Kitelepített magyarok emlékhelye
A Via Nova Somorja Ifjúsági Csoport ez év november 22-ére tervezte felavatni a Somorjáról kitelepített és deportált magyarok emlékművét, de mivel nyakig benne vagyunk a második hullámban, ezért erre egyre kevesebb az esély. Civilszervezetünk és tagjai egyre több támadást kapnak azzal kapcsolatban, miért kell ilyen emlékhely, miért csak a magyarokra emlékezünk, a zsidókra miért nem, miért nem a szlovák felirat lesz az első az emléktáblán és folytathatnám. Ezért ebben a cikkben két somorjai, egy csonkaországi és egy felvidéki szlovák történésszel beszélgetek – akiket az emléktábla miatt szólítottam meg –, a kitelepítésekről és az emlékműről, amely Lipcsey György, Munkácsy-díjas szobrászművész kompozíciója, s amely egy elhagyatott vasútállomást imitál, sziklából készült bőröndökkel, korabeli paddal és kandeláberrel.
Kezdjük az elején! Mit gondol az emlékműről?
Horváth László: Mivel a Gazda sor és a Fő utca találkozásánál felavatásra kerülő emlékmű a második világháború után a Csehországba deportált, valamint az lakosságcsere-egyezmény következtében Magyarországra telepített somorjaiak számára kíván emléket állítani, így egyértelművé kell tenni, hogy ezek a személyek értékeik nagy részétől és az otthonuktól megfosztott MAGYAROK voltak. Országos szinten mindez a magyarság mellett a jogfosztott németek tragédiája is volt, a somorjai németség nagy része viszont eddigre már elmagyarosodott. Akikhez tehát a somorjai emlékmű elsődlegesen „szólhat”, azok a közvetlen érintettek vagy azok leszármazottai, továbbá a létszámában és erejében megfogyatkozott, megfélemlített somorjai magyar közösség (legyen szó az itt maradókról, azokról, akik visszatértek a cseh kényszermunkáról, vagy akik napjainkban látogatnak városunkba Magyarországról vagy Csehországból). Mindemellett fontos leszögezni, hogy a hontalanság éveinek tragikus történései a felvidéki magyarság kollektív történelmi tudatának megkerülhetetlen részét képezik.
S mi a helyzet a szlováksággal? Ön szerint indokolt, hogy az emléktáblán az első helyen legyen a magyar felirat?
Horváth László: A szlovákság esetében hasonló érzelmi kötődés érthető okokból nincsen. Az emlékmű optimális esetben legfeljebb felkeltheti az érdeklődésüket, ráirányíthatja a figyelmüket közös történelmünk e problematikus epizódjára. Persze ez sem csekélység, de nem ez az elsődleges cél. Mert, ha feltesszük a kérdést, ki hajt majd főt az emlékmű előtt, kinek lelki igénye az emlékezés, a válasz egyértelmű. Indokoltnak és magától értetődőnek tartom, hogy a célközönség legyen megszólítva, mégpedig az anyanyelvén. Sorrendben az első helyen.
Mi az, amit tudni kell a kitelepítésekről?
Ondrej Ficeri: Az előzményekről: 1945-ben Csehszlovákia magyar és német lakosságát a Beneš-dekrétumok alapján kollektíven tették felelőssé a Csehszlovák állam szétveréséért és a náci Harmadik Birodalommal való kollaborációért. Elvették az állampolgárságukat, anyagi és nemzetiségi jogaiktól is megfosztották őket. Üdvözlöm, hogy emléket kívánnak állítani a kitelepített magyaroknak, ráadásul, ha jól tudom, ilyen emlékmű egyelőre még csak Pereden van.
Óváry Péter: A második világháború utáni csehszlovák politikai vezetés célja egy németek és magyarok nélküli szláv nemzetállam létrehozása volt. Ennek a tervnek a megvalósításához biztosítottak jogi keretet a kassai kormányprogram rendelkezései és a Beneš által kiadott dekrétumok. A kollektív bűnösség elvét alkalmazva és a nagyhatalmak jóváhagyásával elűztek szülőföldjükről több mint három millió németet, és ezt a sorsot szánták a felvidéki magyarságnak is. Mivel a potsdami konferencia nem támogatta a magyarok egyoldalú kitelepítését, más eszközökhöz folyamodtak (deportálás, lakosságcsere, reszlovakizáció, kb. 150 000 magyar.)
Babucs Zoltán: Ráadásul a felvidéki magyarokat és németeket is sújtó, 1945-ben megalkotott Beneš-dekrétumokat nem vonták vissza sem Csehszlovákiában, sem annak 1993-ban létrejött utódállamaiban, nem kértek bocsánatot, nem kártalanították a meghurcolt felvidéki magyarok és németek hozzátartozóit sem. Az emlékhely szlovák nyelvű felirata esetében érdemes lenne feltüntetni, hogy e jogfosztó dekrétumok többsége még most is érvényben van, a felvidéki magyarok és németek másodrangú állampolgárok a szlovákokkal szemben, s ezért még nem követték meg a vétlen magyar és német lakosságot. Ráadásul ez még az Európai Unió alapelveivel is szembemegy, ennek ellenére Csehország és Szlovákia is tagja az EU-nak.
