hozott olyan intézkedéseket, amelyek az eddiginél is erőteljesebben ösztönzik a gyermekvállalási kedvet. Nobel-díjasainkra nagyon büszkék vagyunk, de a magyar oktatási rendszerre, tanárainkra és tanítóinkra is. Ugyanúgy olimpiai bajnokainkra, akik igen magas szinten terjesztik Magyarország jó hírét a világban. Mindezt úgy fogalmazhatnám meg büszkén és tömören, hogy kis ország anyaországunk a sportnak és a tudománynak az egész világra kiterjedő előrevivőivel!
Mi, magyarok, enyhén szólva, nem nyertük meg a huszadik századot. A szlovákok ellenben – semmi érdemlegeset nem csinálva, csupán ügyeskedéssel és helyezkedéssel – sikeresen söprögették össze mindazt, amit a történelem felkínált nekik. Nem akarjuk mi túlságosan gyakran megváltani a világot, nem hordunk néha túl nagy mellényt – s nem üt ez olykor vissza?
– Azzal kezdem a válaszomat, hogy szerintem a szlovák politikusokat dicséret illeti azért, hogy ügyeskedéssel és jó helyzetfelismerésekkel elérték, amire mindig is vágytak: a Szlovák Köztársaság másodszori ünnepélyes kikiáltását. Az egész folyamatot a Szlovák Nemzeti Párt akkori elnökének a bátorsága indította el, aki a prágai közös parlament ülésén odament a szónoki emelvényre, és jelképesen hidegzuhanyt zúdítva a cse- hekre, bejelentette, hogy a szlovákoknak nem jó egy országban élni a csehekkel. Lett is ebből akkor mindjárt nagy vihar és égzengés meg felháborodás, majd később – és ez a lényeg – két önálló köztársaság egy országon belül, mígnem végül a csehektől teljesen független Szlovák Köztársaság! Igen ám, de amikor az a bizonyos hidegzuhany a cseheket érte, magyar nemzetiségű képviselők is ültek a prágai parlamentben. Közülük miért nem akadt akárcsak egy, akinek szintén lett volna legalább annyi mondanivalója, hogy nekünk, magyaroknak sem jó együtt élni a szlovákokkal. Mert, ugye, ez az igazság, mindig mi húzzuk a rövidebbet. Ám ők sunyin meglapultak a padokban, és oltári nagy tévedéssel azt gondolták, ha csendben maradnak, majd jönnek a hálás szlovákok, és a szlovákiai magyaroknak legrosszabb esetben is tálcán kínálják fel a megmaradásunkat szavatoló és erősítő autonómia valamelyik formáját – ezzel jutalmazva a gyáva viselkedésüket! Ebből azonban nem lett semmi, még köszönő szó sem. Természetesnek vették a magyar nemzetiségű képviselők hallgatását. Örüljenek, hogy a parlamentben ülhetnek. Ez a szolgalelkű politizálás egyébként napjainkig kíséri parlamenti képviseletünket, ezért nem tudtunk semmi lényeges eredményt elérni, szánkra sem mertük venni a kényes témákat, még azt sem, hogy a szlovák államnyelv védelméről szóló törvényből vegyék ki azt a passzust, hogy a magyarok közé települt szlováknak nem kötelessége megtanulni a többség nyelvét. Érthetőbben szólva, megtanulni magyarul a magyarok között. Mert amíg ez nem változik meg, és nem kerül ki a törvényből, addig vígan élhet tovább a negyvenöt utáni jelszó: na Slovensku po slovensky (Szlovákiában szlovákul). E törvénybe foglalt kitételnek a továbbéltetése miért szúrná a szlovákok szemét, ha a magyar parlamenti képviseletét sem szúrja?
Az ellen sem hadakoztak megfelelő erővel és elszántsággal, hogy a déli részeket, ahol a magyarok többségben élnek, ne tagolják bele a szlovák többségűvé alakított járásokba. És ne aprózzanak magyarok lakta részeket az északról délre terjeszkedő megyékbe! Vagyis a szlovákok azt tehettek a magyar népesség kárára, amit csak akartak, s ami kimondottan az ő érdekeiket szolgálta. Ám ez a folytonos gyáva hátrálás megbosszulta magát, s véleményem szerint erősen hozzájárult a legutóbbi népszámláláskor megmutatkozott borzalmas népfogyatkozásunkhoz. A szlovákiai magyarok talán így fejezték ki elégedetlenségüket politikai képviseletünk számukra érthetetlen viselkedésével szemben. Szégyenkezve gondolok arra, mennyire illik ránk a mondás, hogy gyáva népnek nincs hazája!
