Két korábbi írásommal tisztelgek emléke előtt. Az egyik alig négy éve fogalmazódott az akkor megjelent kötete kapcsán, és 75. születésnapját köszöntve jelent meg a Gömörországban. Amit ő akkor nagy ajándéknak könyvelt el, hálálkodott, és küldte az újabb köteteket. A másik tavaly novemberben készült el, miután a kéziratához kért egy ajánlást, hogy ebben a tisztességes kiadók nélkül maradt világban hátha valahol mégis megjelenik.
Örömmel és egyre komorabban olvastam verseit: valóban a búcsúzni készülő ember és költő szellemi végrentelete rajzolódott elém, de mégis reménykedve, hogy ez még messzebb lesz. Ismeretségünk közel ötven esztendőre nyúlik vissza, a pozsonyi diákévekbe, amikor az Új Ifjúságban a verseim vadhajtásait nyesegette: az idősebb, a tapasztaltabb és a gömöri földi gyükerek jogán. Öt éve nem találkoztunk személyesen, levelet is csak ritkán váltva, mert ő nem volt híve az elektronikus postáknak, de azért erősen számon tartva egymást. Mint a végvárak utolsó katonái: tudva, hogy mi már kevesen vagyunk megvédeni az erődöt, de legalább akkor nehezítsük meg az ellenségnek a pusztító hódítást őseink földjén, és példát mutatva a remélhetőleg helyünkbe lépőknek is…
Tóth Elemér – „Utolsó felvonás”
A költő sokféleképp adhat számot a világról. Nem csupán más-más nyelven, más stílusban, korszellemben, hanem ugyanarról a világról, de más-más megközelítésben is. A költészet a magyar kultúrában mindig egyfajta népünkért és sorsunkért aggódó engesztelő fohász is volt az Úrhoz, amelyben a költő prófétai szerephez jut, vagyis őneki kell vállalnia az engesztelő énekes szerepét, a közösség vágyainak, álmainak, félelmeinek és örömeinek megszólaltatását. Tóth Elemér is erre vállalkozott jó hat évtizede, aminek „jutalma” a regnáló hatalom és annak kiszolgáló bérencei részéről nem maradt el. Ám a költő akkor válik igazi dalnokká, amikor felismeri, hogy nem az ilyen vagy olyan olvasóközönség elvárásait kell kiszolgálnia, hanem az Örökkévalónak a hagyományban és a nemzet nyelvében is rögzült szolgálatában kell felmutatnia a saját lelkét, amely a világ teljességét átérezve tud emelkedett hangon megnyilatkozni. Így szolgálhatja az olvasó lelkületének javát, mert szerinte is csak így érdemes alkotni és élni. Akkor is, amikor önmagát szólítja meg, akkor is, amikor az olvasót, de a Mindenségnek tesz hitvallást.
Fiatalon a csírázó mag és a Nap felé törekvő vágyakozás vagy a zsenge hajtásban megmutatkozó életkedv és életerő, míg idősebb korban a hervadó liget, a beteljesedés, az elmúlás és a számvetés fontossága hajtja. Tóth Elemér termékeny mezőkre pillanthat vissza, de vágyait, emlékeit és költői képeit is beteríti olykor a napi események szennyáradatának hordaléka. Ám a költő oda is tud vetni, ahol más nem terem, és ott is tud aratni, ahol ugaron maradt a föld, de soha nem hazug álmokat ringatva, hanem igazi jövőkép reményével (talán a szunnyadó mag egyszer majd mégis szárba szökken).
Ez a költői képzelet határtalan, de a valóságból építkezik: a gyermekkori élmények, a szülőföld emlékeinek üzenetei, a sorcsapásokkal dacoló helytállás, a mindent bearanyozó szerelem, a napi létharcok sebei és a játékos gyermekvilág szépségének képei egyaránt ott sorakoznak témái sokaságában.
Utolsó felvonásnak szánja, mintha a tollat akarná letenni, de minden kilátástalanságból mégis reménykedőn tekint a jövőbe helyettünk, népünk helyett is a megtisztulni szándékozón. Mint aki lezárni szeretné ezt a személyes drámát, amely a XX. század tragédiája (és szatírája) is egyben, de még a darab végén jó lenne a függöny előtt meghajolni….
