Eredj csak, – mondta egy barátom, amikor megtudta, hogy kísérőként dr. Morvai Krisztina egyetemi docens, büntetőjogász, független európai parlamenti képviselő délvidéki monitorozó körútjára készülök – ha a felvidéki magyarság helyzeténél rosszabbat akarsz megismerni, ott megtalálod!
Bár tudomásom volt a korábban sokszor hallott magyarellenes atrocitásokról, a temerini fiúk meghurcoltatásáról, mégis hittem is, meg nem is az intelmeket, hiszen Martoson a VMSz vezetőjétől egészen mást hallottam; megvalósult teljes körű területi és személyi elvű autonómiát, és számunkra vágyálomként ecsetelt jogokat.
Induláskor, mintegy felkészülésként megkaptuk a mai Szerbia területén hatályos jogszabályokat. Gyönyörű dolgokat olvastam. Például azt, hogy ha a magyarok százalékaránya eléri a 15%-ot, akkor a helyi önkormányzati egységeknél, a közigazgatási és a bírósági eljárásban, vagy a közhatalmi szervek előtt a nemzeti kisebbség nyelvének és írásának egyenrangú és kötelező a használata. Ugyanakkor „abban a helyi önkormányzati egységben, amelyben a törvény meghozatalának idején a nemzeti kisebbség nyelve hivatalos használatban van, e nyelv hivatalos használatban marad”, vagyis függetlenül a százalékaránytól használni kell.
Magyar nyomtatványok, ügyintézések, magyarul kiadott jogszabályok, oktatás, médiatér, nemzeti szimbólumok használata, stb. Ami mégis a legjobban megragadott az volt, hogy „a közszolgálatban való munkaviszony-létesítéskor, beleértve a rendőrséget is, figyelembe kell venni a lakosság nemzeti összetételét, a megfelelő képviseleti arányt és a szerv vagy szolgálati működési területén beszélt nyelv ismeretét”. Magyarán; arányos foglalkoztatás és nyelvismeret.
Óbecsére érve örömmel nyugtáztam a városházán lobogó címeres magyar zászló jelenlétét, melyet a délvidéki magyarság saját nemzeti szimbólumaként határozott meg.
Bent a városházán azonban kezdtem magam otthon érezni. Magyarul beszélő hivatalnokra nem akadtunk, ahogyan magyar nyelvű nyomtatványt sem tudtak rendelkezésünkre bocsátani. Az életmentő készülék használatát, vagy a menekülési útvonalakat illetve egyéb veszélyt jelző vagy tiltást feltüntető feliratok sem tájékoztattak magyar nyelven.
Kísérőnk tolmácsolásában a titkárságot vezető hölgytől megtudtuk, hogy éppen testületi ülés van. A szerb polgármester mégis talált ránk időt és lelt maga mellé tolmácsot is. Mosolyogva ígérte meg minden tapasztalt hiányosság felszámolását.
Útban a bíróságra a felvidéki keverékpárt óriásplakátjairól ismerős magyartalanság köszönt rám az „SNS” jelöltjét propagáló VMSz plakátról, imígyen megszólítva „Aleksandar Vučič a mi jelöltünk Szerbia össz lakosának elnöke lesz”.
Magyar nyomtatványokat, arányos foglalkoztatást, nyelvismeretet, csupán nyomokban találtunk Óbecsén, Zentán, Szabadkán; bíróságon, ügyészségen, a földhivatalban és a rendőrségen is.
Címeres magyar zászlót viszont már nem volt szerencsém sehol sem látni, pedig javarészt a VMSz territóriumán haladtunk keresztül. (Lehet, hogy ezt a jelképet csupán a szerb polgármesterek teszik ki? Talán a felvidéki zászlóval is valamely magyar település szlovák polgármesterénél kellene próbálkoznunk?)
Ott délen jól érzékelhető a „kisemberek” lappangó, suttogó félelme a hatalomtól.
Folyik a lakosság számarányának célirányos megváltoztatása is, részben koszovói, gyakran írástudatlan romák és mohamedánok bevándoroltatásával, letelepítésével kizárólag a nemzeti „kisebbségek” által lakott területeken. Szabadkán például 2008-ban a mohamedánok szent könyvének, a koránnak átnyújtásával és a déli imával nyitották meg az első iszlám vallási létesítményt a Délvidéken; a Muhádzsír dzsámit. Mindemellett pedig a magyar állampolgárságot felvevők tömeges kivándorlása is veszélyezteti a délvidéki magyar közösség megmaradását, felépülését, gyarapodását. Ugyanakkor az ellenzékbe szorult délvidéki magyar pártok és mozgalmak vezetői és tagjai, – hol több, hol kevesebb sikerrel, – szinte minden elérhető fórumon számon kérik az immár ott is érvényes, a lakosság összetételének megváltoztathatatlanságára vonatkozó EU-s jogszabályt. Teszik ezt az olyan látszólagos fejlesztések esetén is, amikor a lakosság igényeinek kielégítése helyett a bevándoroltatott népeknek készülnek új lakóhelyet kialakítani, s ezzel a lakosság összetételének számarányát megváltoztatni.
