„Két módon tehetnek bolonddá. Az egyik, hogy elhitetik veled a hazugságot. A másik, hogy visszautasítod az igazságot” – jutottak eszembe Sören Kirkegaard dán filozófus és teológus szavai, amikor elolvastam az egyik napilap Jézus, a menekült című írását. Ígérem, hogy a továbbiakban nem csorbítom az ünnep fényét a Szentírás tanítását figyelmen kívül hagyó, láthatóan bibliaismereti hiányosságokkal küzdő újságírónő bírálatával.
Ehelyett inkább azt javaslom, hogy fordítsuk oda a figyelmünket az igazi világosságra, az Ünnepeltre. Jézus Krisztusra, aki a szent és félelmetes Istent, a hatalmas Istent emberközelivé teszi számunkra, hiszen tőle jön és hozzá tér vissza a mennybemenetele után. Jézus személyében a fenséges Isten itt járt a földön: ez a szépség és ékesség megcsillant abban, ahogyan Jézus tanított, gyógyított, csodákat tett, Isten országának, Isten teljes és szép világának élő példázataként. Isten országáról tanított; arról, hogy az eljött, emberközelbe jött, hogy az az Isten ajándéka, meglepetése. Pál apostollal együtt megvalljuk: „Isten ugyanis, aki ezt mondta: Sötétségből világosság ragyogjon fel, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” (2. Korinthusi levél).
Karácsony az ámulat és a maradandó csodálkozás ünnepe. A tágra nyílt gyermekszemek, a titokkal találkozók csendes áhítata, az emlékezők könnyfátyolos tekintete tanúskodnak a leghitelesebben az ünnep lényegéről. Karácsonyt ünnepelni nem más, mint emlékezni és ámulni a csodán – tágra nyílt vagy éppen könnybe lábadt szemmel: mert nagyok az Úr tettei, munkája felséges és ékes! Ezt hirdeti minden istentisztelet a földön, hiszen nincs olyan emberi teljesítmény és erőfeszítés, amely Isten dicsőségét felülmúlhatná.
Jézus Krisztus születése után 336-ból maradtak fenn az első feljegyzések arról, hogy a keresztény egyház a karácsonyt december 25-én ünnepelte. A 16. századtól pedig már karácsonyfák díszítik a hajlékainkat és megannyi csodálatos részlet egészítette ki az ünneplésünket az évszázadok folyamán. Maga a karácsony megünneplése sem csupán egy kétezer-tizenhét esztendős történet felelevenítése és újramesélése. Ugyanis Isten megváltásunkra tett ígérete ennél sokkal korábbra nyúlik vissza. Az Úristen nem sokkal a bűnbeesést követően Megváltót ígért a világnak. Évszázadokon keresztül a próféták által emlékeztetett az ígéretének beteljesítésére.
A világ Megváltója, a mindenség ura egy falusi szűz méhében formálódott, növekedett a betlehemi születésig. „Ember gyermeke akart lenni az Isten, hogy Isten gyermeke legyen az ember” – mondja Augustinus. Nem érteni kell ezt a titkot, hanem csodálni és imádni. Isten kreatív, kedves, irgalmas gesztusa ez az Édentől távol kerültek számára. Ahogyan megfogant az Ige Mária testében, úgy kezdődhet bárki életében az új teremtés folyamata. Ez pedig bámulatos történések sorozata mindannyiunk életében, amely csak a gyermekien nyitott szívben teljesedik ki igazán. Ez a fajta nyitottság köti össze a világ különböző tájain élő, és különböző helyzetű hívőket. Ez a fajta nyitottság köt össze bennünket a pásztorokkal. Először nem értik, megijednek, majd kíváncsiak lesznek, és elindulnak, hogy megnézzék, megbizonyosodjanak arról, hogy mi történt. Isten országának boldog részesei azok, akiket a kegyelem újra és újra gyermekké tesz, akinek a szívük tiszta a naponkénti megtérés által, és boldogok, mert már itt és most látják az Istent, az ő szépségét, munkáját és irgalmát.
Legyen az idei karácsonyunk rácsodálkozás Isten kegyelmére. Fogadjuk az ajándékait örömmel és bizalommal. Teremjük a megtérés gyümölcseit életünkkel, hogy általunk is terjedjen az Ő országa itt a földön.
Nagy Olivér
(a szerző evangélikus lelkész)
Forrás: Felvidék.ma