Példátlan módon büntettek meg bennünket, koncként vetve oda az ezeréves Magyar Királyság területeit, javait és lakóit a cseh-szlovákoknak, a románoknak és a szerbeknek.

Pedig a világégést nem mi robbantottuk ki, katonáink a Nagy Háború valamennyi frontján becsülettel és derekasan helytálltak, s a háborút nem mi veszítettük el, hanem az „veszett el”. Messze az országhatároktól álltak a Monarchia közös és honvéd csapatai, miközben az antant bomlasztó tevékenysége révén, fizetett ügynökök és új országokról hagymázasan álmodó politikusok által szétzüllesztették hátországunkat és 1918 őszén ránk szabadították a forradalmi tébolyt.

Az akaratgyenge, hebegő „vörös gróf”, majd az őt követő Kohn-Kun Béla diktatúrája a magyar történelem szégyenletes mélypontját jelentette, s egyedül nagybányai Horthy Miklós altengernagy volt az, aki erős kézzel rendet tett az országban. Aztán a győztesek 1920. június 4-én ránk erőltették Trianont. Halálraítélték a csonka országot, ám a magyar élni akart, s Horthy kormányzó tizennyolc esztendő alatt rendbe tette Kismagyarországot.

A magyar külpolitikának és a honvédségnek köszönhetően 1938 és 1941 között újból magyarrá válhatott a Felvidék déli része, Kárpátalja, Észak-Erdély és a Székelyföld, a Bácska és a Muraköz. E területek megtartásáért sodródtunk bele az újabb világháborúba, melyet ismét a vesztesek oldalán fejeztünk be.

(…)

Az elszakított, őshonos nemzetrészek állandó politikai küzdelemben állnak a szlovák, az ukrán, a román és a szerb hatalmi elittel, melyek most is másodrendű állampolgárként kezelik a területükön élő magyarokat. Elegendő, ha az ukrajnai nyelvtörvényt, a felvidéki magyarokat máig sújtó Beneš-dekrétumokat vagy a székelyföldi autonómia kérdését említjük. A magyar kormány külpolitikai lépései mellett polgári kezdeményezésre indult el az európai kisebbségvédelem (Minority SafePack) érdekében indított aláírásgyűjtés, így most már az Európai Unión van a sor, hogy e téren (is) lépjen.

Június 4-én gondoljunk arra, hogy amióta a Kárpát-medencében élünk, hány alkalommal törtek a magyar ellen, aki Európát, a kereszténységet és a nyugati civilizációt védte testével. Jöhetett tatár, török vagy szovjet. Leigázhattak minket – de csakúgy, mint a lengyelek –, ma is itt vagyunk. A Nyugat „meghálálta” az érte patakokban ontott drága magyar vért, 1920-ban Trianonnal, majd 1947-ben a párizsi békével. Gondoljunk mindezekre, s tanuljunk szomszédainktól, akik marakodhatnak egymással, de azonmód, ha külső támadás éri országukat, összezárnak, mint ahogy a románok is teszik. Nekünk is ezt kellene tennünk és akkor végre elfeledhetnénk az állandó magyar széthúzást, a „turáni átkot”. Merítsünk erőt történelmi múltunkból, bízzunk a Fennvalóban és magyarságunkban, s akkor ismét „lészen csillagfordulás”, és eljöhet még a Magyar Feltámadás!

Az egész cikk itt olvasható:

Forrás: Felvidék.ma, Babucs Zoltán