Mindaz, amit fentebb állítottam, leginkább a Független Magyar Kezdeményezés (FMK) pártját illeti meg, hiszen kezdettől a cseh és szlovák vezető politikusok fejével gondolkozott, a hátukon vitette be embereit a szlovák és a cseh parlamentbe, nem a magyarok szavazatai segítették őket oda. S ezt úgy hálálták meg a szlovák és a cseh politikusoknak, hogy a Duray Miklós vezette Együttélés Politikai Mozgalom prágai parlamentben felszólaló képviselőinek többnyire keresztbe tettek. S ők lettek azok, akik nem nyugodtak addig, amíg el nem lehetetlenítették az Együttélést, s Durayt nem kényszerítették a másik két magyar párttal való szövetségre! Kimondom, ha nagy vihart kavarok is vele, hogy viszont amióta az Együttélés Politikai Mozgalom kényszerűen befejezte önálló működését, azóta örökös az egy helyben topogás és kritikus helyzetekben az állandó megtorpanás és meghátrálás, aminek egyenes következménye, hogy azok, akiket képviselnének, elég szembetűnően elfogynak mögülük. Teljesen új magyar pártra van szükség, és bátor, rátermett vezetőkre. Az idő, persze, nagyon sürget, és ama közmondásunkat juttatja eszembe, hogy amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Ez akár irányíthatja és ösztönözheti is a leendő egyetlen új magyar párt tevékenységét, hiszen eddig folyamatosan hátrálgattunk, s békülgettünk a szlovák politikusok által kialakított helyzetekkel.
S ami a kérdésnek azt a részét illeti, hogy nem akarjuk-e túlságosan gyakran megváltani a világot, nos, szerintem ettől nem kell félteni magunkat. Mi oda jutottunk a politizálásunkkal, hogy magunkat kell megváltanunk és megmentenünk! Antall Józsefnek az a kijelentése, miszerint ő tizenöt millió magyar miniszterelnöke, a kijelentés pillanatában sem fedte egészen a valóságot. Az első csapás után (Trianon) mintha sorvadá- sos betegségben szenvednénk, soha jobban nem illett helyzetünkre a Tompa Mihály verséből vett idézet, mint most: „hogy pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve széthull nemzetünk…!”
Európa az utóbbi időben mintha szellemi válságban is lenne. Háromszáz évvel ezelőtt mindenki számára világos volt, mit jelent az európai kultúra. Mára ez szétkenődött. Ki lehet ebbőí a válságból jönni?
– Mélységesen hiszem, hogy igen. A kérdés egy megmosolyogtató dolgot is eszembe juttatott. Még elevenen emlékszem arra, hogy amíg a szovjet táborhoz tartoztunk, annak kulturális termékeit zúdították ránk, olyan címen, hogy a legjobb szovjet regény, a legjobb szovjet film, a legjobb szovjet példák. A lapok – a nyugati kultúra silányságára hivatkozva, amely odafigyelést sem érdemel – csak ezeket ajánlották a szovjet táborhoz tartozó olvasóknak. S amikor nagyot fordult velünk a világ, és meg tudtunk szabadulni a szovjeturalomtól, a korlátlan szabadságot kiáltó akarnokság fokozatosan azt eredményezte, hogy egyre nagyobb mértékben árasztott el bennünket a nyugati, de még inkább az amerikai kultúra. A mérsékelt és higgadt középút kitaposása még mindig várat magára. Ezért halványult el bizonyos időre a nagy múltú európai kultúrára való odafigyelés. De az európai kultúra óriási értékei ekkor sem szorultak vissza a könyvespolcokra. Ezekkel az értékekkel folyamatosan ismerkedtek és ismerkednek ma is az egymást követő nemzedékek, ezért nem zavarhatja meg tartósan ezt a múltbéli ismeretszerzést az európai emberre zúdított amerikai kultúra divatja.
