Hogy tarthatnánk pont mi életben trianont? Kérdezheti a kedves olvasó. Hiszen az országhatárok adottak, a Magyar Királyság területéből részt kapott, a mai Kis-Magyarországgal szomszédos országoknak pedig eszükbe sem jut, hogy önkritikát gyakorolva, legalább a nyelvhatárig terjedő területek visszaadásáról kezdjenek tárgyalásokat. Akkor mi köze van az egyszerű polgárnak ahhoz, hogy még érvényben vannak az 1920-as békediktátumra épülő párizsi békeszerződés által megszabott határok? Annyi, hogy trianon sajnos bennünk él. Annak minden átka, az emberi lélekre gyakorolt káros hatásai, az elcsatolás és a II. világháború utáni elhurcolások, kitelepítések, a jogfosztottságok, a megaláztatások. Mélyen be vannak vésődve a lelkünkre, a tudatunkba, olyannyira, hogy azt észre sem vesszük.

Azok a kedves olvasók, akik nem annyira szeretik olvasni az írásaimat, most bizonyára legyintenek: miket beszél ez a gyerek? Hisz egyenrangúak vagyunk, van munkánk, jól élünk, ugyanazt tehetjük, amit a többségi nemzet. Vagy nem? Nézzük, hogy én mire gondolok! Az egy hónappal ezelőtti írásomban is leírtam, hogy magunkat csapjuk be, amikor az üzletbe, kocsmába lépve a megfelelési kényszer miatt sokszor szlovákul köszönünk, mivel nem tudjuk, hogy az eladó, a csapos, az árus nem szlovák-e véletlenül. De akkor egy ligetfalusi panelből Somorjára települt tót atyafi miért nem gondolkozik el azon, hogy legalább köszönnie magyarul kéne, ha már ideköltözött a magyarok közé? Olyan nagy megerőltetés, hogyha BÁRHOVA megyünk, először magyarul köszönjünk? Üzletbe, hivatalba, benzinkútra? S legyen ez bárhol: Komáromban, Pozsonyban, Dénesdtorcsmisérden, Sárréten, Pozsonyeperjesen vagy éppen Nagymegyeren?

Nagy erőfeszítés ez? Dehogy! Mi akadályoz meg ebben? Hát a megfelelési kényszer! Meg a tudatalatti, 100 év alatt kialakult félelem! S miért annyira fontos ez a látszólag jelentéktelen dolog? Mert, ha szlovákul köszönünk először, előfordulhat az a szégyenteljes helyzet, hogy a beérkező szlovákul köszönő magyar vásárló és a szlovák köszönést fogadó magyar eladó egymással szlovákul fog beszélni. Tragédia? Első hallásra persze nem tűnik annak, de a megszokás nagy úr. S bizony Somorján már nem egyszer tapasztaltam hasonlót. Ha ellenben magyarul szólunk Pozsonyban, vagy akár Somorján egy szlovákhoz, akkor lehet, hogy néha lesz egy-két, az egyén elmaradottságát mutató „Na Szlovenszku po szlovenszki” megjegyzés, de sok-sok emberről ki fog számunkra derülni, hogy magyar… Azt se felejtsük el, hogy mi visszük oda a pénzünket valakinek, akinek ki kellene szolgálnia minket, s aki azért van ott, mert azt akarja, hogy mi ott is hagyjuk azt.

Elmondok még egy történetet. Április közepén Myjavec Pál plébános úrral és Orosz Csaba polgármesterrel a sámoti Antióchiai Szent Margit templomnál jártunk. Terepszemlét tartottunk az elektromos áram behúzásával kapcsolatban, mely első lépése lehetne esetleg egy helyi zarándokhely kialakításának. Meg is írtam a bejegyzést a Via Nova Somorja oldalára, s egy magyarul is értő szlovák nő letámadott, hogy nem érti, és hogy a facebook nem fordítja le neki a szöveget megfelelő minőségben. Ültem a gép előtt, lehiggadtam, majd leírtam neki, hogy köszönjük az érdeklődést, természetesen mi megtanultuk az ő anyanyelvét, és szükség esetén használjuk is, így javasoljuk, hogy ő is tanulja meg a miénket.

Hagyok időt kicsit. Gondoljuk ezt át! Jogos kérés, hogy egy ország nemzeti közösségének tagja arra szólítja fel az ország többségét alkotó nemzet tagját, hogy tanulja meg az egyik nemzeti közösség nyelvét? (Szándékosan nem kisebbséget írtam, szokjunk már le végre erről!) Ha így tesszük fel a kérdést, lehet, hogy nem kapunk egyértelmű választ. Egy picit gondolkodjunk szélesebb idősíkon! Az országok megalakulnak és megszűnnek. Oroszváron római tábor volt, a Csallóközben kelták, avarok, hunok éltek, megalakult a Magyar Királyság, jött a török, majd a Habsburg uralom. Osztrák-Magyar Monarchia, aztán Csehszlovákia. 1939-45 között újra Magyar Királyság, majd a kommunista Csehszlovákia, végül Szlovákia.
De egy adott közösséget nem így, hanem lokálisan, helyi szintre lebontva kell figyelni! Kit érdekel, milyen országban élünk? Az a fontos, hogy ki lakik az utcámban, mellettem a társasházban, a kilencemeletes toronyházban. S az, hogy az illetővel milyen a viszonyom.

Ha abból indulunk ki, hogy elsősorban EMBEREK vagyunk és csak utána az egyes nemzeti közösségek tagjai, akkor emberként tisztelnem kell a másik embert, így a másik ember anyanyelvét is. S hogyan tisztelem ezt a legjobban? Ha megtanulom. Legalább olyan szinten, hogy értsem őt. Ennek kellene lennie a minimumnak. De a trianoni trauma gyávává, meghunyászkodóvá, megfelelési kényszerrel teltté tett minket, melyből csakis nagyon tudatosan lehetünk képesek kilépni. Így ki lehet lépni. S ha ki lehet, miért ne tennénk meg? Miért ne hinnénk el, hogy az anyanyelvünk ér annyit, mint a Csallóközbe költözött szlováké? Sőt miért ne gondolhatná valaki, hogy akár többet ér? Miért ne legyünk erre büszkék és miért ne ragaszkodjunk hozzá mindenhol, ahol csak lehet?

S inkább nem is kérdésként írom le, hanem állításként. Legyünk büszkék rá és ragaszkodjunk hozzá, ahol csak lehet! És hogy autentikusan fejezzem be: VESSZEN TRIANON!