Arra kérem a kedves olvasót, nézze meg a Széllel szemben című, Márai Sándorról szóló kisfilmet, amely megtalálható a youtube-on. Az alkotás végén feltűnik egy Márai-idézet, melynek lényege a címben leírt gondolat. A cikkem végén visszatérek erre, de most arról szeretnék írni először, hogy bármilyen hihetetlen, újra elérkeztünk az év utolsó cikkéhez. Bizony. A trianoni békediktátum óta eltelt 100. évnek is vége lesz hamarosan, mely emiatt a titokzatos vírus miatt nagyon vegyesre sikerült…
Amikor a kedves olvasó az újságot a kezébe veszi, már csak alig több, mint egy hét választ majd el minket a Szentestétől, s immár negyedik alkalommal írom az év utolsó véleménycikkét – ugyanis, ha hiszik, ha nem, 2017 májusában írtam először az idén 60 éves lapba. Meg szeretném ragadni az alkalmat, hogy megköszönjem az olvasók támogatását, és a lehetőséget. A főszerkesztőasszony gyakran tolmácsolta a megtisztelő véleményeiket, de gyakran személyes e-mailt, sms-t, telefont kaptam, ami nagyon jól esett, és amit ezúton is köszönök. Pedig anno nem indult könnyen a dolog: mikor Póda Erzsébet 2017 áprilisában felkért, lenne-e kedvem heti egyszer egy véleménycikket írni a Csallóközbe. Egyből jeleztem, hogy biztos találna nálam megfelelőbb személyt is erre a feladatra. De ő ragaszkodott a személyemhez, én pedig igent mondtam. Így kezdődött.
Most viszont van esély rá, hogy ez az utolsó cikkem a lapban, sőt – remélem, tévedek –, a lap jövője is kérdéses. Pedig az, hogy az idén 60 éves Csallóköz létezik, az maga a csoda! S ennek a csodának két neve van: Póda Erzsébet, a főszerkesztő és mindenes, aki minden problémát megold, hogy keddenként legyen lap, illetve Takács Krisztián, a lap tulajdonosa, aki az elmúlt négy évben sok mindent megtett, hogy a Csallóköz hetilap létezzen. S hát az elmúlt négy évben bizony voltak jó páran, akik vagy át akarták venni, vagy meg akarták szüntetni az újságot. A Moszt, és az MKP előző elnöke sem különbözött ezen a téren. Sajnos.
Én szeretném, ha még tarthatnánk a kapcsolatot a kedves olvasóval, legalább így kéthetente, úgyhogy van egy tervem. Akinek van előfizetése, az szóljon még legalább három embernek, és kérje meg őt, hogy első ízben fél évre fizesse elő a lapot. Ez kb. 20-30 euró, fél év alatt. Ami elveszik. Első lépésnek ez teljesen megfelelne. Próbáljuk meg! Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség!
DE: mint már feljebb jeleztem, az elmúlt hónapokban a címben jelzett gondolaton jár az eszem egyfolytában, s most megpróbálom a gondolatmenetet leírni.
Ismerik a Világosi fegyverletétel című festményt? A képen mély életet megélt huszárokat, megviselt és szomorú arcú magyar embereket láthatunk, akik a fegyverletétel pillanatában mindnyájan tudták, hogy a magyar szabadságot az ő életükben már nem tudják visszaszerezni. Pedig ők megtettek mindent érte. Ennek ellenére a végkifejlet nem rajtuk múlt. Feltehető a kérdés: elárulta-e Görgei a magyar szabadság ügyét azzal, hogy letette a fegyvert? Mivel nem erről szeretnénk most filozofálni, mondjuk úgy, hogy talán nem. Nemzete árulója volt-e a külföldre menekülő Kossuth? Nem hiszem. Sokszor tesznek meg a vezetők mindent a sikerért, úgy ahogy mi is, egyszerű emberek, ám az egyes történések már nemcsak rajtunk múlnak. Kell hozzá valami természetfeletti.
Hitemet anyukámnak köszönhetem, de volt egy időszak, amikor elfordultam a Jóistentől. 2013-ban aztán egy rosszul sikerült, balhéval végződött buli után kerültem olyan helyzetbe, hogy nem láttam a fényt az alagút végén. Ekkor hosszú idő után ismét a Jóistenhez fordultam, akivel régóta nem beszéltem. Ennek ellenére meghallgatott: ebben az időszakban állította mellém a jelenlegi barátnőmet, és ezután kezdtem a közélettel foglalkozni.
Egy számomra másik fontos ember mondta egyszer: a Jóisten szeret minket és a legjobbat akarja nekünk. Ha hozzá fordulunk és megtesszük a tőlünk telhető legtöbbet azok mentén az értékek mentén, amiket Jézus tanított nekünk, akkor nem tudjuk elrontani. Mert Ő mindenből a legjobbat hozza ki, s csak ő tudja, mi a helyes irány.
„Azt hiszed, házat építettél, s pályád büszke ormairól elégedetten szemlélheted a világot? Nem tudod, hogy örökké vándor maradsz, s minden, amit csinálsz, az úton haladó vándor mozdulata? Örökké városok, célok, életkorok és változások között haladsz, s ha megpihensz, nem pihensz biztosabban, sem tartósabban, mint a vándor, aki megtöttyed az útszéli almafa árnyékában egy fél órára útközben. Tudjad ezt, mikor terveket szövögetsz! Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás. Nem helyzetekben élsz, hanem útközben.” Szól az egész idézet, amire fent utaltam. Tehát nem az a lényeg, meddig élsz, vagy mi az életed célja, hanem, hogy a megtett utat milyen minőségben járod végig, mennyire tudod kamatoztatni azokat a tálentumokat, amiket a Jóistentől kaptál. Mennyit tudsz hozzátenni a magad picit életével a Jóisten nagy tervéhez. S hogy hozzájárult-e Kossuth és Görgei az Úr nagy tervéhez? Igen. Mert életük egy szakasza után Istenhez fordultak segítségért.
Kívánom mindenkinek, éljen úgy, hogy, amikor majd visszanézi az életét, tudja azt mondani: bár sokszor elesett, megpróbált felállni, s bár sokszor letért a helyes útról, igyekezett mindig visszatalálni! Hogy, amikor visszanézik az életüket, ne azt lássák, hogy igazmondás helyett hazudtak, adakozás helyett pedig loptak! Hogy ne szégyelljék magukat, mikor visszanézik! Jegyezzük meg: életünk útjának értelme nem a cél, hanem a vándorlás. S vannak pillanatok, amikor Istenhez kell fordulnunk az utunkon. Ne féljünk hát soha Istenhez fordulni!
Áldott adventi várakozást és meghitt, nyugodt karácsony ünnepet mindenkinek!
Méry János
A cikk nyomtatásban megjelent a Csallóköz hetilapban is.