Elhangzott Somorján, 2021. június 4-én.

Tisztelt Somorjaiak ! Kedves emlékező magyarok !

,,Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.,”

Így festi le Petőfi Sándor Magyarországot, ilyen méltósággal, csodálattal, büszkességgel. Azt a Magyarországot amely ekkor még Pozsonytól Csíkszeredáig, és Huszt várától egészen Déváig terült el.

A mai nap az emlékezésé, a szótlan komorságé, azé a szomorúságé amellyel az ember nem is igen tud mit kezdeni. Szavakat nem igen talál hozzá, tetteket nem talál mellé, panaszolni nem tudja kinek. És éppen úgy, mint Petőfi a fenti idézetben, csendben visszagondolunk, forró szívvel idézzük fel a magyar haza képét, egy országét, amelyet bár megcsonkítottak, de a magyarok szívéből ki sosem töröltek.

Mi felvidéki magyarok, ahogyan minden más elszakított nemzetrész emlékezünk e napon és talán csendesebbek, gyászosabbak vagyunk, mint máskor. Amikor délután 4 óra 32 perckor megszólaltak a harangok, a lelkünk egy percre megroppant és mintha 1oo év egyetlen percé sűrűsödött volna, mi a szívünkben ugyanúgy éreztük e fájdalmas szót, Trianon.

Ám e nap elmúltával újra visszaesünk az olykor szürke, néha színesebb hétköznapok közé. És ne álltassuk magunkat, a rohanó világukban már most arra gondolunk mi mindent kell győznünk, megtennünk, elvégeznünk a holnapi napon. Mindeközben mintha elfelejtenénk, hogy 192o. Június 4-én, 16 óra 32 perckor a magyarok története nem ért véget. Bár iszonyatos megaláztatás és igazságtalan döntések sorozta érte Magyarországot, csonkította azt meg, majd taszította bele sok-sok nehéz helyzetbe, de a magyar jövő itt nem ért véget.

Tiisztelt Somorjaik ! Kedves jelenlévők !

Drága nagymamám minden nehéz helyzetben mindig azzal nyugtatott minket és talán magát is, hogy nehéz keresztet csak az kap Istentől, akiről a Teremtő tudja, elbírja azt. Mi, magyarok 1oo évvel ezelőtt nehéz, vaskos keresztet kaptunk. Tehát a történetünk nem véget ért, csupán egy nehéz léthelyzetben megannyi problémában kell nap, mint nap helytálnia a nemzetnek, s benne minden egyénnek is, immáron 1o1 éve. Ha mindezt tudjuk, mégis miért történhet meg, hogy e nap elmúltával, mint a köd, úgy oszlik el a hősies erő, a tenniakarás, ez a bizalom egymásban, az érzés, magyarnak lenni küldetés, bátor harc, örökös próba.

Talán ennek tudható be, hogy felvidéki magyar közösségünk 1oo évvel Trianon után is számos közösségi tragédiát szenved el nap mint nap. Tisztelt jelenlévők ! Az elmúlt 15 évben csaknem 5o ilyen tragédia ért minket, az elmúlt 15 évben ugyanis csaknem 5o magyar iskola zárta be kapuit. Csupán 2o19-ben 6 magyar iskola dobbta be a törülközőt. Tovább mondom, az elmúlt 15 évben közel 5o%-al csökkent a magyar gimnazisták száma (és hiddjék el nem azért, mert többen választották volna a szakintézményeket). Így estek el a magyar ifúság bástyái Tornalján, Nagymegyeren, majd idén Léván. Ki lesz a következő ? Tehetnénk fel a kérdést. A legfájdalmasabb pedig, hogy évente még mindig körülbelül 5oo felvidéki magyar gyermek szlovák alapiskolában kezdi meg tanulmányait.

Közösségi tragédiáinkat sajnos tovább lehetne sorolni, a felsorolásuk helyett pedig talán célravezetőbb lenne a vészharangok hallatán cselekedni is. Én Léva mellől származom, egy olyan vidékről, amely mára szórvány. Léván a magyarság aránya 2o11-ben 8% volt, nem véletlenül esett el az ottani magyarság bástyája, a helyi református gimnázium, és a környék falvaiban is a magyarság aránya jóval az 5o % alá esett. Önök itt Somorján bizonyosan más helyzetben vannak, azonban egy dolog közös midnkét régióban. Végvárként áll a nyelvhatár szélén, Önök a nagy Pozsony mellett, ellenállva annak, hogy e vidék történelmi és etniaki arcát elveszítse. Ezért köszönet illeti Önöket.