Elégedettek vagytok azzal, amit a ti generációtok letett az asztalra? Mennyire sújtotta a megosztottság a ti nemzedéketeket? Mi volt a legfőbb támogató erő és melyek a leginkább visszahúzó momentumok?
– Kezdem azzal, hogy amikor 1947 őszén határon átszökött diákként a sárospataki református tanítóképzőbe kerültem, azt tapasztaltam, hogy a bodrogközi kisváros neves iskoláit már előttem megszállták az anyanyelvükön tanulni vágyó felvidéki diákok. Közülük többek között az ötödikes kistárkányi Tolvaj Bertalant és a negyedikes királyhelmeci Dobos Lászlót említem, akikkel – miután véglegesen visszakerültem Csehszlovákiába – később a pozsonyi „nagy magyar politizálásban” is találkoztam. Illetve már korábban is, hiszen miután leérettségiztem a pozsonyi magyar pedagógiai gimnáziumban, a Szlovák Pedagógiai Főiskola magyar tagozatán Dobos Lászlóval magyar-történelem-társadalom- tudomány szakos évfolyamtársak lettünk. Én, mint említettem, elsőéves koromban az Új Szó fiatal és teljesen tapasztalatlan szerkesztője lettem. Számos alkalommal leírtam már, hogy a magyar értelmiség lefejezése után mindenki jó volt, akinek a fejében volt egy kis értelem. Hamar észrevettem, hogy az Új Szó állományának zömét elemi iskolai végzettséggel rendelkező munkáskáderek alkották, akiket vidéki falvakból és üzemekből vettek fel újságírónak, s akiknek később a Tatra Szállóban volt a lakhelyük. Az új szós értelmiség zömét a kulturális rovat szerkesztőinek vékonyka rétege alkotta, Egri Viktor íróval az élen.
A napilapban ugyanúgy dúlt az osztályharc, mint a falvakban és az üzemekben. Lőrincz Gyula főszerkesztőnek volt köszönhető, hogy Egri Viktor írót, akit a háta mögött csak „gatyagyárosnak” neveztek a munkáskáder munkatársak – mert állítólag az apósa az volt Nagyszombatban -, nem rúgták ki a szerkesztőségből. Ha ugyanis engedett volna a munkáskáderek nyomásának, Egri Viktor szorgalmas és türelmes kézirat-javítgatása nélkül az Új Szó járt volna rosszul. Főiskolásként tehát ilyen légkörben kezdtem bontogatni a szárnyaimat szerkesztő riporterként, de már kezdő íróként is.
Szerettem a vidékjárásokat, érdekelt a magyar emberek sorsa. Sokat írtam egy-egy falu gondjairól, s ha olyan témára bukkantam, mint az egyik szövetkezeti tyúkfarmon, hogy 350 tyúk naponta csak egy tojást tojt, azt én humorosan megírtam. De a Háromszázötven tyúk és egy tojás című írásomat Egri Viktor talán el sem olvasta, csak félretolta az asztalán, any- nyira nem érdekelte a téma. Én azonban nem hagytam annyiban, elvittem a Rohác nevű szlovák szatirikus hetilap szerkesztőségébe, aztán elfelejtkeztem róla. Az új szós kollégák figyelmeztettek, hogy megjelent az írásom a szlovák lapban, s akkor már Viktor bácsinak is jó volt a „sok tyú- kos és kevés tojásos” írásom. Sőt, azt is elértem a „karrieremet” egyengető háromszázötven tyúkommal, hogy amikor a Rohác főszerkesztője a legnevesebb magyarországi szatirikus íróktól válogatást jelentetett meg saját fordításban egy kicsinyke könyvecskében, engem is belevett abba, igaz, csak egy rövid írásommal. Egyszerre örültem és szégyelltem is magam a nagy és közismert szatirikusok közt, mert én mögöttem akkor még nem volt semmi. Az Új Szónál majd öt évig dolgoztam, s ezt a közel fél évtizedes időt ma is az életismeret főiskolájának tartom, még ha rosszul is végződött ott a sorsom, hiszen az ötvenhatos magyarországi forradalom iránt tanúsított rokonszenvemért kidobtak a laptól.
