Miben vagy kiben bízzon a nép, amelytől elvettek házat és hazát, megtagadtatták nyelvét és Istenét?
A regény, amelyben az egész Felvidék Páskaháza
(Mács József: Kétszer harangoztak – Madách Kiadó, Pozsony 1978)
„Egyszer, a háború kitörésének évében meg azt álmodta, hogy ő is velük vonul (a németek és szovjetek elől menekülő lengyelekkel, akiknek egyszer szállást és ellátást adtak). Nagy batyu volt a vállán. Nyomasztóan hatottak rá a már-már eszelősen ismételt kérdések, amelyekkel az emberekhez fordult.
– Hol a házam?
Vagy:
– Hol a hazám?
Senki nem tudta megmondani. Senki nem tudta az utat sem megmutatni. Egy útszéli kőre lekuporodva siratgatta magát, a szegény szerencsétlen hazátlant, aki talán már soha nem kerül vissza a hazájába, illetve a házába.
Álmában sem jutott akkor eszébe, hogy akárcsak a házukból, szülőföldjükről elűzött lengyeleknek, neki is sajnálatra és szánalomra méltóan alakul majd az élete. A háború miatt. Az aknák, gránátok és golyók miatt, amelyek a szívéhez nagyon közel álló embereket öltek meg.
Fortyogott a világ, mint üstben a lekvár, és háborgott, mint a vihartól felkorbácsolt tenger.” – talán itt van a kulcs a könyvben, amivel kinyílik a regény kincseinek tárhelye, de aki nem talált rá, az olyan falakba ütközik, amelyek eltakarják és nem engedik felismerni a titkokat. A felismerés hiánya pedig a helyes értékelést is hátráltatja.
A Mélység és magasság letiltása (1973) és az író elhallgattatása után a megtűrtek kategóriájába sorolva a lapokban nem jelenhettek meg írásai, ezért azt gondolhatnánk, hogy immár sokkal óvatosabb lesz újabb regényével, és nem nyúl azokhoz a témákhoz, amelyekbe a cenzorok és önkéntes megfigyelők beleköthetnének.
Ezért első olvasatban úgy tűnik, hogy azok a tragédiák, amelyek a felvidéki magyarságot többletként terhelték, itt nem motiválják a történéseket: sem magyarverés, sem jogfosztás, sem deportálás, sem iskolabezárás nincs benne, csak amiről szabad volt írni: a háború borzalmai vagy a szövetkezetek megalakulása és a közös gazdálkodás idején az anyagi lehetőségek javulása. Mégis sikerül belerejtenie a történetbe, hogy ez nem volt minden településen jellemző, mert a szövetkezet vezetőinek vállalkozói tehetsége szülte az ötletet, hogy az olasz piacra szánt hizlalt bikákat tartottak, és jól meg tudták fizetni az állatgondozókat, így sokan kezdhettek házépítésbe. Igyekszik tehát kerülni a nagypolitikai eseményeket és megfogalmazásokat, legfeljebb néhány rádiós vagy újsághír kapcsán jelzi, hogy a történelem időrendjében hol tartunk. Gondolhatnánk, hogy a Felvidék bármely pontján kialakulhatnának ilyen helyzetek, de mégis ad helyrajzi támpontokat. A járási székhely Rozsnyó, a közeli folyó a Sajó, a vasútállomása Pelsőc, és a hegyek közé ékelődő völgyben, Páskaházán találjuk magunkat, ahonnan az író felesége is származik, ahol első jelentős regényét, az Adósságtörlesztést is megírta. Az idősebbek még emlékeznek, hogy annak idején három tragikus öngyilkosság is megbolygatta a faluközösség békéjét.
Ám ő nem ezt a történetet kívánja leírni, hanem általánosabban, sok más hasonló történetet is elemezve az ilyen öngyilkosságok közösségi és alkati hátterét, indítékait kutatja. Mi vezet az önpusztításhoz? Miért válik céltalanná, kilátástalanná, hiábavalóvá egy ember vagy akár egy egész közösség élete? Hogyan lehetne lélekomlás nélkül kiheverni a nagy veszteséggel járó traumatikus megrázkódtatásokat? Hogyan válik önpusztító indulattá vagy téveszmévé az a megrázkódtatás, amelyet elfojtunk, amiről nem beszélünk, aminek a tényét is tagadják és megtagdtatják?
Lélektani regénynek szánja. Ismét egy nő a főhőse. Cséplő Hermin egy idegszanatóriumban emlékezik vissza a vele és környezetében megtörtént eseményekre. A regényen végighúzódik egy érthetetlenül és látszólag minden ok nélkül előbukkanó, mindvégig sötét árnyként lelket terhető motívum, Hermin kényszerképzete, hogy valaki pályázik a saját maguk építette új házukra, el akarja tőlük orozni, ki akarja sajátítani, el akarja őket belőle üldözni. Ennek elhatalmasodása vezet a teljes lelki leépüléséhez.
