Az emigráció látomásos képeinek értelmezése  MÁRAI SÁNDOR  Halotti beszéd című versében  a San Gennaro vére című regénye alapján

Márai Sándor a kényszerű emigráció idején döbbent rá elhagyatott, kiszolgáltatott voltára, és ezt idézi fel a nápolyi (pontosabban possilippói) éveiből a San Gennaro vére című regényében. Ez a regény sok tekintetben ad választ a Halotti beszéd című vers egyes kulcsszavainak értelmezésére. Az elvesztett otthon, az elhagyott haza iránti aggodalom rémlik fel benne az egyre halványodó emlékképek miatt. Közben az otthoni szavak, olvasmányélmények, gyerekkori mesék derengnek fel, de a valóság az emigránsok számára már idegen nyelvű tükörből fénylik vissza: a bibliai sorok, Babits versei, a Szózat intelmei, Ady alakja, avagy a magyar dalok mélysége egyre kisebb helyet (bár annál nagyobb szerepet) kap az idegen környezetben, ahol a   második nemzedék számára mindez csupán valamiféle egzotikum, de nem lételem. Az emigráns számára ez az emlék a mindenség, ezért  dühös azok miatt, akiket már mindez nem érdekel: pénz után futó barátok, kint született gyerekek, nem magyar származású kintiek. Dühös, de tehetetlen. Feldereng Tompa verse is a kibujdosott barátokról, a hontalanságról, elbukott reményekről. A nyelv elhagyása, elkopása, elvesztése egyben a származás, az eredet, a múlt, az emlékek, vagyis a kultúra elsorvadását jelenti, mert egy ember csak egyetlen kultúrához tartozhat, mely ugyan része a világ kulturális örökségének, de elsősorban egy néphez és sorshoz kötődik. Márai Possilippóban írta ezt a verset 1950-ben, a hidegháború kezdetén, amikor egyre többen érkeztek (menekültek) a szovjet gyarmatbirodalomból nyugatra. Az amerikai bevándorlási hivatal embere azon csodálkozott, hogy ezek az emberek miért háborognak, ha nevükről lehagy egy pontot vagy ékezetet, mert nem érthette, hogy ez az ékezet talán az elhagyott otthon (haza) utolsó darabja („lehull nevedről az ékezet”), mert az elhagyott haza, olyan mint az összetört szerelem, mert nincs visszatérés ugyanahhoz a szerelemhez, csak egy nőhöz. („Különösek ezek az emberek. Mind ragaszkodik az ékezethez…ezek az emberek, akik mostanában a vasfüggöny mögül jönnek… mindenféle jel és ékezet van a nevükön…úgy látszik, már nincs semmijük, s egy napon feleszmélnek, hogy ékezet nélkül nem egészen azok a világban, mint voltak régebben… Az ékezet a személyiségüket jelenti…”) Gyakran nem teszik a vershez azt a záradékot, amelyet két év múlva írt hozzá. A trójai háború és a tengeri hányattatás tíz-tíz éve után hazafelé tartó Odüsszeuszra utal: „Egyszerre félni kezdett. Megroggyant keze, lába – / Felnyögött. Félt, hogy hazakerül Ithakába.”

Az emigráció, vagyis az önkéntes száműzetés (bár kényszerűségből) érzése örökös várakozásban telik el, ahogy az ember reggelente várja a postát, s benne talán egy jó hírt otthonról, egy visszahívó szót, egy bocsánatkérést, vagy tán a csodát, mert belátható időn belül nem omlik össze a szovjet gyarmatbirodalom, mely rabságban tartja a hazát. Mégis reménykednek…(„Már tudják, hogy nincs hazájuk – egy hazát csak feltétlenül és végérvényesen lehet elveszíteni, s a történelmi fordulatok legtöbbször csak ötletszerű, elsietett hazatérésekre adnak módot, de hazát újra nem adnak -, és mégis várják a postát. Tudják, hogy a haza nemcsak egy térképen meghatározható földrajzi tünemény volt, hanem egy élménykör, mint a szerelem. Aki ebből az élménykörből egyszer kilépett, hasztalan tér vissza ahhoz, amit vagy akit szeretett: nem egy hazát talál, nem is a szerelmesét, hanem egy országot vagy egy nőt, aki időközben kissé meghízott, vagy máshoz ment feleségül…”)

Vajon miért ez a félelem? Hogy rápirítanak a hűtlen szeretőre, aki elhagyta egyszer e tájat, avagy az otthon lett azóta hűtlen hozzá, hiszen minden oka megvolt Penelopénak is, hogy újra férjhez menjen, illetve azért, mert elhasználódott a nyelve, és nem tudja majd már megfogalmazni az otthoni valóságot …?

Tudta, hogy nem térhet haza. Azért sem , mert megfogadta, és azért sem, mert a kommunizmusban vagy beáll a lelkendezők közé, vagy ellenáll és elpusztítják (de az író nem lehet ellenálló, mert nem jelenthet meg írásban ellenvélemény), vagy pedig hallgat TÁRSUTASKÉNT, és ezzel, mint a szellem embere legalizálja a rendszert. („nagyon ritka, aki bevallja, hogy nem a módszerek rosszak, hanem a kommunizmus mint eszme és gyakorlat, rothadt és embertelen… a kommunizmust csak úgy lehet megcsinálni, ahogy Sztálin és a bolsevisták…mert a poklot csak szakszerűen lehet befűteni…” „…ez a per a végén az istenhívő és a hitetlen emberek között fog eldőlni…”)

Rettenetes, hogy milyen törékeny, esendő az ember, csak por és hamu, és csak Istenbe kapaszkodhat, de ez a kötelék is meglazulhat, ha elveszti otthonát, amihez a lelki köldökzsinór, az anyanyelv és a nemzeti kultúra köti, mint szellemi táplálék és magatartásforma.

Márai mindig kassai polgárnak érezte magát, de nem akart visszajönni, míg hazája idegen uralom alatt sínylődik, ezért nem tért haza többé. Kassa máig nem szabadult fel. Szülőháza helyén egy nagyáruház áll, a vele szemben egykor állt Salkház Szálló (ama boldog Salkházy Sára családjához kötődő) helyén pedig az 1968-as szovjet megszállás után épült a Slovan Szálló, vagyis a  „szláv megszálló”-t jelképező toronyház, de már ezt is bekebelezte azóta az üzletvilágot hirdető Hilton Két Fa Szállodája A város, mely egykoron a második magyar város volt, történelmi nagyjaink kedvenc helye, Róbert Károly óta a magyar kultúra egyik fellegvára, jelenleg egy negyed milliós város, melyben nincs tízezer magyar sem. Európa szégyene, Trianon mérgező kikericse itt virít. Márai nevével olyanok kezdenek visszaélni, amilyen embereket ő mélységesen megvetett: istentagadó szocialisták, kalmárlelkű liberális világpolgárok és tehetségtelen  firkászok. A régi mértéket sugalló polgárvilág elenyészett, amikor kitört az első világháború, és a fegyverkereskedelem vette át pénzével, bankjaival, reklámjaival a hatalmat a világpolitika felett, miközben  mindezt demokráciának nevezik.

Nincs semmi sem megvetendőbb Márai szemében, mint ez. Ezt tanulhatjuk meg tőle a Kassai őrjáratból és az Egy polgár vallomásai-ból is.

Mihályi Molnár László