100 évvel a trianoni békediktátum után nem lesz magyar képviselet a pozsonyi parlamentben. A fél éve még az MKP-nak egy őszinte koalíciós ajánlatot tévő Igor Matovič, akit akkor a közvéleménykutatók csak 5-6 százalék körül mértek, vasárnap 25 százalékos eredménnyel 53 képviselőt vitt be a parlamentbe, így ő alakíthat kormányt valószínűleg Richard Sulík és Andrej Kiska pártjával, de az Egyszerű Emberek és Független személyiségek elnöke Boris Kollárral is tárgyalni akar, hogy alkotmányozó többségű kormány jöhessen létre. Öröm az ürömben, hogy nem került a parlamentbe a felvidéki Momentum, a kampányt óriási arccal kezdő, ultraliberális, család és nemzetellenes Progresszív Szlovákia/Együtt koalíció, akik 7 helyett 6,96 százalékot értek el, így a szintén nagyon magabiztos „biztosbejutunk“ magyar platformjuk is hoppon maradt. Ehhez valószínűleg nagyban hozzájárult Miroslav Beblavý undorító kisvideója, melyben Orbánt mocskolja. Nagy köszönet érte, a hazájukat féltő szlovákok legalább megismerhették ennek a külföldről finanszírozott genderpártnak az igazi oldalát, s akik így tettek, azok valószínűleg szintén Matovičra adták a voksukat, akinek párttársa, Grendel Gábor vasárnap kijelentette, hogy az eddiginél is keményebb álláspontot fognak képviselni a migránskérdésben. Szóval ez már magában jó hír. Ha kárörvendő lennék, akkor azt is annak tartanám, hogy a Most-Híd nevű hazug projekt végre kipukkadt, s mivel 2009 óta tanítja Bugár szlovákokra szavaztatni a magyarokat, ezért ez inkább tragikus, mert 2020-ra megtanulták a leckét és bizony nagy számban szavaztak rájuk. Csak nem a Most szlovákjaira, hanem pl. Matovičra.

Már maga a Most-Híd a projektje is rossz projekt volt, hiszen egy párton belül akart kompromisszumot kötni a szlovákokkal, amit egy többségi nemzet mellett élő más nemzeti közösség politikusa nem engedhet meg magának. Miért? Mert a párton belül pont ellenkezőleg kell eljárni: konszenzust kell kialakítani a közösségen belül, hogy mit akar elérni az párt, mely képviseli az adott közösséget, s mi kell a – jelen esetben – a felvidéki magyarság felemelkedésére, és aztán kell megegyezni a szlovákokkal, de már a pártjaikkal, Csak így működhet a dolog. Ha a párton belül is vannak szlovákok, akkor eleve már ott kompromisszumokat kell kötnöd, amiből aztán még szintén engedni kell.

Rossz passzban van a felvidéki magyarság. Sok-sok magyar szavazott ezen a választásokon szlovák pártra. Elegük lett a fokozatos kisebbségi létből, abból, hogy nekik szinte sosem jár sikerélmény, hogy netán akkor is magyar pártra szavazzanak, ha az nem jut be a parlamentbe. Egyszerűbb volt a tényleg zseniális Matovič mellé állni, merthát változást akartak, el akarták kergetni a Smert, s neki el is hitték, hogy el fogja őket számoltatni. Kiállni valami mellett, ami jelenleg nem sikeres, mindig nehezebb. S erős jellem kell hozzá.

De nézzük csak meg, hogy az MKÖ listáján kik végeztek az első 20-ban? Ha Agócs Gergelyt és Orosz Örsöt is MKP-snak vesszük (s miért ne vennénk, hisz Geri MKP színekben lett Királyrév polgármestere és ugyanilyen színekben választották meg második ciklusában megyei képviselőnek, Orosz Örs pedig szintén MKP-tagként indult 2016-ban az MKP listán, 2018-ban pedig az MKP színeiben lett Nyitra megyei önkormányzati képviselő), akkor első 20-ban 14 MKP-s van, 5 összefogásos és 1 magyar fórumos. Az első 10-ben ez az arány 7-2-1. A végső szavazatszám pedig 112570. 7 ezerrel több, mint 4 éve. Ugye a nagy összeborulás előtt arról volt szó, hogy majd a Magyar Fórum meg az Összefogás teszi hozzá a hiányzó szavazatokat az MKP 2016-os eredményéhez. Hozzá is tette. Ja, nem…

De még térjünk vissza egy kicsit oda, miért nem egyezett meg a Moszt és az MKP, később az MKÖ.

