„Gazdasági lobbisták lehetetlenítették el a magyar érdekek érvényesítését Szlovákiában” – mondja Duray Miklós a Mandinernek. A felvidéki politikust, akit politikai tevékenysége miatt be is börtönöztek, majd nyolc évig vezette az egyik felvidéki magyar pártot, a rendszerváltás előtti és utáni tevékenységéről, a felvidéki magyarság sorsáról kérdeztük.
A 2021-es népszámlálási adatokra még várni kell, viszont 2001 és 2011 között hetvenezerrel csökkent a szlovákiai magyarság lélekszáma. Válságban van a felvidéki magyarság?
Ha 1991-hez hasonlítjuk a 2011-es adatokat, akkor száztízezres a csökkenés. Nem tudjuk, hogy ennek mi a konkrét oka, csak sejtjük, de biztosra nem mehetünk. Nem lehet megállapítani, hogy az asszimiláció, a születések számának csökkenése vagy az elvándorlás befolyásolja ezt a nagyarányú fogyást. A szociológusok is csak feltételezésekből indulnak ki, de községekre lebontva kellene vizsgálni, hogy valósabb képet kaphassunk, de ez is csak becsült adat lenne.
Beszélhetünk irányított asszimilációról?
Az asszimilációt leginkább közvetetten lehet irányítani. Például; hogy változtatnak az iskolaügyi törvényen, meghatározzák, hogy milyen létszám felett lehet csak iskolát nyitni, és ennek következtében oda jutunk, hogy magyar településeken szűnnek meg magyar iskolák, ez pedig azt eredményezi, hogy a magyarlakta településekről nem biztos, hogy máshová magyar iskolába fognak járni a gyerekek. Ez közvetve befolyásolja az asszimilációt, hiszen az a magyar gyerek, aki szlovák iskolába jár, előbb-utóbb szlovákká válik.
Hasonlít ez a tendencia a 1945-1948 közötti, Beneš nevével fémjelzett korszakhoz?
Az időszak nem hasonlítható össze, a szándékok viszont igen.
Minek köszönhető, hogy a mai napig a szlovák jogrend részei a dekrétumok?
Egy törvénynek van egy hatályossági időpontja, az már lejárt, de egy törvény mindaddig érvényes, amíg nem nyilvánítják érvénytelenné. Ahhoz, hogy a dekrétumok által sújtott embereket kárpótolni lehessen, ahhoz egy törvényt kellene elfogadni. Az nem elégséges, hogy már nincs hatályban.
Bekövetkezhet ez?
Nem tartom valószínűnek. Legalábbis én nem látom azt a szándékot, ami ide vezetne. Ráadásul ha nagyon sok idő eltelik egy jogsértéstől, akkor a kárpótlandók száma is egyre kevesebb lesz.
Az 1968-as prágai események idején újult erőre kapott a felvidéki magyarság és a felvidéki magyar kulturális élet. Köze volt a kettőnek egymáshoz?
Csehszlovákiában 1963-tól enyhe politikai lazulás következett be, de az 1967-es események ennél jobban előrevetítették 1968-at. Abban az évben a Csehszlovák Írószövetség kongresszusán ki akarták kényszeríteni, hogy az arab-izraeli háborúban Izrael mellett foglaljon állást az írószövetség és a csehszlovák kormány. Ebből lett egy belső feszültség a kommunista pártban, ehhez társult egy nemzetiségi feszültség a csehek és szlovákok között, ami oda vezetett, hogy leváltották az akkori pártfőtitkárt, Novotnýt, és a szlovákiai pártfőtitkárt választották meg Alexander Dubček személyében.
Dubček gyengekezű politikus volt, az ő vezetése alatt indult meg egy folyamat, amit az 1968-as eseményeknek tekintünk. Ráadásul ekkor megerősödtek azok a szlovák erők, amelyek föderatív államjogi viszonyt szerettek volna Csehszlovákián belül. Egyrészt a demokratizációs folyamat, másrészt a föderáció igénylése, ez a két rendszerváltoztató folyamat vezetett oda, hogy békés úton – ha nem avatkoztak volna közbe a Varsói Szerződés országai – rendszert váltsanak. Ezzel szorosan összefügg, hogy a magyarok kulturális szerveződése is elindult egy olyan alkotmánymódosítási igény megfogalmazásában, amely a magyarok és a többi kisebbség helyzetét rendezte volna.