… hálás köszönettel az értő közönség előtt.
(ajánló a kézirathoz, 2017 november, Mihályi Molnár László)
„ … a magyarul síró szélbe beleborzong a táj…”
Bevallom, sokadszori nekirugaszkodás után készül el ez az írás, s tudom, hogy most sem leszek vele elégedett, mert illene is, kellene is ezt jobban megírni…
Kortársamnak, sorstársamnak vallom Tóth Elemért, bár néhány évvel előttem jár, és mindig tisztelettel néztem fel rá. Első verseit – még gimnazistaként – úgy vettem kezembe, mint a szent iratokat. Első kötete is megvolt (A halak a mélyben úsznak, 1965), de a sok költözködés közben valahol elkallódott, és már csak érzéseim vannak róla: valami furcsa, érdekes újdonság, amit még nem tudtam hová tenni, de mégis azt követelte, hogy olvassam ismét. Kíváncsi diákként tudtam, hogy ez a szöveg más, mint a közbeszéd, de azt is megállapítottam, hogy Petőfi nem így írt, ugyanis addig versnek csak az számított számomra. Próbáltam hát megfejteni a költészet titkát, s azóta is, ezzel az írással is azt folytatom. Aztán azért is voltak még számomra fontosak Tóth Elemér versei, mert földimnek, jó gömöri palócnak gondoltam, amint akkoriban ugyanígy odafigyeltem a többiekre: Mácsra, Battára, Tőzsérre, Cselényire, Bárczira és persze a Rimaszombatban alkotó Veres Jánosra, akit személyesen is ismerhettem, mert nővérem a rimaszombati Fáklya irodalmi színpadban szavalt, aminek ő volt a szellemi mecénása. Tóth Elemér annyival lett több vagy más a többieknél, hogy első küldeményeimet az Új Ifjúság irodalmi rovatában (akkor még volt ilyen is!) ő bírálta el, s jelentette meg első verseimet… Utólag megvallva, nagy jóindulattal, de akkor az igencsak ösztönző erőt adott a további elmélyüléshez, s ahogy mondogatta (ekkor már Pozsonyba kerülve találkoztunk is): „még tisztábban, még pontosabban, és semmi felesleg!” Ehhez tartom magam azóta is….
Ennyit a személyes érintettségről, hiszen az egyetemi évek után jó messzire kerülve egymástól, nem is találkoztunk. Figyeltem, követtem írásait, aztán eltűnt, azt hittem elhallgatott ő is, mint Bárczi Pista, de megjelent a gyermeklapoknál, gyermekversekkel, mesékkel és fordításokkal. Ő így vészelte át a „nagy konszolidáció” idejét a hetvenes években. A „Nagy Kaszás” is csapkodott körülötte, de felépült, s legutóbbi három kötete igazolja, hogy visszatért. A Tölgyek (2007), a Magányom erdejében (2010) és az Örökös szerelem (2013) a Lilium Aurum gondozásában jelent meg.
Indulása arra az időre esik, amikor a háború sebei valamicskét begyógyultak, és 68 felé tartva a sematizmus kényszerei is enyhülni látszottak. Ám a falusi otthonokban a bölcs öregek még felemlegették a jó magyar időket, amikor nyelvük és hitük megvallása miatt nem bünteték az embereket. A Sajó menti gömöri falvak és Pozsony között viszont nagy volt a szakadék, s aki ezt mégis átugrotta, az csak nehezen tudott visszavánszorogni, s csak úgy tehette, ha mélyen leásott a történelem gyökerei közé, meghallgatta és megértette az emberi beszédet feldarabolásról, szétszóratásról, deportálásokról, és nem a hivatalos propagandára figyelt. Sokan lejegyezték, hogy Tóth Elemér főleg szerelmes verseket ír, de ahogy így visszanézek, azt látom, bár ez nem kisebbíti szerelmi költészetének érdemeit, hogy talán éppen ezért nem figyeltek oda annyira a többi versére, és azok is megjelenhettek, mint a Ketten c. kötet (1966) nyitóverse, amelyben például ezt írja:
„Halálos komolyak az én játékaim.
