A legutóbbi írásomban Orbán Viktor miniszterelnök úrtól idéztem pár mondatot, melyet az Igor Matovičcsal való közös sajtótájékoztató alkalmával mondott el. Kiemelte, hogy mi vagyunk az egyetlen megmaradt keletről nyugatra indult nép. Mi vagyunk a legnyugatibb keleti nép, s elmondta, hogy a magyarok érzékenyek a nyelvükre, ugyanis a magyar népet nem a genetika konstruálja, hanem a nyelve és a kultúrája, s azt is, hogy a kultúrát és a nyelvet nem szabad soha háttérbe szorítani, mert az a magyar számára fontosabb, mint az élete. Ezt a hat perces kivágott sajtótájékoztató részletet kitettem a Via Nova Somorja facebook oldalára, ahol már majdnem 70 ezren tekintették meg azt. Persze mocskolódó hozzászólások is voltak köztük, de a legtöbben dicsérték a Miniszterelnök úr szavait, melyeket nekünk, a 100 éve elcsatolt területeken élőknek kellene a legjobban értenünk, s megfogadnunk. Mert bár az anyanyelv használatához való jog elidegeníthetetlen emberi jog, amit elismer számos nemzetközi szerződés és a demokratikus jogállamok alkotmánya, sokszor még a tiszta magyar családból származó, magyar iskolába járó és magyar gyerekeket vállalók sem magyarul köszönnek, ha pl. bemennek egy üzletbe Somorján. Merthogy hátha szlovák ember lesz ott, s mi lesz ha nem tud magyarul. Mi lenne? Belehal, ha magyar köszöntést hall? Nem hinném. Sőt.

A Szlovák Köztársaság Alkotmánya kimondja, hogy a nemzeti kisebbségek a nyelvüket nemcsak a magán- vagy a nyilvános, hanem a hivatalos érintkezésben is használhatják. A Kedves Olvasó felteheti tehát a kérdést: hol beszélhetünk magyarul. S a kérdés jogos, de a válasz egyértelmű: Bárhol. A magyar nyelvet a magánéletben, nyilvánosan, szóban és írásban is, korlátozás nélkül mindenki szabadon használhatja az ország egész területén.

A magyarlakta településeken pedig nemcsak lehetőség a magyar nyelv használata, hanem kikövetelhető jog: az államigazgatási szervek, önkormányzati szervek, egyéb szervek és intézmények – pl. Szociális Biztosító, polgármester, fegyveres testületek stb.) kötelesek használni a magyar nyelvet, ha magyarul fordulnak hozzájuk, vagy egyébként a törvény erre kötelezi őket.

A törvény alapján szóbeli érintkezésben bárhol, bármely település bármelyik hivatalában használhatjuk a magyar nyelvet, ha ezen a nyelven értő hivatalnokkal kerülünk szembe. Így akár Pozsonyban is, ha ebbe a hivatalnok beleegyezik. Megtiltva nincs. Azokon a magyarlakta településeken pedig, ahol a magyarság aránya meghaladja a 20 százalékot, az állami és önkormányzati hivatalok kötelesek biztosítani a magyar nyelv (mint nemzeti kisebbség nyelvének) szóban és írásban történő használatát. E kötelességük megsértése szankciókat vonhat maga után.

Persze az a helyzet is előállhat, hogy a hivatalnok mondja azt, hogy ő nem köteles tudni magyarul. Ilyenkor a hivatalnak tolmácsot kell biztosítania a hivatal költségére, hogy a polgár élhessen törvény adta jogával, ami nem jelenthet semmiféle hátrányt a számára.

Tegyük hozzá, én mindenhol magyarul köszönök először. Sőt a legtöbbször kétszer is megpróbálkozom, hátha tud az illető magyarul. S csak aztán váltok szlovákra. Több olyan eset volt már Pozsonyban, hogy magyarul köszöntem és magyarul is köszöntek vissza. Persze volt több olyan esetem is, amikor kikérték maguknak, hogy mit gondolok magamról. Ilyenkor se kell berezelni. Elmondtam, hogy én az anyanyelvem használom. Ennyi. Például Nyitrán, vagy Zsolnán már történt velem ilyen. De például legutóbb Érsekújvárban magyarul kértem jegyet Komáromba egy csinos fiatal jegyárustól, aki egyből ki is adta a jegyet, de mikor azt kérdeztem, hogy mikor indul a vonat, már szlovákul jelezte, hogy nem beszél magyarul. Ennek ellenére még mindketten élünk. J

Felmerül gyakran az a kérdés is, hogy írásban is használható-e az anyanyelv. Erre is igen a válasz természetesen. A magyarlakta településeken bárki benyújthatja írásos beadványát, kérelmét, panaszát, amelyre a szlovák nyelvű válasz mellett az anyanyelvén is választ kell kapnia, ráadásul a hivatalnak a magyar nyelvű okiratokat és bizonyítékokat is el kell fogadniuk, ezek mellé nem kérhetnek szlovák nyelvű fordítást. Az persze egy másik kérdés, hogy az állam erre külön nem ad plusz pénz az önkormányzatoknak, így azt saját költségből kell megoldaniuk. Egy közepes városnál ez talál nem probléma, de egy pár száz lelket számláló falunál már annál inkább.

Hihetetlenül fontos, hogy használjuk az anyanyelvünket, hogy magyarul beszéljünk mindenhol, ahol lehet, még akkor is, hogy ha netán olyanokhoz szólunk, akik egyáltalán nem tudnak magyarul. Mert ezzel is jelezzük, hogy igen, itt vagyunk, magyarul beszélünk és jelen vagyunk az ország mindennapjaiban. S ha netán gyerekkel vagyunk, még fontosabb, hogy mindenhol először magyarul köszönjünk, hogy a gyerek lássa a magyar feliratokat, olvashassa a magyar tájékoztatást. Hogy tudatosítsa: a nyelvünk az életünk része, s életünkkel együtt annak az országnak is a része, melyben élünk. De ha nem fogjuk használni, ha nem próbálkozunk vele érvényesülni minden területen, akkor a többségi nemzet is azt fogja tapasztalni, hogy hisz ezek a magyarok sokszor már egymással is szlovákul beszélnek (Lásd több somorjai üzletben, amikor a magyar vásárló szlovákul köszönt, amire a magyar eladó szintén szlovákul köszön vissza, s így az egész kommunikáció szlovákul folyik sokszor. Na, az az igazán elszomorító).

Ha mi nem harcoljuk ki magunknak jogainkat, más nem fogja ezt megtenni helyettünk.

Ahogy Dsida Jenő mondja a Tükör előtt c. versében: „Mindig magunkért, soha másik ellen.”

Méry János

A cikk nyomtatásban megjelent a Csallóköz c. hetilapban