Kevés olyan tiszta életű embert ismer közösségünk, aki munkáját alázattal végzi, nemzetét határtalanul szereti, de életének minden pillanatát Istennek ajánlja fel. Ha egy-egy példát szeretnénk említeni, akkor a Felvidéken Gróf Esterházy Jánost emelhetnénk ki, Erdélyben Márton Áront, a Csonka Magyarországon pedig Mindszenty József, Magyarország hercegprímása az, akinek a neve egyből beugorhat a Kedves Olvasónak.

Lehet, emlékeznek még arra, hogy majdnem pontosan egy éve engedélyezte Ferenc pápa a Szentté Avatási Kongregációnak, hogy dekrétumban tegye közzé Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek, Magyarország egykori prímása „hősies erényeinek elismerését”.

Az életszentség elismerése a boldoggá avatási eljárás egyik fontos lépése, ezután pedig a boldoggá avatáshoz szükséges csoda kivizsgálása követ.

De ugyancsak most van az évfordulója annak, hogy 1949. február 8-án Mindszenty Józsefet a kommunista népbíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, s akit egy koncepciós per során hazaárulás és valutaüzérkedés vádjában találtak bűnösnek.

Mindszenty József 1892-ben született. Zala megyei plébános volt, majd 1944-ben XII. Pius pápa veszprémi püspökké nevezte ki őt.

Mindszenty már a kommunisták zaklatása előtt „hozzászokott” az üldöztetéshez, hiszen a II. világháború alatt – még veszprémi püspökként – nyilvánosan vállalta békepárti nézeteit, és részt vett annak a memorandumnak a megfogalmazásában, amiben a háborúból való kiugrásra kérték Horthyt, amiért a nyilas hatalomátvétel után a „gyanúsak” közé került. De a püspök ráadásul Szálasi Ferenc rémuralma alatt sem félt elmondani nézeteit, elutasította a zsidókkal való embertelen bánásmódot, és megtagadta, hogy hálaadó misét celebráljon a hungarista vezető tiszteletére. Bátor kiállása következtében 1944 novemberében hazaárulás vádjával őrizetbe vették, és Sopronkőhidára, majd Sopronba hurcolták, ahonnan csak öt hónap múlva szabadulhatott. Helytállása miatt alakját a világháború után általános tisztelet övezte, így Serédi Jusztinián esztergomi érsek halála után ő lett az első számú jelölt a prímási székbe, melyet XII. Pius pápa jóvoltából 1945 októberében el is foglalhatott.

De Mindszenty József helyzete háború után sem lett egyszerűbb. A kommunista párt hatalma egyre nőtt, s ez a gyilkos ideológia igencsak barátságtalanul viseltetett a tüntetőleg hercegprímási titulust viselő főpappal szemben. A veszélyt, mely az érseket fenyegette, pápa is tisztában volt, ezért XII. Pius 1946 februárjában bíborossá nevezte ki Mindszentyt, remélve, hogy ezzel védelmet nyújt számára a várható zaklatások ellen, melyeket végül nem tudott elkerülni. Igaz nem is igen törekedett erre: a politikai helyzetre fittyet hányva óriási egyházszervező tevékenységbe kezdett. Részt vett az ottawai nemzetközi katolikus kongresszuson, 1947-re „Boldogasszony-évet” hirdetett Magyarországon, az augusztus 20-i Szent Jobb-körmeneteken pedig százezreket mozgósított. A hercegprímás karizmája és mozgósító ereje rövid időn belül kivívta kommunisták féltékenységét, így aztán a hatalomátvétel évében ismét egy diktatúra börtönében találta magát,1948. december 26-án, hazaárulás őrizetbe vették, és az ÁVO hírhedt főhadiszállására, az Andrássy út 60. alatt fekvő pincékbe hurcolták. A bíborost a „vizsgálat” során több alkalommal is megkínozták, illetve pszichotróp szerekkel kezelték, melyek hatása alatt „beismerte”, hogy részt vett a harmadik világháború előkészítésében, kémkedett a nyugati hatalmak kormányainak, jelentős összegeket küldött külföldre és megpróbálta átjátszani a Szent Koronát a Habsburgok javára. A vádak nyilvánvalóan koholtak voltak, a népbíróság azonban eljárása során bűnösnek találta Mindszenty Józsefet, és 1949. február 8-án kimondott ítéletében életfogytiglani börtönbüntetést szabott ki rá.

Bár a kirakatperben hozott ítéletet nemzetközi felháborodás követte, sem XII. Pius fellépése, sem a világ nagyvárosaiban lezajlott tüntetéssorozat nem hozott változást az ügyben, így a hercegprímás 7 évet töltött az ÁVO fogságában, s csak az 1956. október 23-án kirobbanó forradalom hozta el számára a szabadságot, s így elmondhatta híres beszédét 1956. november 1-jén. A szabadságharc leverése után az Egyesült Államok budapesti nagykövetségére menekült, s ott is tartózkodott 1971-ig, ekkor elhagyhatta az országot és Bécsbe költözött. Ott halt meg 1975-ben. Végakarata szerint az ausztriai Mariazellben temették el.

E heti cikkemet nemcsak az évforduló miatt szenteltem Mindszenty Józsefnek, hanem a hercegprímás következő gondolata miatt is, mely mondatok mintha napjainkban helyzetére reagálva íródtak volna.

„Az egyház mai mély válsága ne ijesszen meg bennünket! Minden egyénnek, minden nép minden egyes nemzedékének újra meg újra meg kell küzdenie a hitéért úgy, mint Jákobnak az Isten angyalával. Isten fiatal. Övé a jövő. Ő nemcsak a múlt, a hagyományok tudója vagy féltékeny vigyázója, hanem az újnak, a fiatalnak, a holnapnak az előhívója is egyénekben és népekben, akik nem adják föl magukat. Ezért nincs helye a csüggedésnek. A mi szívünk megremeghet a nehéztől, az ismeretlentől, a lehetetlennek látszótól, Isten azonban az egyének és nemzetek jövőjét sokszor a lehetetlennek látszó holnapba rejtette el; nekünk kell nekilátnunk, hogy azt előhozzuk. A megmaradt kevésből újra kell építenünk a hazát! Ez a dolgunk ezen a világon! Ettől megszabadulni nem tudunk, csak elbújni előle.”

S, hogy mit kell ehhez hozzátenni? Semmit!

Méry János

Nyomtatásban megjelent a Csallóköz hetilapban