Eme – általam szükségesnek tartott – bevezető után rátérnék annak megválaszolására is, hogy elégedett vagyok-e azzal, amit az én nemzedékem letett az asztalra. A bevezetőből nyilvánvaló, hogy ránk hárult a feladat, hogy a Csehszlovákiából kiűzött magyar értelmiséget folyamatosan pótolva a Csemadokkal és a magyar lapokkal összefogva újraindítsuk a megmaradásunkat segítő építkezést. Fábry Zoltán vigyázó szemétől kísérve. S ahogy megjelentek a könyveink, Bábi Tiboré, Dénes Györgyé, Gyurcsó Istváné, a fiatal prózaírók közül Dobos Lászlóé, az enyém majd később Duba Gyuláé stb., úgy lettünk tagjelöltjei, majd tagjai a Csehszlovák írószövetségnek, amelynek akkor már magyar szekciója is volt, és hattagú bátor vezetősége, amelynek a tevékenységére a pártközpontnak, a Csemadok KB Elnökségének és a magyar újságírók összességének is oda kellett figyelnie. A hattagú vezetőség (Bábi Tibor, Dobos László, Mács József, Szőke József, Tóth Tibor, Turczel Lajos) igen-igen érzékenyen és tiltakozó levélben reagált minden magyar sérelemre a pártközpont illetékeseinél, akiktől többször meghívót is kaptunk véleményünk szóbeli kifejtésére. Mondanom sem kell, hogy volt munkánk elég, hiszen a legfőbb intézményekbe befurakodott szlovák nacionalizmus folyamatosan arra törekedett, hogy az élet minden területén tovább csorbítsa az egyébként is erősen korlátozott jogainkat.
Keményen hallattuk a hangunkat az Új Szó főszerkesztőjével, Dénes Ferenccel szemben is, aki a pártközpontbeli szlovák nacionalisták kezdeményezésére vagy nyomására egyik napról a másikra ráállt a magyar helységnevek csak szlovák nyelvű írására. Kemény tiltakozásunkra a pártközpontiak meghátráltak, de csak annyira, hogy mindenki úgy használja a helységnevet, ahogy az számára a legjobban megfelel. Nagy nyomás nehezedett ránk, és ez az iskoláinkat is érzékenyen érintette. A magyar történelem oktatása szóba sem jöhetett, de leleményes pedagógusaink az irodalomtörténeti oktatásba helyezték bele történelmünk legfontosabb fejezeteit. Segíts magadon, az Isten is megsegít! Igen ám, de a szlovák tanfelügyelet rájött erre a kényszerű turpisságra, s kitalálta, hogy a magyar iskolák tantervéből kiiktatja az irodalomtörténeti oktatást is. Ehhez azonban már a magyar iskolák legelismertebb és legtekintélyesebb pedagógusainak a hozzájárulása is kellett. Ezen az összejövetelen meghívott vendégként a Hét egyik vezető szerkesztőjeként én is jelen voltam. Az oktatási minisztériumból érkezett Mózsi Ferenc központi tanfelügyelő és a pártközpontos Tabi László nem jutott megegyezésre velünk, tüntetőleg visszautaztak Pozsonyba, mi pedig Tolvaj Bertalan és Rácz Olivér vezetésével kemény tiltakozást fogalmaztunk meg a gyalázatos szándék ellen, és elküldtük a prágai és a pozsonyi pártközponti illetékeseknek. Végül elvetették a durva elgondolást, hogy műfajok szerint tanítsák iskoláinkban a magyar irodalmat, mégpedig úgy, hogy a tankönyv egyharma- da cseh nyelvű, egyharmada szlovák nyelvű a maradék egyharmada pedig magyar nyelvű lett volna. S tették volna mindezt a „szentnek” meghirdetett szocialista hazafiság nevében!