Simogatásra termett szívünk gyalogösvényén
kerülgetni a fekete szájú kígyókat.
Átkot szórni a mondott szépre, megcsókolni
puha szájjal a mondott rosszat,
és bánataink szomorú zászlaját lobogtatni
a jégverésben….
…. És nem felejteni … semmit sem felejteni.”
Mély és bátor hitvallása, meglátása ez annak a kornak, pedig nem akart mást, csak keresni és felmutatni az igazat. Az igazmondás tisztasága és a tisztaság igazsága valamiképp a költészet lényegéhez tartozik, s maga az írás szentsége is, csakhogy mit kezdjen egy költő azzal a helyzettel, amikor az emberek úgy hiszik, hogy a leírt szó szent, s ezért igaznak kell lennie, de közben az egész rendszer a könyveivel és újságjaival együtt hazugságokra épült. Hogyan álljon ilyen lidércnyomásban az olvasók elé?
„Írni kéne, és általában
csak vers legyen, tiszta és egyszerű.”
Igen: vers, költészet! Amíg ez él az emberben, amíg erre van igénye, addig van hite, van célja, betölti a szerelem, a szeretet, a bölcsesség és a harmónia. Akkoriban a Tatran Kiadó (amelyből a Madách is alakult) 3480 példányban adta ki ezt a kötetet a versbarátok köre (volt ilyen is) tagilletményeként. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy magyar szót várt a nyelvi böjt után az olvasó, megvette a magyar könyvet dacból is, szolidaritásból is. Ha olvasta, közelebb került a költészet világához, ha csupán a könyvespolcára tette, gyermekei előtt ez már elérhető példamutatás volt. Hanván, a szülőfaluban persze a költészet egy évszázaddal korábban is a mennyei táplálékok közt szerepelhetett, hiszen itt szolgált s itt is halt meg Tompa Mihály, és nem csoda, hogy innen került még ki László Béla, a matematikus, László Géza, a színész, és itt faragja szobrait a palóc nyelvjárás egyik legízesebb őrzője Igó Aladár. Még a kovács, a kőműves és az asztalos is másképp él, másképp dolgozik, ha lelkét a költői harmóniával borogatja. Persze a költő nem népművelő akar elsősorban lenni, mert az ihlet nem úgy jön, mint egy megrendelés egy mestermunkára. Szerelem is érleli, csalódás is szorongatja, és minden egyéb, ami a világ igaz harmóniáját megzavarja, az ébresztgeti, bíztatja, sürgeti, hogy megszülessen egy vers. Sorsfordító idők szele is emeli (vagy szegi) szárnyait. A Kérgek c. kötet a frissen alakult Madách Kiadónál jelent meg 1969-ben, és már tükrözi a szertefoszlott remények utáni szorongást, aggodalmat, kiábrándultságot, és a szovjet tankok árnyékában, „a szocialista világrendnek” nevezett gazban ismét kevesebb mag kelhetett ki az elvetettekből. A költő is ilyen magvető, és néha pusztába kiáltó szó, aki nem tudja, hogy vajon talál-e visszhangra, de akkor is ki kell mondania, meg kell szólalnia, vagy meghal a lelke örökre. Ki kell mondani, meg kell alkotni akkor is, ha csak az Isten hallotta vagy látta: mert az utolsó recenziót Ő teszi majd elénk, végérvényesen!
„Benőnek már a kérgek,
húsos indáik átfolyják életem.
Utakra kényszerítenek, amerre menni sohasem akartam,
mosolyogtatnak arra, akit gyűlölök,
s gyűlöltetik azt, amit szeretnék.
Szeretném azt mondani neked: anyám ….
Anyám, szeretném megcsókolni a kezed.
És sírni szeretnék szoros kötelékeimben,
mert egyre messzebb az a csengő kacagású part,
ahol gyakran és gondtalanul mosolyoghattam.”
