Töprengve figyelem, mit tesz velünk a két éve tartó világjárvány. Országos méretben a társadalom kettéoszlott, a sokan még mindig nem hisznek a vakcinák védőhatásában, abban, hogy megfertőződés esetén könnyebb lefolyású lesz a betegségünk, s talán megússzuk.

Valami nagyon elromlott a világban, de kisközösségeinkben is. A reménytelenül hosszabbodó járványidő pedig haragot, agresszivitást ébreszt bennünk. A világfalu beköltözött a lakásunkba, okos eszközeinken keresztül a zsebeinkbe, egy perc csendet, nyugalmat sem akar adni nekünk, folyamatosan lázít. Mi, emberek meg lázadunk; nézzük a képsorokat, a tömegeket, s minden és mindenki ellen tüntetőket, kérdezzük, mi miért nem állunk ki, hogy végre valaki már adja vissza a megszokott, régi életünket, nyugalmunkat, hogy azt csinálhassuk, amit akarunk, magunkkal törődhessünk, mert hogy jövünk mi ahhoz, hogy folyton másokra is tekintettel legyünk, hisz akkor hová lett a nagy szabadságunk… Közben a bajaink, a problémáink is szaporodnak.

Nekünk, a falvak, kisebb-nagyobb városok vezetőinek is két éve tartó plusz feladatokat adott a koronavírus-járvány. Karanténidőben is dolgoznunk kell; tömegrendezvények sorát (általános szűrő tesztelés, tömeges oltás) megszervezni – sok megelőlegezett költséggel –, miközben a közösségi szórakoztató rendezvények, melyek oldhatnák a sok zárlat, bezártság és elmagányosodás okozta feszültséget az emberekben, tilosak. Még a vasárnapi – már régóta nem is annyira tömeges – szentmisék, istentiszteletek közös imái, éneklései sem oldhatják a feszültséget bennünk, pedig de jó is lenne! Faluhelyen tisztábban átlátjuk, hogy a járványnál is jobban rombolja közösségeinket a közösség megélésének hiánya. Minden rendezvény, minden szokásos összejövetel, különösen jeles napjaink együttes ünneplésének elmaradása csak fokozza a gyülemlő feszültséget, amely időről időre még a korábban szelíd és békés polgártársainkból is kitör. Mert ki kell törnie. És mert az ünnepvárásokat, a reményekkel és szívekben növekvő szeretettel töltött napokat is elfertőzi a járvány, az értelmetlen dühkitörések, torzsalkodások, viták-veszekedések is megszaporodnak. Egymás ellen fordítanak embereket. Szétszaggatják lassan a közösségeinket.

Közösséget építeni, fenntartani és egyben tartani online, világhálón nem lehet. Helyi tévéken, hangosbeszélőkön, faliújságokon keresztül sem. Van, amit csak megélni lehet, s csak akkor működik, ha megélhetjük. Az adventi gyertyagyújtásokat, a betlehemezést, a karácsonyi vásárokat, az idősek csoportos köszöntését, önkéntes munkát végző szervezeteink tagjainak köszönetet mondó megvendégelését leginkább ezért találtuk ki. Elvégre: emberi melegséget, közelséget, egy kis figyelmet érezni és éreztetni legalább olyan fontos lételeme az embernek, mint a fizikai lét fenntartásának szükségleteivel bírni. Világjárvány idején különösen fontos lenne a lelkek építése, hisz nincs talán település az országban, ahol nem okozott volna emberi veszteséget. Az együttérző szeretetünknek is hangot, formát kellene adni. S annyi mindennek még, hogy ne atomizálódjanak tovább a helyi közösségeink.

Tilalomfák között ez lehetetlen küldetésnek tűnik. De talán régiek tudása, feledésbe merülni készülő népszokásaink némelyike karácsonyeste segíthetne oldani elszigeteltségünket. Hogy ne a vírusról szóljon az ünnepünk.

Őry Péter 

(A szerző a felvidéki Csallóközcsütörtök polgármestere)

Tags: Őry Péter