Mi mindent csinálhat az ember ilyenkor, ilyen vírusoktól terhelt időkben: filmeket is néz. 2021 elején az egyik külföldi csatornán a vadiúj japán filmet, a Fukushima 50 címűt.
Köztudott, hogy 2011-ben Japánban egy nagyon veszélyes atombaleset történt a fukusimai atomerőműben. Egy komoly földrengés következtébn négy reaktor is megsérült, s az utána következő 16-18 méter magas szökőár megbénította a védekező mechanizmusokat. Komoly környezetkárosodást okozott ez a helyzet, a környéken élők tízezreit kellett evakuálni, több halottat és sok sebesültet tart számon máig Japán a katasztrófa következményeként. Az erőmű ma sem üzemel, a szűkebb régió ma is lezárt, katasztrófasújtotta terület.
A film kissé nehézkesen, de a történeti hűség szabályai szerint követi az eseményeket. Egyszer csak elér dramaturgiai csúcspontjára: az erőmű területét evakuálják, mert a kettes blokk egyik rendszerében olyan magasra hág a nyomás, hogy katasztrofális robbanás várható, amelynek hatásai Japán területén kívül is érezhetőek lesznek. A kritikus részen csak a minimális személyzet marad, az 50 legidősebb szakember, akik kármentésre készülnek, a következmények csökkentésére – és felkészülnek a halálra is. A film jelenetei közé itt bevágják a tokiói amerikai nagykövet telefonbeszélgetését is a washingtoni Fehér Házzal, amelyben a nagykövet a várható tragédia mértékéről tájékoztatja az amerikai elnököt.
S egyszer csak történik valami: a kritikus pillanatban a nyomás csökkenni kezd a rendszerben. A szereplők egymás nyakába borulnak, mindenki boldog, a legrosszabbbat elkerülték. Happy end nincs persze, mert az erőmű környéke ma is lezárt terület, a reaktorok nem működnek, a környéken ma is magas a sugárzás, sok lakos soha nem térhet vissza a házába. De a legcsúnyább robbanást elkerülték, igazából nem tudják, hogyan.
Az átlagos néző erre azt mondja: van ilyen. Kemény történet, de a legrosszabbat mégiscsak sikerült elkerülniük. A film végén fut a szereplők névsora, majd azok az információk is, amelyeket általában meg szoktak ismételni az ilyen dramatizált majdnem-dokumentumfilm után: hányan haltak meg, mennyi volt a sérült, hány tízezer embert kellett kitelepítni, hány négyzetkilométer a fertőzött terület, mennyien nem térhettek vissza lakásaikba a mai napig. S utána jön ismételten, kiemelten egy mondat: számos nemzetközi szakértő-csoport elemezte a történteket, s máig senki nem tudja, miért nem következett be a robbanás a kettes blokk rendszerében, miért kezdett el ott csökkenni a nyomás.
Nos, itt ugrott be a történetbe az én korábbi, kutatómérnöki reflexem. Azonnal bevillant, hogy ezzel én már találkoztam egyszer: két évvel ezelőtt mutatták be az HBO öt részből álló minisorozatát Csernobil néven. Az a film is jó, szakmailag talán profibb is a japánnál. Az 1988-as csernobili tragédia is közismert történet, s érdekes összevetni bizonyos vonatkozásait a fukusimai drámával. Például azt, hogy mennyire nem informálták a nyilvánosságot egyik esetben sem, mennyire hasonlóan próbált trükközni drámai helyzetben egy diktatúra és egy demokrácia bürokráciája, illetve mennyire tisztességtelenül viselkedtek az erőművek üzemeltetői itt is, ott is. Ám gondolatmenetünk szempontjából nem ez a fontos, hanem az, hogy 86-ban Csernobilban is készültek a legrosszabbra. A megtörténttől nagyságrenddel nagyobb katasztrófa következett volna be, ha nem sikerül lehűteni az izzó grafittömböket, s újabb robbanások következnek be, illetve szétfolyik a reaktor tartalma. Nem igazán volt arra manuál, hogyan lehet ezek izzását megfékezni, bórral és homokkal próbálták megtenni ezt – ám ott sem világos máig, miért kezdtek el ezek a tömbök egyszeriben kialudni. Ezt nem én állítom, hanem Jana Drábová, a Cseh Atombiztonsági Hivatal elnöke (https://style.hnonline.sk/…/1957948-cernobylska-zahada…) . Igen, a Brittannica is visszaigazolja, hogy az elmúlt 40 évben két olyan atombaleset történt a világon, amely a legsúlyosabb, hetes kategóriába sorolható, s mindkét esetben megmagyarázhatatlan módon krízishelyzetben megfordultak a fizikai-kémiai folyamatok. Lehet, persze, hogy az emberi tudomány által eddig nem ismert fizikai-kémiai törvényszerűségekről van szó. Ha így van, a legjobbkor mutatták meg magukat.
Vagy netán valaki, onnan, fölülről belenyúlt a történetbe?
Ennyi. Ennyi?
Csáky Pál (megjelent az fb-n)