Szlovákia valószínűleg azon kevés államok közé tartozik, amelynek hamarább volt alkotmánya, mint állami önállósága, nemzetközi jogalanyisága. Azt tudjuk, hogy Tiso Szlovákiáját csak a hitleri Németország tartotta életben, hagyományos értelemben nem volt a nemzetközi jog alanya. A mostani Szlovákia pedig 1993. január 1-jén alakult meg, de alkotmányát az előtte való év szeptember elsején fogadta el a csehszlovák jogrend részeként létező Szlovák Nemzeti Tanács. Nyilván ennek a furcsa helyzetnek a rovására írható, hogy az alkotmány nem rendelkezik az állami jelképekről. Az erről szóló törvény (63/1993) csak 1993 februárjában született meg.
Igaz, hogy a törvény, a címe szerint az állami jelképekről szól, de a második meghatározása így hangzik: „Mindenki köteles tiszteletben tartani a Szlovák Köztársaság állami jelképeit. A hazafiságra való nevelés és a Szlovák Köztársaság állami jelképei iránti tisztelet kell, hogy részét alkossa az iskolák állami oktatási programjának.”
A törvénynek ez az idézett része egy sajátos tudatzavart rejt magában: egyszerre szól az állam jelképeiről és a hazafiságra való nevelésről.
Noha tudjuk, hogy a kettő nem ugyanazt jelenti. Az állam közjogi fogalom, amelynek működési rendszerét a törvények alkotják és az 1880-as évektől az állampolgárok révén is megvalósul. A hazafiság pedig elsősorban érzelmi rendszer, aminek bonyolultságát jelen esetben nem kívánom bemutatni, csupán arra akarom felhívni a figyelmet, hogy nem szükségszerű, hogy az állam (állampolgári kötelességrendszer) és a hazafiság között egymást feltételező vagy akár kiegészítő kapcsolat alakuljon ki – noha ez utóbbi lehetséges. Hazafiság sokkal hamarább létezett, mint az állampolgárság és a nemzet is sokkal korábbi alakulat. A nemzet átpolitizálódása a 19. századi átalakulás egyik következménye, aminek csupán egyik fejezete a politikai nemzetnek fogalomként és tudati elemként való megjelenése.
A Szlovákia állami jelképeiről szóló törvénynek a módosítása, melyet a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa (ez az elnevezés is tudatzavarra utal) 2019. március 27-én az alkotmányos többséget jócskán meghaladó szavazataránnyal fogadott el, egy olyan szabályozást rejt magában, amit nem szokás törvénnyel rendezni.
Ugyanis egy állam területén a más államok jelképeinek használatát általában nem törvények szabályozzák, hanem a diplomáciai protokoll. És általában nem a tiltásról rendelkeznek, hanem arról, hogy mikor kell azokat megjeleníteni. Azt pedig tudjuk, hogy amit jogszabállyal nem tiltanak, azt szabad megtenni. Ha viszont törvénnyel tiltják más nemzetek vagy államok jelképeinek használatát, akkor a tilalmat elrendelő állít ki magáról, tudati állapotáról szegénységi bizonyítványt.
Érdemes röviden áttekinteni térségünk három nemzete nemzeti himnuszának születését
Nézzük először a szlovákot. A „Nad Tatrou sa blýska,” (a Tátra fölött villámok cikáznak) kezdetű vers szerzője Janko Matuška volt 1844-ben, aki ezt a pozsonyi evangélikus líceumon belüli szlovák csoport kettészakadása alkalmából írta éneklésre szánva. Javaslata szerint a „Kopala studničku“ című új keletű népies dal dallama szerint kell énekelni, aminek a magyar változata így hangzik „Azt mondják, nem adnak engem galambomnak”. Ma is ennek a 18. század második felében keletkezett, mind a magyar, mind a szlovák, mind a lengyel népi énekek között megtalálható dallamnak az alapján éneklik ezt a szlovák éneket, ami 1930-tól hivatalosan is szlovák himnusz, mert ekkor csatolták az akkori Csehszlovákia állami himnuszába.
A pozsonyi mostani törvénymódosítás logikája szerint Magyarországon és Lengyelországban be kellene tiltani ennek a népdalnak az éneklését, hiszen ez egy más állam himnuszának a dallama.
A cseh nemzeti himnusznak a születése érdekesebb. Josef Kajetán Tyl „Fidlovačka aneb žádný hněv a žádná rvačka“ (Simítófa, semmi harag, semmi vita) című népszínművének egyik, a „kde domov múj“ (hol van hazám) kezdetű, František Škroup által megzenésített dalából származik, amely mélyen megérintette a nézőket. Népszerűségét az is fokozta, hogy a Bach-korszakban betiltották az éneklését. Himnusszá Antonín Dvořák tette azáltal, hogy a dallamot beépítette a Hazám (Múj domov) című szerzeményébe. Kezdetben cseh nemzeti himnuszként, majd 1918 után 1938-ig csehszlovák állami himnuszként énekelték, 1930-től kiegészítve a szlovák himnusszal, amely formában 1945-től 1992-ig Csehszlovákia állami himnusza volt.
A magyar himnusz születése volt a legtudatosabb, hiszen 1823-ban Kölcsey Ferenc Hymnus címmel írta meg azt a versét, aminek első versszakából lett Erkel Ferenc 1844-ben szerzett dallama alapján a magyar nemzeti himnusz. Egyértelműen nemzeti himnuszként kell kezelnünk, hiszen 1989-ig nem volt alkotmányosan meghatározott állami himnusza Magyarországnak. Viszont ekkortól az „Isten áldd meg a magyart” kezdetű énekelt vers, azaz a magyar nemzeti himnusz törvény által meghatározott állami himnusszá (is) vált.
A három állami himnusz társadalmi meghatározottságában a hasonlóságot egyértelműen az jelenti, hogy mindegyik még a 19. században nemzeti dalként vált népszerűvé, vált himnusszá, de nem azonos időben lettek állami jelképpé nyilvánítva.
A többi állami jelképre (nemzeti színek, címer) is ugyanez vonatkozik. Ezért ha egy-egy államban tiltás vonatkozik az ilyen társadalmi hátterű, a politikai nemzet kialakulását megelőző időből származó jelképekre, akkor ez egyértelműen az érintett nemzetre és a nemzet tagjaira vonatkozó nemzeti azonosságot sértő tilalomnak számít. Mert amit ily módon tiltanak, az adott nemzethez való tartozás tilalmaként értelmezhető.
Duray Miklós
Forrás: Felvidék.ma