Lenne egy javaslatom a Kedves Olvasó számára. A következő három beszélgetése során hozza fel a trianoni békediktátum 100 évfordulójának témáját. Rokonoknak, barátoknak, üzletben, munkában. Mindegy. Nagyon kíváncsi lennék, hogy hogyan reagálnak az emberek, ha esetleg mélyrehatóbban akarnak erről a témáról beszélni? Az esetek 90 százalékában borítékolható, hogy az lesz helyzet, hogy még nekem/nekünk kell szégyellni, nekünk kell magunkat rosszul érezni, mert fel mertük hozni a témát. Trianont. A maradi. A begyöpösödött. A „nacionalista”. A konfliktust szító. Szélsőséges. Elvakult. Ismerősek ezek a jelzők? Ez lennének azoknak a véleménye, akik éhezik és szomjazzák az igazságot?
Pedig ugye az 1920-as békediktátumnak a nevében is benne van a béke szó. Hogy háború után – legalábbis hangzatos szavak szintjén – békét akart. A döntőbírók béke iránti vágyát talán az alapján lehetne megkérdőjelezni, amit a békekonferencián résztvevő francia Henri Pozzi mondott a helyszínen:
„Az Európa sorsát eldöntő politikusok annyit tudtak Magyarország földrajzáról és történelméről, mint az a 10 éves kisdiák, akinek bizonyítványába a magyarországi tanítónő nem írja bele ezt a mondatot: a felsőbb osztályba léphet. Köztük is a legnagyobb tekintély az önmaga által meghirdetett elvekkel is gyakran ellentmondásba keveredő Wilson amerikai elnök volt, aki rendszeresen összetévesztette a szlovákokat a szlovénekkel, s akin az egyre súlyosabb jelekben megnyilvánuló elmebaj ekkorra már annyira elhatalmasodott, hogy ezt diplomatái alig bírták mások előtt titkolni, majd fél év múlva meg is halt. Ezt a beteg Wilsont Masaryk könnyen tudta befolyásolni koholmányaival.”
Pár hete egy idős bölcs barátommal beszélgettem az átlagnál jóval többet. Ő ültette fejembe a következő gondolatot. Mégpedig azt, hogy lehet-e úgy béke egy országban, ha lakosainak egy része lelkében nincs béke? Márpedig a felvidéki magyarság lelkében a trianon és a II. világháború utáni meghurcoltatások miatt aligha lehet béke. Itt vannak például a kitelepítéskor meghurcolt dédszüleim és nagyszüleim, vagy a magyarságuk miatt üldözött rokonaim. Az ő lelkükben nem volt soha béke. Így haltak meg. Nincs a ma élő papám és mamám lelkében, sem a szüleim, s az én lelkemben sem. Mégha erről nem is gondolkodunk, nem is beszélünk minden nap. A kitelepítések tragédiája máig minden család életének mindennapi része, vagy közvetve, vagy közvetetten. Elég csak picit megkapargatni a felszínt. S ez mind a trianoni diktátum hozadéka, a csehszlovákok áldemokráciájával, a németség és magyarság kiirtásának tervével, s az egész 100 éves tervvel, melyről sajnos ki kell mondani: működik és sikeres…
Pár nap múlva bizony a 100. évfordulóról emlékezünk meg, mely más lesz, mint a többi. A 200-at nem fogjuk megélni (s reméljük, hogy akkor már ünnepelhetnek az utódok), ezért most okosan, értelmesen, de kellően keményen és akár picit pimaszul fel kell hívni a szlovák közvélemény figyelmét arra, hogy van itt egy nép, mely 100 éve elnyomásban él, annak ellenére, hogy pont annak ürügyén szabdalták szét ilyen drasztikus mértékben a Monarchiát, merthogy állítólag nem tisztelték az egyes nemzeti közösségeket. Erre mit tesz a „demokratikus” Csehszlovák állam? 1918-19-ben tízezrével deportálja az értelmiségi magyarokat, tankönyveket, szépirodalmi könyveket égetnek el, szobrokat, emlékműveket vernek szét, majd a II. vh. után egy háborúért felelős német párt és vezető helyett, teljes „csehszlovákiai” nemzeteket kiáltanak ki bűnössé, mely verdiktet, a 21. században beillesztenek a „demokratikus” Európa egy országának alkotmányába.
