(Csáky Pál írása a Bécsi Napló felkérésére készült, Macron francia elnök budapesti látogatása után. Bővített változat.)

Emmanuel Macron francia köztársasági elnök a közelmúltban Budapestre látogatott, ahol találkozott a Visegrádi négyek miniszterelnökeivel. A médiában azonnal komoly találgatások jelentek meg a találkozó célját és politikai súlyát illetően. Magam úgy gondolom, majd az idő fogja megmutatni, mennyire volt jelentős ez a lépés, én óvatosságot javasolnék a spekulációk terén. Nem, mintha Európának nem lenne szüksége új elképzelésekre és komoly energiákra, épp ellenkezőleg: ám az én kételyeim Macron eddigi teljesítménye láttán fogalmazódnak meg.

Van der Layent is Macron, az olaszok és a V4-ek rakták össze, s mennyire melléfogásnak bizonyult? Kicsinyes bosszú volt Manfred Weber ellen, s ismétcsak bebizonyosodott, hogy “az ellenségem ellensége a barátom” jelszó nem mindig hoz dicsőséges gyümölcsöt. S hiába lesz majd fél évre Franciaország az EU elnöklő országa, fél év alatt egy olyan elbizonytalanodott entitást, amilyen most az Európai Unió, nem lehet ráncba szedni. Az EU jövőjéről szóló mostani vitafolyamat is eléggé formálisnak tűnik, mindenféle szövegekkel Dunát lehet rekeszteni, csak mintha épp az átfogó koncepció, a politikai erő és az egyértelmű akarat hiányozna a képből. A legnagyobb sajnálattal azt kell mondjam, hogy Európában minden komolyabb erő válságban van mostanság: a németek eléggé jellegtelennek tűnnek, Franciaország a saját belső problémáit sem tudja megoldani, nemhogy Európáét (s már zúg ott az elnökválasztási kampány is), nincs erős kormánya Olaszországnak és Spanyolországnak sem, s Lengyelország is inkább már a jövőre koncentrál, az elkövetkezendő választási megmérettetésre egy fehérorosz provokációhullám kellős közepén. Ráadásul a nyakunkon az energiaválság is, ahol Németország különlegesen kiszolgáltatott helyzetben van a Merkel-döntések után: leállítják a szén alapú erőműveket és az atomerőműveket is, mondván, majd a gáz megold mindent (Nord Stream 2). Így az oroszok karjaiba manőverezték magukat: amit Schröder volt német kancellár (!) ez ügyben csinál (a Gazprom lobbistájaként, s így de facto Putyin pincsijeként), az gyomorforgató.

Most tehát éppen ez hiányzik: a vízió, az irány és a hozzá csatolható politikai erő. Magam pedig nem gondolom, hogy Macron – ha vannak is elképzelései -, majd épp a V4-ekre támaszkodva szeretné azokat megvalósítani.

Alaposan gyengélkedik tehát Európa, s ez nagyon nem jó. Németország nemrég búcsúzott volt kancellárjától, Angela Merkeltől. Én azt hiszem, hogy a fent leírt, nem éppen szívderítő mondatok Merkel politikai hagyatékával is összefüggnek. Egy elbizonytalanodott, identitászavarral küzdő CDU és egy ugyanilyen problémákkal küszködő Németország és Európa maradt Merkel után. A „merkelezés” (a német sajtó gyakorta használt kifejezése a problémák szőnyeg alá söprésére) nem mindig bizonyult kifizetődőnek, bár ha igazságosak akarunk lenni értékelésünkben, nem szabad legyintenünk azokra a gyakori kompromisszumos megoldásokra, amelyeket Merkel vezetésével izzadtak ki az akkor még 28-ak, s amelyek azért úgy-ahogy működtek. Ez nem kevés, de Európa vezetőjétől nem elég. Merkel azért „ossi” maradt mindvégig, a gondolkodási horizontja nem is igényelte a komolyabb világpolitikai szerepvállalást.

Alkalmam volt jó egy évtizedig testközelből figyelni az EU politikacsinálását, kívülről is ( Szlovákia ez ügyben felelős miniszterelnök-helyetteseként is) és később az Európai Parlament képviselőjeként is. Két kajla mondat gyakorta eszembe jutott a folyamatok láttán. Az egyik a kissé öntelt német focikijelentés parafrázisa. Az eredeti így hangzik: „A futball olyan játék, amelyet 22-en játszanak 90 percig, és a végén a németek győznek.” A német válogatott nemzetközi teljesítményét látva nem igaz már ez sem, mint annyi minden gyorsan változó világunkban, de nekem az EU intézményeiben ennek a mondásnak a magam által gyártott változata jutott gyakran eszembe: az EU egy olyan játszma, amelyet (akkor még) 28-an játszanak, de a végén az van, amit a németek akarnak. A probléma napjainkban ott van, hogy a németek újabban maguk sem tudják, mit akarnak.

Van egy másik tapasztalatom is, amely nagyon rímel erre. A kassai vértanúk boldoggá avatásakor miniszterelnök-helyettesként én képviseltem a szlovák kormányt a vatikáni ünnepi misén. Volt ott egy nagyon kedves német bíboros barátom, akivel nagyon jó kapcsolatokat sikerült kiépítenem, tekintettel arra, hogy én voltam a felelős 8 évig a kormány egyházpolitikájáért is, s így a vatikáni szerződések tető alá hozataláért is. A vasárnapi ünnepi szentmise előtt tehát beugrottam az illető bíboros úrhoz, s utána együtt mentünk ki a Szent Péter térre. Gondterheltnek láttam azonban az arcát, gondoltam, megpróbálom felvidítani. – Atya – mondtam neki, hogyhogy ilyen gondterhelt az arcod itt, az Örök Városban? Milyen teher nyomhatja az ember vállát éppen itt? Rám nézett, majd komoly hangon azt mondta: „Tudod, nagyon mély hitének kell az embernek lennie, hogy ne veszítse el éppen itt, a Vatikánban.” Nos, gyakran eszembe jutott ez a mondat Brüsszelben, ennek is a magam által gyártott parafrázisa: “Nagyon mélyen kell hinnie az embernek az európai integrációban, hogy el ne veszítse éppen itt, az EU központjában!” Magyarán, mintha ismét csak időszerű lenne a Vaskancellár idők feletti intelme: „Aki szereti a kolbászt meg a politikát, ne nézze, hogyan csinálják.”

Nem akarok én se többet, se kevesebbet mondani, mint azt, hogy nagyon ránk férne már az Európai Unió ráncba szedése – magyarán: komolyabb reformja. De kétlem, hogy épp a francia Macron lesz az, aki ezt megteszi, ráadásul a visegrádiak is gyengélkednek most, meg kell keresniük új súlypontjaikat. S még ez a szerencsétlen vírus is tetézi a bajt: új, tapasztalatlan német kormánytagok (és nem csak ők) olyan kijelentéseket tesznek, amelyek kapcsán az emberben felmerül a kérdés, képesek lesznek-e egyszer majd tovább látni az orruknál.

2022 elején tehát egy dolog biztos Európában is: a bizonytalanság.

Csáky Pál