„Hogyan kezdődött a félelme? Egészen biztosan nem tudja. Mint ahogyan a féltékeny férfi vagy nőszemély sem képes megmagyarázni, miért olyan féltékeny. Annyi bizonyos, a kívánatosnál jóval erősebben működik a képzelete, és képtelenségeket is kitalál…” Mert valójában a féltékenység sem szerelemből fakad, hanem az anyagias birtoklási vágyon esett sérelemből, a birtokolt szerzemény, a tulajdon féltéséből, és ez válik gőzös és elvakult indulattá. Ennek a szerelemhez semmi köze, nem emelkedett lelki állapot, hanem éppen ellenkezőleg: sárba ragadó, csak az anyagi világhoz ragaszkodó siralmas megnyilatkozás. Persze más a helyzet a valódi anyagi természetű ragaszkodás esetében, amiért megdolgoztak, amit két kezükkel építettek, de a jogos tulajdon igazságtalan elvétele (vagy már ennek előfeltételezése is) ugyanilyen lelki lavinát indíthat el. S akinek nincs kibe vagy mibe kapaszkodnia, nincs kihez fordulnia, önmagára hagyva magába fordul.
Hogy milyen események összefüggései váltották ki a kényszerképzeteket, arra választ legfeljebb csak Mács többi regényéből kapunk. Abból az időszakból, amelyről itt hallgat, nem szól, de mégis csak ott kezdődhetett, azok után, hogy a háború megfosztotta testvérétől, nevelt fiától és sógornőjétől is. Mert a háború egyenes következménye volt, hogy ok nélkül, indoklás nélkül valamiféle elnöki dekrétum alapján bárkit megfoszthattak házától, vagyonától, szülőföldjétől. S ha egyszer ez megtörténhetett, akkor esetleg, ki tudja nem jön-e egy újabb őrület… S ha ez a félelem ott élt az emberek emlékezetében, de kitiltva a közbeszédből, akkor bárkiben szorongássá, rémálommá, őrületté fokozódhat. Főleg akkor, ha egyéb értelmetlen tragédiák is terhelik életüket. A regény egyetlen sorával sem mutat rá, de éppen az elhallgatások irányítják kíváncsiságunkat, mert „a háború nem akkor ér véget, amikor elhallgatnak a fegyverek…”. A testi sérülések gyógyíthatók, de a lélek sebei talán csak évek múltán gyógyulnak be vagy lobbannak lázba.
Cséplő Hermin felnevelte férje első két fiát, majd saját Herminkéje mellett a fronton maradt öccse és annak frontátvoluláskor meghalt felesége után árván maradt Emőkét is. Hermin férje hazatér a háborúból, de egyik nevelt fiuk szintén meghal. Gyászolni nincs idő, a távoli halottakat nem kíséri harangszó a temetőbe, az árvákat fel kell nevelni. Ám ugyanazt a helyzetet mindenki másképpen éli meg. A szegénységben, szűk anyagi lehetőségek közt felnövő emberek megtanulhatják azt is, hogyan kell becsülni minden morzsát és hálát adni Isten minden ajándékáért, de az emberi gyarlóságok ugyanúgy felszínre törhetnek, annak függvényében, hogy életszemlélete mire összpontosít erőteljesebben. Mert életformává válhat az is, hogy a kevéshez még többet kell hozzákaparni, nem szétosztogatni, nem pazarolni, és a tányért addig kell telerakni, amíg a nagy tálon van miből, nehogy kimaradjunk az elosztásból, és szedjünk bőven, mégha a többieknek nem is marad. A másik gyarló véglet pedig az, hogy a kevésből nehéz sokat csinálni, nem is érdemes belekezdeni a gyarapításba, mulassuk el, amíg van, a holnap már úgysem biztos… Ezek a furcsaságok is hozzátartoznak a falu természetes rendjéhez, attól függően, hogy ki hogyan értelmezi az evangéliumot, vagy éppen hogyan fordul el tőle. A harangszókor persze sokan megtorpannak, az elmúlás gyásza önvizsgálatra késztet, de az értékelés mindenkiben a saját értékrendje és életfelfogása szerint történik. Nincs objektív mérce, ezért nem csoda, hogy a kilábalás helyett gyakorta még mélyebbre süppednek gondjaik mocsarába. Mács regénye talán éppen arra keresi a