A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete (CSEMADOK) 1948 után jöhetett létre. Jól jött ez a hatalmas, magyarokat tömörítő kulturális egyesület a kommunistáknak?
Nem mondhatnám, hogy hátsó szándék nélkül kezdeményezték a megalapítását, ugyanis a Szovjetunió érdeke Csehszlovákiával kapcsolatban 1948 után megváltozott. ’43 és ’45 között Moszkva azért támogatta a beneši elképzeléseket, mert ezzel akarta magának lekötelezni az országot, ám 1948. február 25-től az lett az érdeke, hogy konszolidálja a helyzetet Csehszlovákiában, ehhez viszont meg kellett szüntetni a magyarokkal szembeni elnyomást. A kommunista Csehszlovákia rákényszerült arra, hogy kézben tartsa a magyarokat, és ezt a Csemadokon keresztül próbálta megtenni. Sikertelenül, mert ezzel elősegítették a felvidéki magyar társadalmi kapcsolatok újrateremtését.
1980-ban kiadták Magyarországon a Bibó István-emlékkönyvet, gyakorlatilag a rendszerrel szembeni ellenállásként. Mi vezetett ahhoz, hogy ennek a könyvnek létjogosultsága legyen?
Bibó születési évfordulója ihlette, és amikor eldöntötték, hogy kiadnak egy emlékkönyvet, Bibó István még élt. Különlegessége, hogy olyan embereket bírt együttműködésre, akik lehet, hogy enélkül nem kerültek volna kapcsolatba egymással. A szerkesztők eldöntötték, hogy a határon túlról is közölnének írásokat, Felvidékről engem kértek fel, Erdélyből pedig Molnár Gusztávot. Abban a szerkesztők és Kenedi János nem igazán reménykedtek, hogy nyomtatásban megjelenhet, de az eltökéltség benne volt, hogy ezt mindenáron meg kell jelentetni, akár szamizdatban is. Azt, hogy milyen volt a visszhangja, pontosan nem tudom megmondani, hiszen akkoriban nem nagyon utazhattam Magyarországra.
A nyolcvanas évek végén a tengerentúlon is tartott előadást. Hogyan volt az lehetséges, hogy a kommunisták által nem kedvelt közéleti személyiségként kapott útlevelet?
Mintegy 99 előadásom volt a tengerentúlon, az USA-ban és Kanadában és ezen belül néhány a washingtoni külügyminisztériumban. Sajátosan, de 1987 nyarán az amerikai hármas (HHRF, Püski és az IUP) meghívásom alapján másodszori beadásra megkaptam a nyolc évvel korábban érvénytelenített útlevelemet, de a feleségemnek nem adtak kiutazási engedélyt. A Helsinki utókonferenciák egyikén, a bécsin az amerikai küldöttség felszólalt annak érdekében, hogy mind a ketten kapjunk kiutazási engedélyt. A csehszlovák hatalom úgy döntött, hogy miattam nem érdemes konfliktust vállalni. Az egyik ügynökük révén 1987 nyarán kapcsolata léptek velem, megüzenték, hogy kérvényezzem az útlevelet. Kérvényeztem, ám a rendőrség elsőre elutasította. Ez az ügynök két hét múlva ismét meglátogatott, és megkérdezte, milyen állapotban van az útlevélkérvény, mondtam neki, hogy nem fogadták el.
A feleségemnek nem adtak kiutazási engedélyt, de az amerikai intervencióra ő is megkapta. 1988 augusztusában kiutaztunk egy évre, de ’89 augusztus másodikán ellopták az okmányaimat, aminek következtében nem indulhattunk haza. Csak októberben sikerült – nagyon nehézkesen – megszerezni a hazautazáshoz szükséges engedélyt. Nyilván arról volt szó, hogy ne menjek haza. Azért engedtek ki, hogy kint legyek, és azért lopták el az irataimat, hogy ne menjek haza.
Hogyan fogadták kint?
