Mikor bementem a múzeumba, egy rózsafüzérre lettem figyelmes. Nem is akármilyenre, hanem egy kopott, szakadozó, egyszerű kötélből készítettre, melyen az üdvözlégyeket jelképező gyöngyök helyett duplán megkötött, kopott, agyonfogdosott csomók voltak, melyeket Esterházy János kötözött a kötélre. Így csinált magának rózsafüzért, hogy legyen mivel imádkoznia a börtönben. Emlékszem, mély nyomot hagyott bennem, hogy ez az ember, akiről annyi mindent hallottam, olvastam, aki annyi mindent tudott, aki annyi mindent megélt, mekkora jelentőséget tulajdonított egy „darab kötélnek”. Ekkor volt alkalmam először megtekinteni az Esterházy János Múzeumot, melyben többek között az ő fogságban használt használati tárgyai – szemüvege, imakönyve, jegyzetfüzete – volt kiállítva. Ezt volt az első komoly rózsafüzér-élményem.
Először 2019-ben jártam az alsóbodoki Esterházy János Zarándokközpontban, egy évvel később pedig a somorjai hívekkel szerveztünk autóbuszos zarándoklatot a mártír gróf sírjához. A fenn említett múzeumlátogatás is ekkor történt. Még valamit le kell írnom a történet teljessége kedvéért. Akkor, illetve addig nemhogy nem imádkoztam rózsafüzért, de nem is tudtam, hogyan kell imádkozni. Valahogy kimaradt az életemből. Emlékszem, mikor először szerveztünk gyalogos zarándoklatot a Csemadok Somorjai Alapszervezetével a sámoti Antióchiai Szent Margit templomba, öt állomást választottunk ki az úton, s mindegyik helyszínen elmondtunk egy-egy tizedet. Egyvalaki előimádkozott, a többiek folytatták. A lényeg, hogy hiába olvashatta az illető a titkokat, annyira nem voltam tisztában azzal, mit hogyan, s mi után kell mondani, hogy még így is féltem, nehogy felkérjenek és megszólítsanak. Talán ez volt az első alkalom, amikor tényleg, élőben, imádkozva találkoztam a rózsafüzérrel. Ezután minden évben megtettük ezt az utat, az állomásokkal.
Természetesen sokat hallgattam olyan hívő embereket, akik tanúságot tettek a hitükről – például Csókay Andrást agysebészprofesszort –, beszámolójukban mindig szerepelt a rózsafüzér imádkozásának szükségessége. Több legendás személyiség is elmondta, leírta gondolatait a rózsafüzérrel kapcsolatban.
A legjobban közülük Pio atyát, a stigmatizált olasz római katolikus papot, kapucinus szerzetes tisztelem, aki szerint a sötétség idején a rózsafüzérbe kapaszkodni olyan, mintha megfognád Égi Édesanyád kezét. „Imádkozd mindennap a rózsafüzért! Bízd rá magad Máriára, Ő gondoskodik rólad!” – mondta. Szerinte a gonosz meg akarja semmisíteni ezt az imádságot, de ez soha nem fog sikerülni neki. A rózsafüzér azok imája, akik minden és mindenki felett győzedelmeskednek. „A Miasszonyunk tanította nekünk ezt az imát, mint ahogy Jézus tanította a Miatyánkot.“ Még egyet idézek tőle: „Vannak, akik olyan esztelenek, hogy azt hiszik, végig tudnak menni az életen Égi Édesanyánk segítsége nélkül. Szeressétek a Madonnát, és imádkozzátok a rózsafüzért, mert az ő rózsafüzére az egyetlen fegyver a mai világ bűnei, veszedelmei ellen!“
Ilyen és ehhez hasonló idézetek után jött a második találkozásom a rózsafüzérrel, amikor az idén januárban szegény nagypapám agyvérzést kapott. Megkerestem az interneten, hogyan is kell imádkozni, s próbáltam, ahogy kell. A papáért, felgyógyulásáért, azért, hogy ne szenvedjen. Pár nappal a kórházba kerülése után rosszabbra fordult az állapota, így amikor beengedtek hozzá, a csuklójára tettem a szentolvasót. Amikor búcsúztam tőle, annak ellenére, hogy az orvos szerint nem volt magánál, mikor elengedem a kezét, a kezem után nyúlt, és megszorította.
A kedves olvasó talán emlékszik a szeptemberi cikkemre, amikor a budapesti eucharisztikus kongresszusról írtam, ahol csodálatos módon, az utolsó pillanatban találkoztam Simon Dávid atyával, akinek később megtaláltam az előadását a világhálón, melyben szintén az ima és a rózsafüzér fontosságáról beszél, saját életpéldáját felhozva, azt, hogyan tért meg, hogyan lett belőle sokadik próbálkozásra pap. Ebben az előadásában az ima fontosságáról is beszél, a napi mennyiségről, a hogyanról. Azt is elmondja, hogy amikor sikerült többet imádkoznia, sokkal gördülékenyebben mentek a dolgai.
Miután hazajöttem az eucharisztikus kongresszusról, megfogadtam, hogy megpróbálok többet imádkozni, akár egy tized rózsafüzért is, s ha lehet, minden nap. A sűrű napjaim, az eddig megszokott napirendem és persze a lustaság miatt sem sikerült naponta, de amikor sikerült – autóbuszban, autóban, vonaton, esetleg várakozásnál, séta közben –, akkor azok a napjaim gördülékenyebben indultak, tartalmasabban teltek és sikeresebbek voltak. S a sikerességet abban mérem például, hogy a reggel a cetlimre felírt 21 dolog közül nemcsak 15-öt, hanem 19-20-at is meg tudtam csinálni.
Tudom, mindenkinek megvan a saját keresztje, melynek köszönhetően a hangulatunk nem lehet mindig százszázalékos. Ezzel kapcsolatban most olvastam egy jó összefoglalót. A címe: Mit tegyek a szomorúság ellen? Íme, Aquinói Szent Tamás öt tanácsa! Olvassák el, ajánlom mindenkinek! A cikkem végére egy gondolatot idézek belőle: „A test és a lélek oly szorosan van összekötve, hogy együtt egyetlen embert alkotnak, ezért az egyiknek a betegsége mindkettő betegségét is jelentheti.” Ezt mindig tartsuk szem előtt!
Ezúttal azt írtam le, amit az elmúlt hónapokban tapasztaltam. és azért, hogy aki ismer vagy olvas, megismerje ezt a történetet, s ne tekintse ezt földöntúli mesének. Hanem higgye el nekem, hogy a Jóisten velünk van, és ha hagyjuk, akkor alakítja az életünket. A kérdés, hogy hagyjuk-e…
Méry János
A cikk nyomtatásban megjelent a Csallójöz hetilapban