Az igazmondás és szókimondás viszont már nem a hetvenes évek jutalmazott erényei közé tartozott. Sokan elhallgattak, sokakat elhallgattattak…. de lehetett fordítani, lehetett meséket, gyermekverseket publikálni. Ez várt arra, akinek az írás adott kenyeret. Tóth Elemér is ezt választotta: ez is nemes küldetés lehet, megnyitni a gyermeki lelkeket a világra, megtanítani őket látni, gondolkodni, értékelni…. hogy tudjanak helyesen dönteni, amikor annak rendelt ideje lesz. A rendszernek kellett megbuknia, hogy végre újra a népünk sorsa szólalhasson meg verseiben egyenesben, nem csupán mesékbe és allegóriákba kódolva. A költő nem fordulhat el a világtól, amelyben él, népének sorsa nem lehet számára közömbös, amint azt a kozmopolita semmitmondók hirdetik és a posztmodernnek nevezett varangyok brekegik mindenütt egyformán érthetetlenül… és értelmetlenül.
„Azt lásd, arra figyelj, a fajtád
ügyét szolgálja-e a munkád.
……
Hát úgy tedd minden dolgodat,
ahogy a szíved dobban, remeg…
Egy percig gondolkodjanak
egyetlen percig legalább –
az emberek!” (Ars poetica)
„Anyanyelv, te „szél-kaszabolta”,
te árva, fölséges virág,
fájó szívünk érted zúg, zsong,
kiált. Magányodban ragyogva,
ne engedd félni, elvetélni
a jövőt… „ (Vallomás)
Az a rendszer megbukott ugyan, de ettől a mi sorsunk, a felvidéki magyarság minden lényeges ügye még nem rendeződött, ezért a költő aggódva háborog, féltőn figyelmeztet, szeretve korhol, felháborodva vádol, amikor népünk, nemzetünk helyzetét, történéseit elemzi, kutatja. Ennek egyik pazar, verstanilag is jól megformázott költői megnyilatkozása a Visszajár c. vers, amely a szülőföld szeretetének mélységekből feltörő megvallása is egyben.
„Hazátlan vagy –
hát intenek
a rongyrázó
kisistenek,
kik szemedbe
port hintenek
lépten-nyomon.
Ez a pokol.
Halál oson –
s bensődben fáj
az ősi táj,
az elhagyott,
nyárba fagyott –
elorozott
vagy eladott ?
Búzatáblák –
te szép Gömör
…….
mert visszajár
a tél, a nyár,
mert visszajár
az ősz, tavasz,
mikor a kert
szirom-havas.
Mert visszajár
a hold, a nap,
a csacsogó
kicsi patak.
Mert visszajár
az életünk,
vagonokba
szögelt hitünk.
Hány éve már?!
Csak vérezünk!
Hány éve már –
száll a jajunk.
Örömtelen
minden dalunk.
Kézsmárk felől?
Dehogy! Dehogy!
Felvidék sír,
pusztul, zokog,
s mindegyre fogy.”
„Örökös szerelem” – írja, mert ez az érzés, míg ember vagy, elmúlhatatlan. Az első kötettől a legutóbbiig a szerelem témája mögött ott húzódik mindaz, ami a szerelem emberi értelme: a folytonosság, a jövendő, amely új életet, új szerelmet fakaszt. Ezért a szülőföld, a bölcsővidék, a felnevelő otthoni táj sem lehet semleges annak, akiben ez mértékké nemesedett értékként és lélekemelő emberségként van jelen. Ennek az érzésnek megragadására, szavak általi megjelenítésére tesz kísérletet a költő, mintha az elmúlás tudatában a mindenséggel és örökkévalósággal akarna pörlekedni.
„Az ég karikása –
nagyot dördül túláradó örömében,
s a szavak szétszéledt nyáját
az éjszakák tépett lepedőjére tereli.”