Ezen a ponton megjegyezném, hogy az egyetlen összetartó erőnk az elért vívmányaink féltése és megtartani akarása volt. Persze, a megosztottság is ott volt köztünk, de csak olyan szinten, hogy következetes nemzeti érdekvédő vagy megalkuvó leszel-e. A Szlovák Írószövetség magyar szekciójának vezetőségéből két tagunkat, Dobos Lászlót és Szőke Józsefet a Csemadok Központi Bizottságának az Elnökségébe is beválasztották, ami erősítette az együttműködésünket. Óriási jelentőségű volt az Irodalmi Szemle megjelenése 1958-ban, amelynek szerkesztésével a magyar szekció vezetősége Dobos Lászlót bízta meg. A folyóirat egyszeriben az irodalomszervezés és közlés fórumává vált. Fábry Zoltán is lelkesen üdvözölte ezt a csehszlovákiai magyar irodalmi élet második világháború utáni egyik legnagyobb eseményét. Egymásnak feszülések, nézetbeli különbségek persze, gyakran adódtak. Ezek azonban mindig áthidalhatóak voltak. Fontos megemlíteni, hogy míg az Irodalmi Szemle az irodalom szervezésében és közlésében jeleskedett, a Hét című képes hetilap Fórum című melléklete az irodalom közlésén kívül a társadalompolitikai gondolkozás élénkítését is felvállalta cikkek közlésével és kerekasztal-beszélge- tések szervezésével. Olyan értelmiségiek is részt vettek a magyarság helyzetén javítani akaró szerkesztőségi beszélgetéseinken, akik később a Duray Miklós vezette Együttélés Politikai Mozgalom vezetésébe is bekerültek.
A hatvanas évek második felében egyre erősebb és következetesebb lett a Dobos által vezetett magyar politizálás, s a Csemadok Központi Bizottságában is olyan erő tömörült mögé – beleértve a Duray által irányított pártonkívüli fiatalokat is -, hogy amikor a hatvannyolcas szellemű titkos szavazások idejéhez elérkeztünk, Dunaszerdahelyen a központi bizottság már képes volt leváltani a számunkra mindig hátrányos kompromisszumokra kész Lőrincz Gyulát, s Dobos Lászlót megválasztani elnökké. S ezzel a merész váltással elérték, hogy Dobos mögé felsorakozva végre a Csemadok Központi Bizottságának Elnökségében, de alsóbb szerveiben is lendületbe hozzák a magyar politizálást. A hatvannyolcas pezsgés következménye volt a magyar szekció vezetésének és az Irodalmi Szemle szerkesztőségének felhívásában megfogalmazott kulturális autonómia igénye, amelyet a Hét Fórum című mellékletében meg is jelentettem. A magyar tárca nélküli miniszter Dobos László kormányba kerülésével és néhány magyar miniszterhelyettesi poszt megszerzésével, valamint a kormány szerveként működő szintén sokat jelentő nemzetiségi titkársággal, amelynek vezetésével Tolvaj Bertalant, a királyhelmeci magyar gimnázium igazgatóját bízták meg, a magyar politizálás magaslatának a csúcsára érkezett, s egyik legnagyobb vívmánya sok egyéb mellett, hogy az addig elért nemzetiségi jogaink védelme bekerült az alkotmányba. A pezsgés és a tenni akarás Pozsonytól Ágcsernyőig terjedt. Az emberek megérezték, hogy most már érdemes magyarnak lenni. Ez a felismerés – a szükséges vezetői személycseréket is beleértve – minden déli járásban éreztette a hatását. Érdekességként említem a losonci fiatalok gyűlését, amelyen Dobos László is részt vett. A sok lelkes fiatal úgy dalolta jelenlétében a Kossuth-nótát, hogy Dobos László azt üzente…
Létezik egyáltalán szlovákiai magyar társadalom, mint érzékelhető entitás? Magyarán: létezik-e erős összetartó erő, és ha igen, melyek a pillérei? Es azok milyen kondícióban vannak?
Létezne, ha lenne erős és a célkitűzéseiben következetes egyetlen nagy magyar párt, amely gazdagítani tudná a szlovákiai magyar társadalmat! Ilyennek indult az Együttélés Politikai Mozgalom, amelyet a Független Magyar Kezdeményezés teljesen érthetetlenül és máig megmagyarázhatatlanul addig támadott folyamatosan, amíg bele nem olvadt a két másik magyar pártba. Az FMK a valóságos helyzetet fel nem ismerve saját magát nevezte ki rendszerváltó pátnak, holott alig voltak követői. Arra kényszerült, hogy a legravaszabb szlovák politikus, Vladimír Meciar hátán vonultassa be néhány emberét a szlovák és a cseh parlamentbe. Ennek következményeit fentebb már ecseteltem, csupán annyit fűznék még hozzá: most már megint ott tartunk a magyar politizálásban, hogy szétforgácsolódva, az egyik magát magyarnak is nevező párt ismét a szlovákok szavazataira szorul. És a tájékozatlanabb magyar azon gondolkozik, Úristen, a mi ügyünk miért nem mozdul előre?
