Így a gyertyagyújtás előtti napokban Kányádi Sándor: Halottak napja Bécsben című versét olvasva, nem az élők jutottak eszembe, akiknek nincsenek halottaik, hanem azok az elhunytak, akiknek nem maradtak élő hozzátartozói, vagy csak kevesen.
A sok közül három sírt választottam, íme az első. A kisgömöri temető bejáratával szemben áll két régi síremlék és hajdanán mindkettőre a Fejes József nevet vésették. Apa és fia nyugszanak ott, idősebb Fejes Józsefet 1943. január 13-án, hetvenkilenc éves korában, otthonában érte a halál, fia huszonhét évvel korábban, 1916. január 13-án huszonkét évesen Montenegróban halálos haslövést kapott. A fiú történetét írom le.
Alig csitult le az esküvője utáni vigadalom, Fejes József bevonult Kassára katonának. Felesége meglátogatta, sétáltak a város utcáin, nevetgéltek, vidámak voltak és boldogok. Amikor elbúcsúztak egymástól még nem sejtették, hogy azok voltak utolsó együtt töltött perceik, mert Józsefet ezredével kivitték a frontra, Montenegróba.
A gyalogezredet Kotorba vezényelték, és bevetették az öböltől délkeletre magasodó Lovćen hegy elleni támadásba. 1916. január 13-án a meredek hegyoldal fehérlő mészkőszirtjén indult rohamra a csúcsot védők állásai ellen. A magyar katonák az ellenség golyózáporában kúsztak felfelé, József előtt bajtársa és földije, a péterfalai Pelle (Barát) Béla haladt. A sziklagerincen kapaszkodva golyó ütötte át Pelle Béla hátizsákját, azon könnyedén áthatolva süvöltött tovább és befúródott a mögötte haladó Fejes József hasába. A lövedék Józsefnek halálos sérülést okozott, haláláról értesítették a kisgömöri Fejes családot.
Az édesapa nem nyugodott bele, hogy fia idegen földben legyen eltemetve, eladta az igavonó két szép ökrét és pénzzel a zsebében kiutazott Montenegróba. Megkereste az ezredet, ahol a fia szolgált, ott találkozott Pelle Bélával, aki megmutatta, hová temették a bajtársát. Az édesapa azután különös kéréssel állt az ezredparancsnok elé. Elmondta, azért utazott Montenegróba, hogy hazavigye fia holttestét.
A tisztek rövid tanácskozást tartottak és intézkedtek. Feltárták Fejes József sírját, az édesapa nem lehetett jelen a sír feltárásánál, és a holttestet érckoporsóba fektették. Az érckoporsót, amelyet az édesapának kellett kifizetni, deszkakoporsóba helyezték és vonaton a katonaság költségén Feledre, a Kisgömörihez legközelebbi vasútállomásra szállították.
Kisgömöriből lovas kocsi indult érte Feledre, azzal szállították haza. Az érckoporsót Montenegróban lezárták, fedelét rögzítették, felnyitását a katonaság megtiltotta. A halott arca fölé üveget helyeztek. Pap temette el, hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára.
***
A következő történetet Péterfalán hallottam. A helyi temetőben egy sírt csak úgy emlegetnek, „a boros sírja”. Hogy kit rejt a sírhalom? A nevét senki nem tudja, de halálának története fennmaradt a faluban. A sírját egy helybéli férfi gondozza.
„1930-ban közadakozásból elkészült Gömörpéterfala új római katolikus temploma. A falu lakossága decemberben a karácsonyi várakozás jegyében készülődött a Szentháromság plébániatemplom felszentelésére. A nagy ünnepség napján távolabbi településekről is érkeztek rokonok, barátok, ismerősök Péterfalára, sőt a határon túlról is. Igen, a határon túlról is, mivel a trianoni békeszerződés szerint Gömörpéterfala határában húzták meg az új államhatárt, Péterfala Csehszlovákia részét képezte, képezi, de a rokoni és baráti szálak az ezerkilencszázharmincas években még sűrűn átnyúltak a határ túloldalára.
Nagy kockázatnak tette ki magát az, aki megpróbálta illegálisan átlépni az országhatárt, amelyet fegyveres katonák és fináncok őriztek. Pedig megsértették nagyon sokan és szinte naponta. A nagy ünnepre Ceredről is elindult egy férfi, a neve nem maradt fenn az emlékezetben. Ajándékot a legjobb borából készült vinni, a demizsont felkötötte a hátára és nekivágott az útnak. A határra érve emberünk megállt és várt.
Nem túl távol attól a helytől, ahol a ceredi férfi megállt, finánc lapult a fa törzséhez. Talán nem is őrködött, csak pihent, a puskáját is levette válláról és a fa törzséhez támasztotta. Mivel a ceredi férfi nem láthatta őt, demizsonnal a hátán óvatosan előmerészkedett a vadszilvás mögül, és megszaporázta lépteit a túloldal felé. A finánc meglátta és ráordított:
– Állj meg!
A ceredi embert váratlanul érte a felszólítás, megijedt, egy pillanatra megtorpant, de nem állt meg, hanem futásnak eredt. A finánc felkapta a puskáját, célzott és lőtt. A sebesültet lovas kocsin bevitték Péterfalára, de az életét már nem tudták megmenteni, a puskagolyó ütötte seb halálos volt. A község temetőjében temették el.
***
A harmadik sír, amelynek a történetét Egyházasbáston hallottam, távol van a falvaktól a Medves-hegységben található, mégsem elhagyatott. Egy fiatal magyar katona nyugszik a hantok alatt, akinek csak a története maradt fenn a vidéken, a neve nem.
A falvak felől ellenséges alakulat tartott a Medvesen át Salgótarján felé. Talán nem véletlenül, szinte ugyanazon az útvonalon meneteltek, amelyen korábban egy maroknyi magyar csapat haladt. A holdvilág fényénél az előőrs tagjai megpillantották a fa mögött őrségben szundikáló fiatal magyar katonát. Egyikük halkan mögéje osont és szuronyával súlyosan megsebesítette. A magyar fiú összeesett, de még volt annyi ereje, hogy meghúzza puskája ravaszát. A bozótban rejtőző bajtársai a lövésre felriadtak, de látván a túlerőt nem vették fel a harcot, halott társukat otthagyva, Rónabánya felé elmenekültek.
A holttestet a munkába igyekvő kőbányászok találták meg. A fák alatt eltemették, a sírdombot apró kövekkel körbe rakták és évekkel később bazaltból sírkövet faragtak neki. A sírt évtizedekig egy pásztorember gondozta, mindenszentek ünnepén gyertyát gyújtott rajta. Később a pásztor fia, most az unokája tisztogatja a sírhalmot, helyez rá koszorút, virágot és gyújt gyertyát mindenszentek ünnepén.
A fent említett sírok lakói rég elhunytak már, de az emlékezetben tovább élnek. A nyughely mellett még áll valaki – ha nem többször, így mindenszentek ünnepe közeledtével biztosan – és ameddig a gyertyák hunyorgó lángja ég, elrebeg értük egy imát.