Jól látszik tehát, hogy az emlékezés, a néma és szótlan szomorúság és aggodalom mellett a történelem cselekvésre buzdít minket. Ahogy cselekvésre buzdította őseinket is valahányszor tenni kellett a nemzetért, így volt ez minden korban, amikor István királyunk szólító szavára templomokat építettek eleink Isten dicsőségére, amikor Hunyadi mellé állva harcolni kellett a törökkel, vagy amikor a hétköznapokban Kazynczitól Aranyig, Jókaitól Szent-Györgyi Alberten át, Puskás Ferencet felölelve a ma ismert Karikó Katalinig tenni kellett a magyar irodalom, kultúra, sport és tudomány világáért.

A kérdésre hogy mi legyen cselekvő, tevékeny magyarságunk tárgya és célja sokféle választ lehet és szabad adni. A jogász szónokoknak majd meghagyom azt, hogy Trianon jogi aspektusait vizsgálják, hogy a kisebbségi törvényekkel ismertesség meg Önöket, a politikusoknak meghagyom azt, hogy a közösség politikai lehetőségeinek tükrében adjanak fogóddzókat. Én egyszerű történelem-tanár hallgatóként 3 könnyen összefoglalható szegletkövet kínálok a megmaradásunkra.

– Ne hagyjuk elveszni magyar iskoláinkat, ne vesszenek el a magyar gyermekek a magyar nemzet számára. Ne kelljen bezárnia iskoláinknak, oktatási intézményeinknek. Reményik Sándor szavaival arra bíztatom Önöket-Titeket: ,, Ne hagyjátok a templomot, a templomot, s az iskolát,,. E kettőhöz minden felvidéki magyarnak ragaszkodnia kell mindig, mert enélkül elveszett mag vagyunk, s belőlönk nem terem élet nemzetünk számára

– A második, ne menjünk el messzi, távoli helyekre, ne hagyjuk elveszni nagyanyáink, szüleink régi házait, kertjeit. Mert hiábavaló annak a sírása települése etnikai arányai fölött, aki önmaga sem választotta az ittmaradást. Jóltudom az élet számos helyzettel jár, de az ittmaradásnak, feladataink vállalásának nincs alternatívája, amit apáink ránkhagytak, okkal bízták ránk.

– A harmadik, támogassuk a kultúránkat, mitöbb éljünk vele és benne. Adjuk át a gyermekeknek, fiataloknak. Ne legyünk azok, akik megtagadják nyelvüket, történelmüket, kultúrájukat, előbb utóbb az ilyeket a közösség mindig kiismeri és nem kér majd belőlük.

Kedves Somorjaiak!

Az élet nem könnyű, ezt jól tudjuk, számos próba, számos élethegyzet létezik. Helytállni nem könnyű ! De mondják meg, mikor volt az? Mikor volt magyarnak lenni gyermeki móka és csupán élvezet ? Szépszüleinknek sem volt könnyő végigharcolni a forradalmat, majd letenni a fegyvert Világosnál 1849-ben, ük-és dédszüleinknek sem volt könnyű harcolni a hazáért Galíciában, vagy Isonzónál, déd- és nagyszüleinknek sem volt könnyű megélni a Don-kanyar borzalmait, mitöbb a megsárgult képekről ránknéző nagyszülőknek sem volt könnyű, amikor 1945-től 1948-ig megjárták a felvidéki magyar kálváriát, a kitelepítéseket, deportálásokat, a jogfosztottságot, a hontalanságot saját szülőföldjükön.

De kiállták az idők próbáját ! És mindennapi küzdelmeinkhez számos kiválló magyar nagyságot lehetne példaként magunk elé állítani, Rákóczitól Széchényiig, kiváltképp a mi felvidéki magyar létünk legnagyobb harcosát, mártírát és példaképét, Esterházy Jánost.

Engedelmükkel, én most mindezen fantasztikus emberek mellett, példaképként, még inkább mérceként állítom Jómagam, Önök és minden felvidéki magyar elé, dédszüleinket és nagyszüleinket.

1o1 évvel Trianon után, életünk, hétköznapjaink ne a néma aggodalom és bánat, vagy még inkább a megalkuvás, a tehetetlenség, az érdektelenség talajai legyenek. Támaszkodjunk keresztény hitünkre, kultúránkra és leginkább halljuk meg őseink, dédanyáink és dédapáink szavát. Nézzünk Trianonra, mint feladatra, mint ama vaskos keresztre amit nekünk végig kell vinnünk, tekintsünkr rá próbaként, amelyben helyt kell állnunk.

Esterházy Jánost idézve: Nem lehet helye a lemondásnak ! Igen, nem lehet helye a  lemondásnak Gömörben, a Garammentén, Zoboralján, vagy éppen Pozsonyban, sehol sem, ahol a Felvidéken magyar családok, magyar emberek élnek. Bízom benne, hogy a jövőben is a lemondás helyett, a vállalás és a küzdelmes helytállás marad meg e közösségben, itt, Somorján is !

Köszönöm megtisztelő figyelmüket ! Isten áldja Önöket !

Szerkesztőségünkbe beküldte: Méry János