Augusztus elsején Gombaszögre hívtak minden magyar polgármestert, önkormányzati képviselőt, tisztségviselőt, valamint az MKP, a Most-Híd és az Összefogás elnökeit, alelnökeit, hogy beszélgessenek a jövőről. Másnap picit idegesen írtam is egy cikket (Langyos dumcsizás a Sajó jobb partján, némi reménysugárral), melyben finom kritikával illettem az ott tapasztalt mosolygós, cuki, nagy egyetértést.
Az esemény legfontosabb mondana az MKP kongresszusán nem éppen fair módon megválasztott új elnöke, Forró Krisztián szájából hangzott el, aki elmondta, hogy az egység nem lehet cél, hanem csak eszköz a megmaradásunkhoz. Szép szavak, de legalább elhangzott. Leírtam: nyilvánvalóvá kell tenni, KI, MIT AKAR TENNI A KÖZÖSSÉGÉRT.
Ezeket a dolgokat az ilyet fórumokon kellene átbeszélni, mert az embereknek már elegük van a tárgyalóasztalok mögött meghozott döntésekből.
Merthát a fő kérdés az, melyek azok felvidéki magyarok számára fontos témák, melyek nélkül nincs értelme egységnek és a parlamentbe jutásnak sem?
Akkor próbáljuk sorolni: A Daniel Okáli-féle 1948. június 11-i döntés által átnevezett 710 település, vagy legalább a magyar települések szlovák nevének visszanevezése (Bernolákovo – Čiklis, Kvetoslavov – Úzor, Kolárovo – Guta, Gabčikovo – Beš, Rohovce – Veľká Sarva, Štúrovo – Parkan, stb.)? A magyar jelképek, mint nem (csak) a magyar állam, de a magyar nemzet jelképeinek használata intézményeinkben?
Egy Komárom megye létrehozása? Vagy két magyar megye is belefér a közös akaratba? Esetleg a történelmi megyék részleges visszaállítása? Ezekben a magyar nyelv hivatalossá tétele? A magyar járásokra kiterjesztett területi autonómia? Vagy Felvidék magyarlakta járásainak visszacsatolása? Vagy az egész Felvidék visszacsatolása?
S ha megegyezünk valamiben, mennyit fogunk belőle engedni majd egy kormányba lépés alkalmával? S ha engedünk, akkor az, ami az egyezség során marad, előrelépés lesz-e ahhoz képest, amit meghatározunk a pártok legkisebb közös többszöröseként?
Enélkül nem lehet.
Papp Sándor barátom, akitől a legutóbbi lapban idéztem, is írt erről az eseményről (Gombaszög, koporsószög, hajószög), de ő egy újabb szempontot hozott be: volt ugyanis a piknik alatt négy ember a tábor területén található kolostornál, akik a tűző napon is keverték a betont, a romokból új falat építettek, és a régészeti árkokat takarták be. Magyarok voltak, meg cigányok. Munkásemberek. S a lényeg tényleg az, hogy bár a piknik nem róluk szólt (pedig igen!), ők nem kaptak meghívót a beszélgetés utáni állófogadásra, sőt azért hiányzott az az egy-két elfelejtett szó is feléjük. Nem vagyok biztos benne, hogy az általunk el nem fogyasztott hortobágyi húsos palacsintából és aszalt szilvával töltött szűzérméből másnapra jutott nekik. A választóinknak.
Papp Sanyi – talán ezért is –, augusztus 21-én Kalondára várja a pártelnököket, de ezúttal a felállás fordított lesz. Mit jelent ez? Hogy a meghívott három országos pártelnök, volt elnökök, megyei alelnökök, polgármesterek, képviselők ezen a napon a nézők között foglalnak majd helyet, hogy meghallgassák az egyszerű embereket, a tágabb régióból származó, politikai tisztségek nélküli embereket, akik arról folytatnak majd vitát, hogy hol tartunk, mit kezdjünk a magyarságunkkal a régiónkban, milyen ötleteik, javaslataik vannak, és hogyan lehetne mindezt közösen megvalósítani a jövőben. Az előadók tehát azok a felvidéki magyar emberek lesznek, akik napi szinten teszik a dolgukat a szülőföldjükön a magyar kisközösségekért és képviselik azt a több ezer hasonló munkát végző egyszerű magyar embert, aki szívesen bekapcsolódna abba a közös munkába, amely a megmaradásunkat segítené.
Az elmúlt héten, augusztus 3-tól 8-ig Martoson voltam. Az Esterházy Akadémia tavaszi képzése a vírus miatt elmaradt, így most egy intenzív képzés keretén belül egész napokat töltöttem együtt a csoporttársaimmal, akik Felvidék különböző helyeiről érkeztek. Van köztük egy 21 éves MKP és Csemadok elnök egy Léva melletti faluból, egy 2000-ben született volt pannonhalmi diák, szesztai csemadokos, dunaszerdahelyi újságíró, csallóközi vármegyés , Rákóczi Szövetségben dolgozó, félig angol srác, írószövetség-tag, diákhálózatos, stb. Itt tapasztalom meg minden egyes velük való találkozáskor, hogy van remény, vannak életképes magyar fiatalok, akik a konzervatív keresztény értékrend mentén, őszintén és becsületesen próbálják továbbvinni kultúránkat, küzdeni a keleti végeken, s ezzel a tevékenységükkel reményt adnak az egész közösségnek.
A legfiatalabb „csoporttárs“ úgy fogalmazott, hogy képzeljük el, hogy egy-egy végzős esterházys, egy-egy masszív szikla, melyek egymás mellé helyeződnek, s ahogy nő a végzősök száma, úgy nő a szikláké is, melyek először egy alaprajzot, majd egy falat alkotnak, lőrésekkel, majd tetővel, s végül a sok-sok esterházys végzős egy olyan várat épít fel, melyen semmilyen belső ellenség kardja nem fog majd, melyet semmilyen külső erő nem hódíthat meg.
De fiatal kollégám gondolatai nemcsak az esterházysokra érvényesek, hanem minden olyan magyar emberre, aki értékrendje, hovatartozása és becsületessége miatt hadba fogható, mert minden ilyen embernek felelőssége van Felvidéken, akár a Bódva-partján, akár a Csallóközben. A közösséget csakis olyan emberek vezethetik, akik alázattal dolgoznak felvidéki magyarság felemelkedéséért. Valahogy úgy, ahogy Széchenyi mondja:
„Sokat tenni, s keveset látszani, előállni, s mégis másnak engedni az elsőséget; legtöbbet áldozni, s legkisebb köszönetet se várni; szívben hordani a honért buzgó vért, s ne csak ajkon pengetni a hiú szót!”
Jó lenne ezt végre tudatosítani.
Méry János
Forrás: A cikk nyomtatásban megjelent a Csallóköz c. hetilap 2020. augusztus 17-i számában