Van esélye a kis nyelveknek a jövőben, a számítógépek világában? Létezik napjainkban egyáltalán szlovákiai magyar irodalom, vagy csak imitáljuk az irodalmi életet? Könyv viszonylag sok születik, de eljutnak az emberekhez?
Nem hiszek abban, hogy a számítógépek világában a nagy világnyelvek felfalják a kis népek nyelvét. Azt viszont el kell ismernem, hogy bár szlovákiai magyar irodalom még mindig van, a kérdés csak az, ki olvassa, s hogy mennyire van jelen a szlovákiai magyar életben? Mert hiszen ha az olvasó azt tapasztalja, hogy az írók nem róluk és nem nekik írnak, az nagyon nem jó. Elszomorító, hogy jelentősen megcsappant az olvasók száma, s nemcsak a szlovákiai magyar térfélen, hanem Magyarországon is. Ez az állapot viszont egyértelműen azt fejezi ki, hogy az író elfordult az olvasójától, mint ahogyan az olvasó is az író termékeitől. Nemcsak az író tud büntetni, hanem az olvasó is. A magyar klasszikusok könyveiről viszont tudnak az emberek, és élnek is ezzel a mérhetetlenül gazdag lehetőséggel. A világirodalom remekműveihez is zavartalanul hozzájuthatnak. Nem kell félteni őket…
Képes ma egyáltalán az irodalom bármilyen társadalmi hatásra?
– A fentebb elmondottakból egyértelműen következik, hogy nem. A szlovákiai magyar olvasót az irodalmi műben hitelesen megjelenített itteni és mostani élet érdekelné. Ezt várná el az íróitól. De nem ezt kapja! A közgondolkozásból teljesen kikapcsolta magát a szlovákiai magyar irodalom. Tisztelet a kevés számú kivételnek! A dunaszerdahelyi székhelyű és vezetésű irodalmárokat nem érdekli a kétnyelvűség használatának az állapota, s az sem bírja szólásra őket, hogy jóval félmillió alá süllyedt a népességünk, mint ahogyan az sem, hogy iskoláink tanulóinak száma a hatvanas évek eleji 104 ezerről jóval ötvenezer alá csökkent. Valamiféle nem létező tiszta irodalmat képviselnek, hátuk mögé tolva a súlyos gondokkal küszködő magyarok egyre siralmasabb helyzetét, miközben mind érezhetőbben és láthatóbban pusztulunk, veszünk…
Jobb lett a világ az irodalom által? Egyáltalán, van-volt az irodalomnak bármiféle hatása a világ fejlődésére?
– Egyértelműen volt és lesz is. Ezért beszélünk most is, a jövőben is a világ és a nemzetek irodalmáról. A klasszikus írók műveikkel erősen hatnak ma is, és hatni fognak a jövőben is az olvasókra. Kondícióban tartják a jóra törekvő emberi lelkeket. És ez így lesz szerintem bolygónk életének a végezetéig. Ha az élők nem sülnek meg és nem párolognak el jóval korábban. Az égi távolságok ugyanis a ma és holnap szemével nézve le- küzdhetetlennek látszanak.
Hogy látod a szlovákiai magyar társadalmi változásokat? Mi a véleményed az autonómiáról? Mit kellene jobban, másként csinálni?