(A költészet születése)
Véges emberi létünkben meglelni az örökkévalót, a lélek végtelen áradását, s mégis elképzelni már most, még most, amíg itt vagyunk, hogy beteljesedjék az ígéret: szépségről, jóságról, szeretetről és igazságosságról. Gyermeki álmok, a gyermekkori álmodozások, elmúlt és örök szerelmek, a Sajó parti emlékképek és a megélt valósággal való reménykedő szembenézés: igaz költői magatartás. Visszatérés a halál mezsgyéjéről, amikor az ember mindent átértékel. Ez jellemzi legutóbbi két kötetét. Álmok, vágyak és a valóság szintézise ez, de nem filozófiai tanulmányban, hanem a hasonlatok és költői képek, a szavak zenéje s a gondolatok koppanó ellenpontozása által. Vannak versei, amelyek csörgedező patakként indulva folyókká dagadnak, a fel- felcsillanó tükrüződésben vetítik elénk a világ dolgait (Örökös szerelem, Visszajár, Vers a reményről), de vannak tömör képei is, szinte epigrammák, amelyek úgy hatnak, mint egy csobbanás, amikor követ hajítunk a tóba vagy felbukik egy nagy hal: s már csak a víz gyűrűződésén van időnk elmerengni, a jelzés üzenetét elemezve (Morzsalékok, Lőcse, Szobortalanul, 1956, Szösszenetek stb.). Például ilyenek:
„Istenről csak
akkor beszéj,
ha kérdeznek.
De úgy élj,
hogy kérdezzenek.”
(Tanács)
„Vigyázzak – mondod. Hogy vigyázzak?
Hogyan álljak ellent a láznak?
Mit kezdjek kódolt sejtjeimmel,
amelyekkel áldott-vert az Isten.”
(Vigyázat)
Tóth Elemér szabad versekkel indult, mintha a hatvanas években béklyóitól is szabadulni szeretett volna minden költő, ám ez nem a költészettől való elszakadást, csak a megszabott formák kényszeréből való menekülést jelentette. Ekkortájt még a sematikus eszmei megkötöttségek terhe is nyomta az irodalom nyilvánosságát (olykor politikai nyilvánosházát), bár ilyen szorongatást és kényszerítést (anyagiakkal való csábítást illetve mások kisemmizését) korunk liberálisnak nevezett médiazsarnoksága is produkál. Aztán ő is rádöbben, hogy az igazi szabadság az önként vállalt, elfogadott és vallott illetve az eredendően kapott kötelékek által teljesedhet ki abban, hogy azonosulni tudunk azzal, akik vagyunk, és kitartunk ezen értékek mellett: hittel, meggyőződéssel vállalni egy nyelvet, egy népet, annak kultúráját, hagyományait, értékeit és nemzeti irodalmát, amely a regöléstől Nagy Lászlóig vagy Weöres Sándorig meg nem szakadó folytonosság. Csak néha, mint a búvópatak, a föld alá kényszerül, hogy utána még tisztábban és még csobogóbban a felszínre törhessen.
A versek belső ritmusa, zenéje, a gondolatok és képek harmóniája persze ott volt a versben akkor is, amikor ezt nem időmértékkel, szótagszámmal vagy a sorvégek összecsengésével jelezte. Hiszen tud szonettet is formázni, nem is akárhogyan (Emlékeztető, Remény voltál, Tavaszi vers)! Talán a gyermekversek írása vitte egyre közelebb ahhoz, hogy önmagában is felismerje a búvópatakot. Öt kötet gyermekvers dicséri a tollát (Csillagrózsa – 1973, Csillagménes – 1976, Őszi kert – 1988, Szivárvány -1996, Pitypang – 2005, és legutóbbi kötetében is képez egy teljes ciklust), és arról is tanúskodik, hogy az ősi dallamok varázsától, sem önmaga elől nem menekülhet az a költő, aki ennek a népnek szülötte, amiről lemondani sem akar, aminek ellentmondani sem lehet, és önként fel nem ad még csábítás vagy erőszak esetén sem. Erre ugyan a nemzettagadást hirdető neoliberális sajtó azt kürtöli, hogy maradiság, nacionalizmus, fajelmélet meg katyvasz, aminek viszont már nem csupán magányos ellenállóként, de szervezetten is ellen kellene szegülni! Egyelőre Tóth Elemér ilyen magányos búsképű lovagja ennek az ügynek, aki azt vallja, hogy ez is olyan nyitott sebe és fájdalma népünknek, aminek okát és okozóját meg kellene szüntetni, fel kellene számolni, és ellenállóvá tenni nemzetünket a pusztító vírusokkal szemben. A költő hiszi és reméli, bár tudatában van a kiábrándultságnak és kilátástalanságnak, hogy a költészet még ellenszere lehet a lélekrombolásnak. E hit és reménység nélkül talán nem is lehetne költő a költő.