Apropó Beneš-dekrétumok. A múlt héten egy nagyon mocskos üggyel találkoztam… Adott egy személy, Bosits Mihály. Nagyapjának 35 hektár erdeje volt 1946-ban, amit akkor a Beneš dekrétumokra hivatkozva el kellett volna venniük tőle, de akkor egy eljárási hiba miatt ez nem történt meg, így a 2000-es években Bosits megörökölte területet. Aztán jött egy érthetetlen húzás: az Állami Erdőgazdaság 2009-ben úgy döntött, hogy a Beneš-dekrétumokra hivatkozva el akarja venni akkor már Bosits Mihály tulajdonát képező erdőket, ezért ő az ügyet bíróságra vitte: a Bártfai Járásbíróság és az Eperjesi Kerületi Bíróság pedig elutasította az erdőgazdaság (vagyis az állam) keresetét, és Bosits úrnak adott igazat, így az ügy 2013-ban jogerősen lezárult. Legalábbis mindenki azt hitte.
2014-ben ugyanis a Főügyészség a jogerős döntés ellen adott be rendkívüli felülvizsgálati kérelmet, majd az esetet a Legfelső Bírósághoz irányította, s láss csodát, a (pártatlan) Legfelső Bíróság 2015-ben a szlovák állam javára döntött! Az indok: Mivel a jelenlegi földtulajdonos apja és a nagyapja magyar nemzetiségűek, ezért a szóban forgó területet 1946-ban az akkor hatályban lévő törvények alapján el kellett volna venniük a felperes nagyapjától a Beneš-dekrétumokra épülő 104/1945 számú rendelet miatt, amely szerint a magyarok, a németek és a szlovák nemzet árulói és ellenségei, és az általuk birtokolt földeket a törvény értelmében konfiskálni kell. Az ítéletben az áll: „ha nem bizonyítható, hogy az elkobzás megtörtént, akkor „az állam szükséges tekintélyének megőrzése érdekében” feltételezni kell, hogy ha nem lettek volna eljárási hibák, akkor „normális esetben” konfiskálták volna a vagyont… Igen, jól érti ezt a Kedves Olvasó! De ám itt nincs még vége a történetnek. Ezek után a Legfelső Bíróság visszautalta az ügyet az elsőfokú törvényszékre, ők az állam beavatkozása utáni „pontosítás” után megismételték az eljárást, és – most figyeljenek: Bosits Mihályt megfosztották a földjétől első fokon. Bosits nem nyugodott bele ebbe a gyalázatos bohózatba, és a strasbourgi emberjogi bírósághoz fordult, amely szerint földtulajdonos igazságos eljáráshoz való joga sérült a főügyészség beavatkozása miatt, ezért az elítélte a Szlovák államot azzal, hogy jelentősen szűkítenie kellene ezt az intézményt, vagy el kellene törölnie. Keszegh Tünde ügyvéd úgy fogalmaz, hogy a döntés mérföldkő a szlovák jogrend történetében, hiszen nemzetközi szinten mondták ki, hogy a Beneš-dekrétumok alapján ma is kerül sor vagyonelkobzásokra, Szlovákiában. A rossz hír viszont, hogy a strasbourgi bíróság a vagyonelkobzás kérdésében nem foglalhatott állást, mert a szlovákiai per még folyamatban van. S bármennyire is abszurd, de a Legfelső Bíróság 2015-ös döntése alapján az elsőfokú bíróságnak nincs más lehetősége, mint hogy elvegyék Bosits földjeit…
Mindezt azért, mert a panaszos édesapja magyar nemzetiségű volt… A XXI. században. 100 évvel a trianoni diktátum után…
Hányszor hallottuk már – én magam is –, hogy minek kell emlegetni a dekrétumokat, hisz annak már semmi hatása nincs ma. Minek szítjuk a feszültséget. Aztán kiderült, hogy 2020-ban az a helyzet, hogy a mégis van… Hihetetlen.
De tovább is van, mondjam még? Képzelje el a Kedves Olvasó, hogy 2004-ben az EU és Szlovákia között éles vita volt arról, hogy a dekrétumok részei lehetnek egy EU-s tagállam jogrendjének. Végül az EU álláspontja az volt, hogy mivel Beneš rendeleteinek a jelenre már semmilyen hatása nincsen, s beleegyeznek a csatlakozásba. Szóval ez mit is jelent? Azt, hogy Szlovákia egy hazug megállapítás alapján csatlakozhatott az EU-hoz. Így állunk 100 évvel a diktátum után.