Egy egyetem ösztöndíjasa lettem, egyéves ösztöndíj volt. Ott hozzászoktak az ilyesmihez, hogy jönnek politikai menekültek Európából, de nagyon kedvesek voltak. A kiutazást úgy szerveztük meg, hogy Pozsonyból Budapestre, és onnan pedig Amerikába, visszafelé ugyanígy. Biztos voltam benne, hogy Budapestről hazaengednek a szülőföldemre, viszont Budapest nem tette volna meg, hogy nem enged leszállni az amerikai repülőgépről.
1998-ig volt az Együttélés nevű szlovákiai magyar párt elnöke. Minek köszönhető ön szerint, hogy az egyre fogyatkozó felvidéki magyarságra egyre több magyar párt jut?
Nem tekinteném tendenciának, hanem szándékos szétverésnek. 1990 és 1998 között természetes folyamatként jött létre a három magyar párt, és természetes folyamatként egyesült is, hiszen az emberek ezt akarták. A Magyar Polgári Párt és Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom vezetői nem voltak egyesítéspártiak, de a tagjaik igen. 1998 után, ahogy egyesült a három párt, és létrejött a Magyar Koalíció Pártja, tagjai lettünk az akkori kormánykoalíciónak. Az akkori egyesítésellenesek közül kerültek ki azok a gazdasági lobbisták, akik tulajdonképpen ellehetetlenítették a magyar érdekek érvényesítését.
Ezért nem kerültünk be 2006-ban az első Fico-kormányba: a párt néhány vezetője párton és vezetőségen belüli egyeztetés nélkül olyan igényekkel lépett fel Fico felé, amit nem volt hajlandó teljesíteni. Az volt az igény, hogy az MKP kapja meg a második leggazdagabb minisztériumot, a közlekedésügyit. 2007-ben le lett váltva a pártelnök, ezután kilépett az MKP-ból és új pártot alapított. Innentől beszélhetünk szétverésről, megosztottságról.
Szükség lenne még egy komáromi nagygyűlésre?
Egy magyar pártra lenne szükség, szükség lenne magyar parlamenti képviselőkre, és akkor beszélhetnénk arról, hogyan képzeljük el a felvidéki magyarság jövőjét. De ebben a szétzilált helyzetben nem sok értelme lenne.
Kiveszett az egységre való igény a felvidéki magyarságból?
Úgy néz ki, mintha az emberek belefáradtak volna. Egyre többen fordítanak hátat a közéletnek, kiábrándultak, nem hisznek a magyar politikusoknak.
Ön fogalmazta meg, hogy Felvidék a leggyengébb láncszem.
Úgy fogalmaztam meg, hogy Szlovákia a leggyengébb láncszem a V4-ekből, és a felvidéki magyarság a leggyengébb láncszem a határon túli magyarság közül. Mind Erdélyben, mind Délvidéken, mind Kárpátalján képesek voltak létrehozni egy politikai egységet. Ez Szlovákiában nem, vagy csak átmenetileg sikerült.
Ha kimondjuk Felvidéken, hogy autonómia, a szlovákok revíziót kiáltanak. Tudjuk, hogy Erdélyben régóta a közbeszéd tárgya, Vajdaságban van kulturális autonómia. Lesz autonómia a Felvidéken?
Ha egy felvidéki magyar politikus a felvidéki magyarok előtt most, 2019-ben elkezdene arról beszélni, hogy az autonómia a felvidéki magyarság megmaradásának szempontjából a legfontosabb dolog, akkor lehet, hogy elkergetnék. De nem ez volt a helyzet az 1990-es évek elején. Akkor egy elfogadott és természetes dolognak számított, és egy bizonyos szintig meg is lehetett volna teremteni.
Ha választhatna egy pillanatot, amit újra átélne, melyik lenne az?
1984 áprilisát. Amikor megtudtam, hogy sikerült visszavonatni a magyar iskolák oktatási nyelvének megváltoztatásáról szóló törvénytervezetet. Nagyon sok munkával sikerült elérni, és vállalnom kellett érte a börtönt is. 470 napot töltöttem börtönben, nem ítéltek el, de a politikai büntetőtétel alapján kerültem be. A büntetőtörvénykönyv büntetőjogi részének első 12 paragrafusa politikai tartalmú volt, engem a politikai rend megdöntésével vádoltak meg. A felvidéki magyarságból egyedül engem vetettek börtönbe ilyen ok miatt.
Forrás: duray.sk / Az eredeti interjú: Leczo Bence, Mandiner