S hogy keveset olvashatunk tőle a lapokban és folyóiratokban, pedig legutóbbi kötetének versei két és félszáz oldalt tesznek ki?! Erre bizony kesernyés a válasz. Irodalmi rovatok már szinte nincsenek a lapokban ( kivétel a Gömörország, pedig ez is sokkal kisebb támogatásban részesül, mint a szellemi kútmérgezők szeméttelepei!), az irodalmi folyóiratokat pedig itt a Felvidéken is magával sodorta a bugris liberalizmus szennyáradata. Szomorú, hogy mennyire hasonló körülmények fogalmazzák újra a már József Attila által is felvetett kérdést, amikor az európai értékrendet és mértéket kérte számon, aminek pótolhatatlan alappillére az igazságosságra épülő jogrend, a humanista görög bölcsesség és a keresztény erkölcs. Látnunk kell ugyanis, hogy a mai nemzetvesztő, istentagadó, kalmárszellemű és emberidegen liberális elszabadultság is a legordasabb eszmék és módszerek egyike, ezért van egyre kevesebb hely a felolvasásra és publikálásra azok számára, akik nem hódolnak be a csillogó káprázatnak. Pedig már lassacskán az is veszélybe kerül, hogy „mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők – szabadok, kedvesek – s mind ember, mert az egyre kevesebb” (J.A.: Thomas Mann üdvözlése).
Tóth Elemér mégsem adja fel, mert aki már egyszer szembenézett a halállal, annak mit sem árthatnak a pénzüket és puszta létüket féltő korcs percemberek. Bár megtehetik, hogy bemocskolják vagy elhallgatják a nevét, de ezzel csak magukat minősítik. A költőt viszont a versei, kötetei dicsérik, amelyekről csak ilyen hézagosan, töredékesen sikerült számot adnom. Inkább csak kóstolót, útmutatót készítettem belőle, hiszen a vers (mint az étel), önmagáért beszél, olvasni kell és magunkban elemészteni, hogy vérré és gondolattá, érzéssé és hangulattá váljanak azokban, akik nyitott szívvel és lélekkel fogadják el ezeket a szívből és lélekből fakadó lírai falatokat.
S az összegezést majd elrendezi a Mindenható, aki terheket akaszt ránk, de feladatokkal is ellát. Mindenkit tehetsége szerint: a költőt azzal, hogy verset írjon, szólaltassa meg annak a közösségnek a lelkét, amelybe született, amelyben él, amellyel közösséget is vállal, úgy, ahogyan ő átérzi: az álmokat, vágyakat, fájdalmakat, félelmeket, hogy feloldozza gyötrő szorongásaiból, és mondja ki elfojtott indulatait is. Prófétai szerep, prófétai sors! De vagy így, vagy pedig sehogy másként nem lehet ezt művelni.
„Fájdalom zuhog át rajtunk,
bőséggel más arat….
Más ororoza el kincseid
szülőföld. A magyar
lassan már elfogy, elkopik,
mert másképpen szól a dal.
A sáskahad mindent felfal,
mondhatnám: felzabál,
a magyarul síró szélbe
beleborzong a táj.
…..
Öleljetek sorra, ahogy
a megtérőt szokás.
A fiút, aki évekig
forgatta ostorát,
hogy elűzze a rémeket…
Volt fönt és volt alant,
Hogy nyugodjon – Gömörben
hulljon majd rá a hant.”
(Vallomás a szülőföldről)
Gömörország ősi magyar népe büszke lehet dalnokaira, olyanokra, mint Tóth Elemér.
Mihályi Molnár László