100 éve próbálnak minket ellehetetleníteni, elüldözni, megszégyeníteni, megalázni.
Pedig mi, felvidéki magyarok, minden állampolgári kötelességünket teljesítjük, sokszor jóval becsületesebben, jobban, s ennek ellenére kezelnek minket másodrangú állampolgárként, lakhelyünket pedig 100 éve tudatosan züllesztik le.
4 éve az a megtiszteltetés ért minket, hogy Duray Miklós mondott gyász-ünnepi beszédet Somorján (Közeledve a századik évfordulóhoz), melyben felteszi a kérdést:
„(…) milyen megoldásokat kerestünk eddig a trianoni államhatárok mentén elszegényedő magyarok helyzetének javítására? Kerestünk? (…) A kommunista hatalom idején azért nem, mert központilag döntöttek az elosztásról. A rendszerváltás után pedig azért nem dolgoztunk ki államhatár menti fejlesztési terveket, mert azok kilátástalansága nem adott esélyt az egyéni meggazdagodásra. Magyarország felé pedig csak támogatásokért kuncsorogtunk. A kettő együtt zsákutca. Habár minden szakavatott ember pontosan tudja, hogy csak az összekapcsolt térségfejlesztés hozhat emberi léptékű eredményt. (…) A Trianoni szemlélet sajnos működik, létrehozóinak akarata ellenére is, pedig az az egész térség kárára van.”
Igen, a trianon-szemlélet működik, s mi is asszisztálunk hozzá. De most ne is az okokat keressük, hanem a 100. évfordulón keményen mondjuk ki, mit is gondolunk mi a Trianoni békediktátumról.
A tavalyi martosi szabadegyetemen Pásztor István, Menyhárt József, Böröcz László, Olteán Csongor és Hordósi Dániel vett részt egy beszélgetésen, majd a kérdésekhez érkezve Zilizi Tihamér kérdésére Pásztor István, elmondta, hogy egy adott történelmi eseményekről általában a szerbeknek és neki, vajdasági magyaroknak is teljesen eltérő a véleményük. Ennek ellenére, eljárnak az egymás megemlékezéseire, és elmondják a saját álláspontjukat. S ezt működik. Tessék elképzelni, hogy mondjuk, Berényi Józsefet meghívják Nagyszombat megye alelnökeként egy június 4-i ÜNNEPSÉGRE. S Ő elmondja, hogy nekünk, magyaroknak mit jelent trianon, keményen, pontosan, de intelligensen (ha elhívják, remélem, elmondja 🙂 ), s erre a szlovák médiában nem botrány lesz, hanem csak konstatálják, hogy igen a „nasi magyariknak” ez a véleménye. Pont. Utópisztikus, mi?
Hát mi most rohadt messze vagyunk ettől. De pont ez a 100. évforduló a legalkalmasabb arra, hogy ezt elkezdjük. Fogalmazza meg mindenki magában. Pontosan írja le. Tegyük ki egy cédulán az asztalra. S ha megkérdezik, a kevésbé magyar érzelmű, vagy szlovák ismerőseink, akkor mondjuk el. Ha felháborodás lesz, hát legyen, de legyen alapja annak, amit írunk.
Mert én nem állítom azt, hogy a 19. század nemzetébredése után nem volt joguk a szlovákoknak saját államhoz, de azt igenis állítom, hogy a határokat nem a nyelvhatáron húzták meg, mert az akkori csehszlovák vezetők a minél nagyobb terület reményében, HAZUGSÁGOKON alapuló adatokat adtak meg az Antant hatalmaknak. S ezt olyan szlovákok, akiknek igazságérzete van, és akik a tényeket figyelembe veszik, ezt nem fogadhatják el.
100 év alatt a Felvidék déli részéből édenkert helyett nyomortanyát csináltak, a csehszlovák, majd szlovák kormányok SZÁNDÉKOSAN rohasztották le a déli területeket.
A lelkünkben nincs béke. Nem is lehet, hisz dédszüleinket, nagyszüleinket kitelepítették, meghurcolták, 100 éve próbálnak tőlünk megszabadulni. De megbánást máig nem láttunk.
Álljunk a sarkunkra. Hagyjunk magunk után nyomot a 100. évfordulón.
VESSZEN TRIANON! NEM, NEM, SOHA!
Méry János
A cikk nyomtatott változata a Csallóköz hetilapban jelent meg.