Hogyan érintette mindez az itteni magyarságot?
Óváry Péter: A magyarsággal szembeni jogfosztó intézkedések tragikusan érintették a somorjai magyarságot is, hiszen sokuknak jutott osztályrészül a csehországi deportálások elszenvedése, és voltak olyanok is, akiket akaratuk ellenére telepítettek át Magyarországra. A kitelepítettek súlyos teherként élték meg a kényszerű helyváltoztatásból fakadó nehézségeket és az átélt borzalmakat. Ezért azzal, hogy az emlékművön az első helyre kerül a magyar felirat, kifejezzük tiszteletünket és együttérzésünket azokkal a somorjai magyar családokkal és azok leszármazottaival szemben, akiket a csehszlovák államhatalom arroganciája szülővárosuk elhagyására kényszerített. Ez a legkevesebb, amit megtehetünk azokért, akik valaha szerves részét képezték a somorjai magyar közösségnek, és lelkes alakítói voltak a somorjai mindennapoknak. És azt se felejtsük el, hogy a németek és magyarok második világháború utáni sorsközössége indokolt, ráadásul Somorja környékéről is nagyon sok németet elüldöztek (Misérd, Torcs, Dénesd, Csölle, stb.)
*
Eddig a vélemények. Az ötlet, egy kitelepítetteknek emléket állító emlékhely igénye már nagyon régen, az úgynevezett rendszerváltoztatás után megszületett Somorján, mégis a Somorjai Önkormányzat eddig legutóbb csak 1997-ben lépett ez ügyben. Ekkor egy kis emléktáblát avatott a meghurcoltak emlékére. (11 éves voltam akkor). Hogy ez mennyire volt az, és olyan, amire és amilyenre az akkori kezdeményezők gondoltak, nem az én tisztem megítélni, de vannak a képviselőtestületben ma is olyanok, akik erről, gondolom, szívesen mesélnek.
Miután 2014-ben a képviselőtestület tagja lettem, elkezdtem intenzívebben foglalkozni a témával: azt javasoltam újra és újra, hogy hozzunk már végre létre egy ilyen emlékművet. Bárdos Gábor, támogatta is az ötletet, és a képviselő-testületből is sokan tették ugyanezt. Hosszú egyeztetések után eldőlt, hogy az egészet szervezzük mi, a Via Nova ICS Somorja polgári társulás, együtt a Somorja Hangja PT-vel, a helyi Csemadokkal, a Mozi-clubbal. Talán mondanom sem kell, voltak, akik kezdetben minél inkább a város peremére akarták helyeztetni az emlékhelyet. Ez volt az első harc. Ráadásul az eredeti helyszín a katolikus templom melletti terület lett volna. Viszont egy-két helyi, túlbuzgó szlovák katolikus „túlságosan nagy érdeklődéssel” figyelte a kitelepítettek emlékművének leendő helyszínét, s mivel jelezték is nemtetszésüket Myjavec Pál atya somorjai plébánosnak – aki előzetesen engedélyt adott az elhelyezésre –, úgy döntöttünk, felsőbb engedélyt kérünk, de végül ezt a pozsonyi püspökség ezt nem adta meg. Hosszasan sorolhatnám még, mennyi más dolog hátráltatott minket 2016 decembere óta, amikor Lipcsey György Munkácsy-díjas szobrászművésszel, az emlékhely megalkotójával, valamint Bárdos Gáborral először kezdtük keresni a városban az emlékmű helyét. De nem ez most a célom. A lényeg az, hogy majdnem a teljes összeget sikerült összegyűjteni, bérbe vettük az emlékmű alatti területet a várostól, a környéket pedig a város rendezte.
A munkákat idén márciusban tudtunk elkezdeni, sok barátommal, önkéntesekkel, helyi tűzoltók és mások segítségével. Voltak komoly vitáim közeli ismerősökkel, képviselőtársakkal, kollégákkal, de mindez azért, hogy az emlékhely minél méltóbb, minél komolyabb kivitelezésű, minél időtállóbb és minél esztétikusabb legyen.
Sorolhatnám, min mindenen dolgozunk márciustól; az emlékmű és a sínpárt tartó betonalapok helyének kiásásától kezdve, a sín beszerzésén, elszállításán, elvágásán át, a több száz kilós bőröndök Hegyétéről való elhozásáig, elhelyezéséig, majd a tárolásra szánt helyre szállításig (köszönet ezért a somorjai tűzoltóknak), de most nem ez a lényeg. Hanem az, hogy mindenki úgy tekintsen erre az emlékműre, hogy ez a minimum, amit meghurcolt, megszégyenített, megalázott, szülőföldjükről elkergetett, vagyonuktól megfosztott szüleinkért, nagyszüleinkért, dédszüleinkért megtehetünk. S bár fontos a hatalom, a pénz és az emberek véleménye, egy dolog még fontosabb ezeknél. Az, hogy emberek maradjunk, és hogy vállaljuk azt, kik vagyunk és honnan jöttünk. Mert, ahogy Márai mondja: „Az embernek csak egyetlen rangja van. A jelleme.”
Méry János
A szerző felvételei
A cikk nyomtatásban megjelent a Csallóköz hetilap Gyökereink c. rovatában