– Jó értelemben vett magyar társadalmi változások nincsenek. Meghátrálások és belenyugvások vannak. A szlovák politikusok foglalkoztatnak bennünket, nem mi őket, a folytonos és nagyon tudatos érdekeinket károsító politikai akarásaikkal. A magyar politizálásban annyi erő sincs, hogy a már-már nevetségessé váló, kezdettől provokatív „Malina Hedvig- ügyet” levetesse a napirendről. Nemhogy valamilyen eredmény elérésére képes legyen! A Benes-dekrétumok a legutóbbi parlamenti jóváhagyással történő megerősítésükkel még mindig jelen vannak az életünkben. Dehogy akarják a szlovákok felejtetni velünk a negyvenöt utáni múltat! Dehogy akarnak számunkra területi autonómiát! Arra törekednek, hogy pisszenni se merjünk. így aztán az MKP által kidolgozott magyar területi autonómia-tervezet mintha meg sem történt volna. Még csak csobbanást sem okozott a nagypolitika állóvizében. A szlovákok ugyanis nagyon jól tudják, hogy ennek a törekvésnek az ő országukban nem lehet folytatása. S azt is látják, hogy az Európai Unió semmit megoldani nem tudó vagy nem akaró bürokratikus intézmény. A területi autonómia elérésére nagyobb bátorságra lenne szükség. A dél-tiroli osztrákok legelszántabbjai több mint negyven évig tartották tűzben a vasat, robbantgattak is a végén, hogy felhívják törekvésükre Európa és a világ figyelmét. Az olaszokat ez sem félemlítette meg, a robbantgatókat arra kényszerítették, hogy elmeneküljenek Dél-Tirolból, és nemzetközi elfogatóparancsot is kiadtak ellenük. Egy ilyen körözöttel én is találkoztam Pesten, a Magyar írószövetség egyik összejövetelén. Ő mesélte el nekünk, hogy amikor először jött Ausztriából Budapestre, a körözése még érvényben volt, és a Kádár-rendszer határvédői letartóztatták Hegyeshalmon, amikor magyar földre lépett. Persze, el is engedték, nem adták ki az olaszoknak. A példát azért hoztam fel, mert a területi autonómia elérése kemény küzdelem. És nem szabad megtorpannunk. Állandóan napirenden kellene tartanunk. Mert ha kivívtuk magunknak, kezünkbe vehetjük sorsunk alakítását a végleges magyar megmaradás érdekében! És a dolgainkba a szlovák többség akkor már nem szólhat bele. Rögtön hozzáteszem, ha az Európai Unió a helyzet magaslatán állna, akkor tagországai között a politikai határt már régen nyelvi határral váltotta volna fel. Könnyebbé és gyakorla- tiasabbá téve az anyanyelvi tájékoztatást, amely az Európai Unió határain belül minden népnek, illetve népcsoportnak kijár! S ezzel a lépéssel egy csomó feszültséget oldott volna fel a határain belül. Persze, ezt az unión belüli állandó jelleggel és egyre határozottabb nyomással napirenden lehetne tartani. Ez hosszabb távon akár orvoslata is lehetne a már egyébként sem létező igazságtalan trianoni határoknak…
Hogy látod a személyiségek szerepét a modern társadalmakban?
– Minden közösségnek, kicsinek vagy nagynak, szüksége van személyiségekre, akiknek az életéből erőt merít. S a megbecsülésüket ki is fejezi irántuk. Fábry Zoltánnak Stószon már régóta áll a szobra. Gyurcsó Istvánnak is a szülőfalujában. Dénes György nevét nemrégen vette fel szülőfalujában a magyar tannyelvű iskola. Dobos Lászlónak, az írónak és politikusnak, szintén szobrot állítottak szülővárosában, Királyhelmecen.
A ti generációtok azért valamit letett az asztalra. Van üzenetetek a mostani középgeneráció és a fiatalok számára?
– A tréfára legtöbbször ráfizet az ember, különösen akkor, ha rosszul sül el. Mégis megkísérlem katonásan és tömören megfogalmazni válaszomat, s akinek nem inge, ne vegye magára. Forduljatok az élet felé! Mert az írónak elsősorban az élet nyújtja az élményt, nem a másoktól elolvasott anyag. A másodlagos, illetve olvasott élmény hatásának érvényesítése olyan a regényben vagy az elbeszélésben, mint az óvszer a szeretkezésben. Elnézést a pikáns fogalmazásért. De komolyra fordítva a szót, a szlovákiai magyarság 1945 óta folyamatosan elnyomásban él. A legutóbbi nagy figyelmeztetés megdöbbentően, sőt ijesztően meg is mutatkozott a népfogyatkozásunkban. A történtekből vonják le a tanulságot, vonuljanak ki elefántcsonttornyukból, és hadakozzanak azért, hogy a területi autonómia követelésével elérjük legalább az oktatási és kulturális önrendelkezést! S e követelés élére azok álljanak, és szigorúan csak azok, akik felismerték, hogy nehéz helyzetünk számunkra kedvező megváltoztatásához csak egyetlen magyar politikai pártra van szükség!
Forrás: csakypal.eu