Minderről, és egyebekről is részletesebben számol be Bozók Antal délvidéki jogász és jogvédő nemrég megjelent A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYAROK HELYZETE ÉS JOGAI (Árnyék)jelentés 2017 című könyvében. Alaposan dokumentált „jelentésében” megemlíti a 3 délvidéki közösség magyarjainak kollektív bűnösségét deklaráló törvények hatályon kívül helyezését. Ez a jogi aktus a kollektív bűnösséget csak a „jövőre nézve” szünteti meg, de „jogi értelemben a jogszabály a hatályon kívül helyezése által nem szűnik meg, sőt, továbbra is érvényes marad, csak éppen már nem vált ki joghatásokat”, viszont „az annak alapján létrejött jogviszonyt érintetlenül hagyja”, ezáltal ellehetetlenítve a rehabilitációt, restitúciót és kárpótlást. (Honnan olyan ismerős ez a módszer?)
Az esti fórumokon tenni akaró lelkes emberek jöttek össze, mondták el keserveiket, sikereiket, próbálkozásaikat, kértek tanácsot és fogadták dr. Morvai Krisztina, dr. Gaudi – Nagy Tamás és Mgr. Bozók Antal jogérvényesíthetőségi tapasztalatait, tanácsait, és magyarázatát.
Említést érdemel még a zentai önkormányzat „kórképet tükröző” döntése, mely az arrogáns hatalmi önkény iskolapéldáját írásos határozatban is kiadta. Ebben egy – a kifizetéssel jogszerűen létrejött – bérleti szerződést a közbiztonság, béke és közrend, valamint a közerkölcs megzavarására hivatkozva közigazgatási határozattal szüntette meg, de ennek megnyilvánulását semmilyen eszközzel alá nem támasztotta, megnyilvánulásának mibenlétét nem indokolta.
Apropó, hazaérkezvén az SzK kormányhivatalának egyetlen válaszlevele is megérkezett. Pedig mi az eredeti beadványunkban feltett (481 település törvénysértésére vonatkozó) öt kérdésünk ügyében megvalósított lépéseket, öt különálló levélben tudakoltuk információ kérelmeinkkel. Az SzK magyar nemzetiségű állampolgárai törvényekben garantált jogai korlátozásának és megsértésének a bejelentése és felülvizsgálatának kezdeményezése ügyében egyetlen kérdésünkre sem kaptunk választ, sőt az eddig megtett lépések és a várható eredmény iránti érdeklődésünket elintézték annyival, hogy „az SzK Kormányhivatala foglalkozik beadványukkal, miközben jelenleg az intézési stádiumban van.
Lám, a Kárpát-hazában így kerül jogállásában párhuzamba észak és dél, jogérvényesíthetőségben Felvidék Délvidék mellé. Azt ígérem mégis, és azt üzenem, hogy nem maradunk restek! Már készülnek az egykori levéltárakban majdan kutatható fellebbezések, levelek, nyomok, melyekkel következetesen továbbvisszük jogérvényesítő kezdeményezéseinket emberi és nemzeti méltóságunk helyreállásának szolgálatában itt is, ott is.
Mi lehetne számunkra a délvidéki tapasztalataim tanulsága itt, a Felvidéken? Talán elsősorban az, hogy isten óvjon meg minket a jelenlegi délvidéki autonómiától!
Összességében pedig arra jutottam, hogy nekünk, „túsz” magyaroknak, egymásról tudva és egymást segítve, a tudásból származó bátorság eszközeivel kell tovább folytatnunk küzdelmeinket jogérvényesítésért, önrendelkezésért, emberi méltóságunk megőrzéséért, és gyarapodásunk érdekében.
Elhunyt nemzeti jogvédőnk, dr. Grespik László 2016.11.30-án elhangzott szavaival élve:
„Arra kérek mindenkit, hogy tudatosan tudja, hogy igazunk van, és ne bizonytalankodjon! Attól, hogy egy, száz, vagy ezer ember mond egy igazságot, attól az még nem gyengébb igazság! Az igazság nem megszavazható kérdés! Az nem attól függ, hogy hányan mondják, hanem az igazság mibenlététől függ!
És igazunk van, és köszönöm!“
Forrás: Felvidék.ma / Polgár Hajnalka