Dunaszerdahelyen, az 1956-os emlékműnél Menyhárt József MKP-elnök a következő beszédet mondta:

A béketűrés népe
Fellázadt és maga ment
A sorsának elébe

Fekete-fehérben menetelt szépen
A kritikus tömeg
Hitét a kínzókamrák
Sötét híre sem törte meg
Itt nem számít a rang
Hiába jön majd ezer tank
Ötszáz éve mindenkiért
Kondul a harang

Tiszta voltál, büszke, vad
Nem adtad egykönnyen magad
Rólad beszélni sem szabad
1956

TISZTELT EMLÉKEZŐ KÖZÖSSÉG, KEDVES BARÁTAIM!

Ákos sorai kort idéznek: egy kort, melyben hatvankét ével ezelőtt egy nép azt mondta, elég volt! Elég volt a zsarnokságból, a fagyos hazugságokból, a dermesztő igazságtalanságból. A magyar forradalom a kommunizmus végének kezdete: 1956-ban a magyar nép rövid 12 napra kivívta saját függetlenségét. Ezek az elszánt hazafiak úgy lázadtak fel a hatalmas szovjet birodalom ellen, hogy alig volt más fegyverük, mint a szabadság puszta szeretete.

A rendszert az egész magyar nép söpörte el. (…) A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel a népünk élén. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akar határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől. A szabadság pedig ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem. A harcban osztály- és felekezeti különbségek nélkül vett részt az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és megkülönböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult.

Az 56-os forradalom és szabadságharcban nem vettek – nem vehettek – részt a csehszlovákiai/felvidéki magyarok, de nemzetrészünk túlnyomó többsége (kivéve a kommunista rendszer kiszolgálóit) felnézett az anyaországi forradalmárok és szabadságharcosok bátorságára és áldozatvállalására; a szabadságharc leverése pedig számukra is lelki megrázkódtatást jelentett.

Ezek az érzések azonban nemcsak azért voltak jelen bennünk, felvidéki magyarokban, mert magunk is megtapasztaltuk ugyanannak az elnyomó ideológiának az embertelenségét, hanem ezen felül leginkább azért, mert az anyaország, nemzettársaink, “saját véreink” kerültek szó szerinti élet-halál harcba a szabadságért… Bármennyire hirdette is a kommunista ideológia és gyakorlat, hogy a nemzeti identitás megvallása, a nemzeti eggyüvétartozás érzése bűnös dolog: az egy-vérből-valóság megélt valóság volt.

Ma már ez a rendszer a múltté, de a nemzeti érzés és gondolat elleni támadások, a nemzeti identitás vállalásának tagadása (vagy kifejezett üldözése) minden jel szerint nem szivárgott el az idő repedései közt… Sőt, nagyon is jelenvaló ­– más ideológiák, más érdekek által megjelenítve: ha nyugat, ha kelet felé tekint is az ember…

Jó hír viszont, hogy a nemzet együvétartozásának érzése, és az ebből fakadó (közös) cselekvési akarat nem múlt el, sőt, rég nem volt ilyen “jó bőrben”, mint amennyire az ma tapasztalható. Kiállunk egymásért, támogatjuk és ha kell, megvédjük egymást… elsőként mindig azokat, akiket közülünk a leginkább fenyegetnek biztonságukban és szabadságukban, csak azért, mert vállalják nemzetüket, nyelvüket, értékeiket, önmagukat.

Ma a kárpátaljai magyarok azok, akik közülünk a leginkább rászorulnak a kiállásunkra, támogatásunkra, védelmünkre – az anyaországéra és a világban élő összes magyar közösségére! A Felvidék már az anyanyelvi oktatás ellehetetlenítésére tett első intézkedésektől kezdve kiállt a karpátaljai nemzetrész mellett; és most, amikor a ukrán politikai elit ahelyett, hogy az ország polgárainak biztosított jóléttel és biztonsággal próbálna választást nyerni, a kárpátaljai magyarokból és az Ukrajna mellett eddig mindig kiálló magyar kormányból való ellenségcsinálásba lovalja magát bele. A Magyar Közösség Pártja, a hozzá csatlakozó szervezetek és egyre fokozódó mértékben a felvidéki civil szervezetek a karpátaljaiak melletti nyilvános felszólalásokkal, tiltakozó megmozdulásokkal idézi `56 egymásért kiálló szellemét!

Tisztelt Hallgatóság!

Faludy György írja:

„…Ezerhétszázhárom,
 nyolcszáznegyvennyolc és ötvenhat:
egyszer minden száz évben talpra állunk 

kínzóink ellen…”
Igen: a magyar talpra állás, a százévenkénti magyar feltámadásaink egyike 1956 – olthatatlan szabadságvágyunknak vérrel írt napjai. Ám azokon a napokon tudtunk szabadon, ésszerűen és gyorsan cselekedni. És ez 1956 üzenete: a szabadságban és a demokráciában ugyanis részt kell venni – csakis így van benne mindnyájunknak felelőssége is! Vérre menő csatákra most nem kell mennünk; viszont felelősséggel döntést hozni a szabad jelenért és jövőért – Isten kegyelméből, felvidéki és összmagyarságunk  javára ­– mindannyiunk közös kötelessége!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

 

(A szövegben Condoleezza Rice, Bibó István, Mindszenty József, Kovács Ákos, Faludy György , Václav Havel és Milovan Gyilasz idézetei olvashatók.)