Z. Urbán Aladár a nemzeti ünnep alkalmából vehette át a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést. Az ipolyvarbói Palóc Társaság elnöke, a Csemadok Ipolyvarbói Alapszervezetének elnöke, a rovásírásversenyek szervezője, pedagógus a kitüntetés átvétele után arról beszélt, meg kell óvni anyanyelvünket, amely a legfontosabb kincsünk. Z. Urbán Aladár azt vallja: nem elég magyarul tanítani, a magyar szellemiséget is át kell adni.
Utoljára egy rovásírásversenyen találkoztunk. Akkor azt mondta, ezt a tudást is át kell adni a gyermekeknek. Sikerült előrelépni az ügyben? Elfogadják a magyar gyermekek, és a pedagógusok, hogy ezt az ősi magyar írást is fontos elsajátítani?
Az utókor majd eldönti, hogy sikerült-e ebben a célomban, célunkban előrelépni. Azt már bizonyosan állíthatom, hogy az idei évben is megszervezzük az országos rovásírásversenyt. Ez már a tizenharmadik vetélkedő lesz. Remélem, hogy elegendő résztvevővel.
A kitüntetést a munkásságáért kapta. Ön arra az útra lépett, amelyet nem sokan választottak, ezért azt ki is kellett köveznie. De miért ezt az utat választotta?
Az ember nem tudatosan választja meg, hogy melyik útra akar lépni. Van egy-két választási lehetőség és azon menni kell. Ha a sors úgy hozza, akkor csinálni kell. A Felvidéken nem vállalta fel senki a rovásírás népszerűsítését, de úgy éreztem, hogy valakinek meg kell tennie. Ez pedig én lettem. Most azon „fáradozom”, hogy sokkal jobban és megfontoltabban szervezzük a teendőket, ehhez egy bizottságot hoztunk létre. Ennek segítője és támogatója leszek. Ez az ún. FEMIB, azaz a Felvidéki Rovásírók Bizottsága. Vannak ambiciózus fiatalok, tanulók, akik szintén örömöt lelnek a rovásírásban, a visszajelzésekből tudom, hogy több diák egészen kicsi korától foglalkozik ősi írásunkkal. Ezért azt hiszem, jó úton haladunk.
A rovásírás szorosan összefügg a magyar iskolákkal. Mit gondol, miért jó az anyanyelvű oktatás? Miért menjen a magyar gyermek anyanyelven oktató iskolába?
Sokat lehet erről beszélni. Sok szülőnek pedig sajnos bármit mondhatunk, észérvekkel nem lehet meggyőzni őket. Azt gondolom, hogy a magyar egy olyan nyelve a világkultúrának, amelyet elhagyni nemcsak vétek, hanem egyenesen bűn. A magyar iskola mellett sokan kiállnak. Ez pedig, ha elcsépeltnek is hangzik, szerintem hazafias kiállás. Aki magyarnak érzi magát szívében, lelkében, tudatban, az egyértelmű, hogy magyar iskolát választ gyermekének. De nem elég magyar nyelven tanítani, a magyar szellemiséget kellene továbbadni. Ha azok a szülők, akik ma gondolkodnak, vagy lemondanak az anyanyelvű oktatásról, magyar szellemiségben nevelkedtek volna, ma nem kellene azzal a szomorú ténnyel szembenéznünk, hogy magyar családok gyermekeit kell meggyőznünk a helyes útról. Pedig léteznek magyar iskolák, ha alacsony létszámmal is, de vannak. Ezeket fel kell tölteni tanulókkal, magyar gyermekekkel, hogy értsék és tudják a nagyszülők nyelvét.
Ha visszatekint az elmúlt évekre, mit emelne ki, mire a legbüszkébb?
Ezen nem gondolkoztam. Nem tudom, mire lehetek büszke. Én elsősorban tanító voltam és maradtam is. Azt hiszem, arra lehetek a legbüszkébb, hogy sikerült több olyan diákot felnevelni, akik helytálltak a világban. Sajnos akadnak olyan diákjaim is, akik csalódást okoztak, akikre nem vagyok büszke, mert cserbenhagytak, engem és a magyarságot.
Forrás: Neszméri Tünde, Felvidék.ma