választ, hogy milyen körülmények, tényezők vezetnek ennek az „értékmérőnek” a megromlásához, amikor az önvizsgálat és önértékelés nem vezet helyes önkorrekcióhoz. Az önzetlen és jólelkű Cséplő Hermin mások sorsának könnyítését, az árvák felnevelését is vállalja, de „az új házuk miatti aggódás”, a ház esetleges elvesztésének fenyegető kísértetétől nem tud szabadulni. És minél inkább meg akarja tudni, hogy ki akarja elvenni (persze nem találja, mert nincs ilyen), minél inkább hallgatózik mindenütt, hogy nem a házukról beszélnek-e, annál inkább elhatalmasodik rajta a megszállottság. Tényként kezdi kezelni minden sejtését, ami miatt egyre távolabb kerül a józanul gondolkodó emberektől, mert veszélyforrást vagy az ellenség cinkosát látja bennük. S a balítélet gyűlöletbe fordul. Mindenki iránt bizalmatlan lesz, mindenkiben ellenséget, tolvajt keres és lát. Nem csoda, hogy édeslánya, akire a házukat akarja kizárólagosan testálni, nem érzi jól magát ebben a házban, ezért megy Kassára tanulni, majd férjet talál és ott marad. Nevelt lánya, akiben soha nem gyógyuló sebeket hagy apja és anyja elvesztése, hálás azért, hogy befogadták, felnevelték, gondoskodtak róla, néha több szeretettel, mint saját lányukról, nehogy esetleg a rossznyelvek szájukra vegyék őket, hogy mostohán bánnak vele. Hermin becsülettel felnevelte a férje két korábbi gyermekét is (akiknek meghalt az anyjuk), majd testvére egyik gyermekét is vállalta (a másikat az életben maradt testvéröccse).
Az árvaság, a mostohasors sok kérdés felvet. Az sem jó, ha a mostohaszülő a saját gyermekénél kevésbé törődik az árvával, de az sem, ha túlzásba viszi a dédelgetést, esetleg még a saját gyermeke rovására is. Herminnek állandó bűntudata volt, amiért csak saját lányára fogja hagyni a házat. Még a legjobb szándék mellett is, ha eleget akar tenni a testvéri szeretet kötelességének, megfelelni a faluközösség erkölcsi rendjének, íratlan szabályainak, és arra törekszik, hogy egyik gyermek lelkét se károsítsa, előfordulhat tévedés. Az író ilyen helyzeteket teremt Cséplő Hermin történetével, miközben megismerjük a falu belső rendjét, összefonódásait, elvárásait. Hermin maga is belátja, hogy mennyivel életvidámabbak azok, akik nem veszik magukra mások gondjait, nem aggódnak az általuk nem befolyásolható dolgok miatt, de nem tud megváltozni. A dolgok alakulása miatti tehetetlenség és a kiszolgáltatottság érzése keríti hatalmába. És ez már történelmi hátteret ad minden rezdülésnek. Vállaljunk-e sorsközösséget a szüleitől elszakított gyermekkel? Mert mi történik, ha idegenek kezére kerül? Ami már azt idézi fel, hogy ilyen elszakított gyermekei vagyunk mi is édes hazánknak, akiket a háborúcsinálók és országdarabolók ítéltek árvaságra, pedig édesanyánk él, és soha nem egyezett bele ebbe az erőszakba. És nem a szerető rokonok, hanem gonosz mostohák kezére adtak, akik mindezek fölött még el is akarnak idegeníteni gyökereinktől, testvéreinktől, hagyományainktól és szokásainktól, hogy elfogadjuk egy ránk kényszerített rendszer minden akaratát, és megfelelve ezeknek az elvárásoknak olvadjunk be, legyünk mássá, önmagunk számára is idegenné. Mács kiválóan rejti el ezt az üzenetet (az egyediben az általánost, az egyéniben a közösségit), és olyan kérdést sugalmaz, hogy vajon milyen lehet az idegenbe szakított mostohagyermekek sorsa, ha még a rokon sem tud igazán jó nevelőszülő lenni egy ilyen helyzetben. Azt vázolja fel, hogy milyen az olyan államhatalom, amelyik nem adja meg vagy csak késlekedve az önrendelkezés jogát a rá bízottaknak. És milyen esélyeik lehetnek a kiszolgáltatott árváknak.