A hidasok azzal „turnézták” tele a falvakat, hogy a „Zorbán” leszólt: ne legyen Régiók Pártja. Viszont én ezt az összes MKP-s nevében kikérem magamnak. Én megértem, hogy számukra szokatlan dolog az, hogy nem a pártelnök dönt el mindent, meg azt is, hogy egy elnökség felülbírálja a tárgyalódelegáció döntését.

Mert menjünk csak vissza egy picit az időben? Az MKP Országos Tanácsa 2019. október 12-én kiadott nyilatkozatában azt írja, hogy a magyar egység megteremtése érdekében egyeztessen a társadalmi szereplőkkel és október végéig konkrét megoldást javasoljon. Harabinosan: Ja-va-sol-jon. Az elnökség kijelölte a tárgyalódelegációkat, azok tárgyaltak, s létrejött egy javaslat, amiről az országos elnökségnek – s ha ők elfogadták volna, akkor az országos tanácsnak – kellett volna döntenie. Az elnökség pedig egyhangúan elutasította ezt.

Tette mindezt azért mert a javaslat idő előtt kiszivárgott, és óriási felháborodást keltett nemcsak az MKP-s választók, de sok MKP-s helyi képviselő, s volt jelölt köreiben is. Számomra is megdöbbentő volt a dolog, elfogadhatatlannak, s pofátlanság netovábbjának tartottam. Bugár megosztja az amúgy nagyon nehezen összejött egységes képviseletet 2009-ben, 10 évig megy a veszekedés, sárdobálás – oké, itt az MKP is hibás, elismerem –, s mikor az elnökválasztás és az EP-választás után kiderül, hogy a vegyesek támogatottsága a béka segge alatt van, akkor van képük úgy tenni mintha mi sem történt volna: bocsánatkérés, megbánás, s a fennhéjázó stílus mellőzése nélkül akartak lenyomni az MKP torkán egy ilyen vállalhatatlan egyezséget, mint a Régiók Pártja? Ne vicceljünk. S azért is tudom, hogy semmi köze az elnökség döntéséhez Fidesznek, mert közvetve én is rész vettem abban, hogy elutasítsák ez az ajánlatot: maileztem több elnökségi taggal is. De ezt nemcsak én láttam így. Az elnökség is látta. Meghallották a polgárok szavát, nagy volt a felháborodás. Én is sok felháborodott csallóközi szavazóval beszéltem. De nemcsak velük: ismerősök írtak az egész Felvidékről. Mondjuk végre ki: azért nem lett régiók pártja, mert ez a kiszivárogtatott ajánlat a 10 éve az MKP-t vállalók megalázása lett volna.  Mondják egyesek, hogy lett volna a magyar képviselet.

Nem biztos. Sőt. De ha lett is volna, milyen áron? A leghűségesebb, legerkölcsösebb, legtöbb önkéntes munkát végző egyenes gerincű MKP-sokat vesztettük volna el. Van egy vonal, ami alá nem megyünk…

A választás másnapján, március 1-én Lali barátommal úgy döntöttünk, hogy felmegyünk Budára. No de nem Mátyás királyhoz, hanem a Gellért térre, ahol Horthy Miklós kormányzóvá kinevezésének 100. évfordulója alkalmából tartottak megemlékezést és lovas – fáklyás felvonulást. Kellemes, már-már tavaszias idő volt, sok felvidéki ismerőssel találkoztam, s a vonulás során megpróbáltuk újra átélni azt a szellemiséget, melyet a kormányzó úr képviselt. Hogy egy kicsit átadjam a Kedves Olvasó számára is, egy idézetet osztanék meg Önökkel, mely az 1920-as kecskeméti beszédéből való, s mely leírja a mai, felvidéki helyzetet is:

“Ma olyan világot élünk, hogyha ellenségünk nem volna, akkor is nehéz volna a helyzetünk, ha belviszonyainkon akarunk segíteni. Nem engedhetem meg, hogy ezentúl is ez az ezer jelszótól agyongyötört nép különböző pártokban forgácsolódjon szét. Egy szent irányt jelölt ki nekünk a végzet: a becsületes, nemzeti, hazafias, keresztény irányzatot!”

A máig agyonszidott és sokak által nem elismert Kormányzó igaz magyar ember és hazafi volt. Bárcsak ilyen vezetője lenne ma Felvidéknek is. Máshol tartanánk…

Méry János

Nyomtatásban megjelent a Csallóköz c hetilapban