„A halogatott reménység beteggé teszi a lelket” – mondja Sütő András egyik drámájában. És ez ide pontosan illik. A szanatóriumban a tragikus önpusztító indulatok után töpreng el Hermin azon, hogy vajon milyen hibát vétett, vajon miként lehetett volna jobban, önállóságra vezetőbben felnevelnie az ötévesen árván maradt Emőkét. Mert a kislány talán a nevelőszülei iránti hála függőségébe menekült, s amikor férjhez ment, nem tudott jó kapcsolatot kialakítani. Az ő férje alkoholizmussal majd öngyilkossággal oldotta fel a feszültséget, mert már nem szerette, de elhagyni sem akarta a sajnálatra méltó árvát, aki viszon ragaszkodott hozzá még züllött állapotában is. A háború sötét emléke kísértett még mindig, mert Emőke soha nem gyógyult meg a sokkból, amit az a véres látvány okozott, amikor édesanyját a bombarepesz megölte. Férje öngyilkossága után magára maradva, nem bírta elviselni előző döntéseinek terhét, hogy nevelőszülei akarata ellenében abbahagyta az iskolát, és amikor férjhez ment, ezt úgy értelmezte később bűntudatosan, hogy visszaélt szeretetükkel. Végül ő is az öngyilkosságot választotta.
Féltések és félelmek, aggódások és téveszmék szülik a beteges indulatokat és döntéseket. A regény szerkezete mozaikszerű, ahogy Hermin újra és újra belekezd élete egy-egy fejezetébe onnantól, , hogy Emőke halála után valami miatt Hermint elmegyógyintézetben ápolják. Nem ismerjük meg a mozaik minden részletét, legfeljebb a történelem valódi feltárása és a korkép teljessége által egészíthetjük ki, ha felismerjük az árvaságban közös árvaságunkat. Nem tudjuk meg azt sem pontosan, hogy ki a negyedik halott amiről a végén szól az író, viszont csak kettőnek harangoztak. Csupán azt ismétli meg, hogy a háború, a háborúk következménye nem csak a fronton elhunytak gyásza, hanem a túlélők otthontalansága, árvasága, kiszolgáltatottsága és önpusztításba forduló kilátástalan helyzete is.
Nagy kérdés marad az is, hogy vajon mit ér az örökség, ha attól az újabb nemzedék elidegenedik. Cséplő Hermin a házát félti, mert csakis saját édes lányának szánja, bár őt ez a kész és ingyen beköltözhető ingatlan talán nem is érdekli, hiszen alig látogat haza, legfeljebb pénzzé tehető örökség lesz az új ház sorsa. Pedig ha egyenlőséget és egyenjogúságot akar minden tekintetben, akkor a befogadott mostohagyermeknek is járna talán valami, mert ez lenne az erkölcsi értékrend követelménye. Bizonyára ez a lelkiismeret-furdalás, ez a megoldhatatlannak tűnő és már megváltoztathatatlan helyzet kergeti teljes őrületbe az asszonyt, és az élet hiábavalóságának, tartalmatlanná és céltalanná válásának érzése, hogy hiába volt minden áldozatvállalás. És az ő problémája senkit sem érdekel. Ettől még inkább felszakadnak a kezeletlen sebek, a be nem vallott bűnök. A végén a férjére is rátámad, mert azt hiszi, hogy valami idegen éppen a házát akarja elfoglalni tőlük?
Hermin nem talál választ a kérdéseire, mert a rossz felismerések (nem azt látja, ami van, hanem amit beleképzel) rossz döntésekre vezetik. Talán nem kellene annyira beleszólnunk mások életébe vagy átvállalnunk mások helyett a döntést, inkább esélyt vagy alkalmat kell adnunk számukra, hogy felelős döntésekre képes felnőttekké váljanak.
A megrabolt múlt kiüresedő jövőt vetít elénk, mégha anyagilag jobban is kezd festeni a helyzet.
Viszont egy olyan világban, ahol egy tollvonással vagy elnöki dekrétumokkal döntöttek országok, népek, közösségek sorsáról, deportálásokról, jogfosztásról és kisemmizésről, otthonok és házak elvételéről, ott a bizonytalanság, a félelem, a rettegés és a szorongás az úr, amely törvényszerűen deformálja a közgondolkodást, az emberi kapcsolatokat és a lelki egészséget egyaránt. A sérült lélek pedig mindenkiben ellenséget lát vagy keres, és gyűlölettel utasítja el azt is, aki segíteni akar rajta, s még inkább azt, aki nem ad neki igazat, mert olyat lát benne, aki az ellenségével paktál, s közben úgy érzi, hogy mindenki róla beszél és ellene szövetkezik. Így vannak ezzel gyakorta egymás iránt nem csupán egyének, hanem népcsoportok is: az egyoldalú megítélés, az igazság elhallgatása, a kettős mérce, a jogfosztás törvényszerű zsákutcája a jövőképnek.
A zárófejezetben az orvossal való beszélgetést sokan a közösségbe való visszatérés reménysugarának tekintik, pedig valójában csupán fásultság és beletörődés az, amit Hermin érez, hogy talán ezek után valaki másra hárul az ő küldetése. Tudjuk, hogy nem patikaszer a gyógyulás eszköze, hanem a kitárulkozás, a múlt bevallása, amiről eddig sem Hermin, sem az író nem szólt. Ez lehet a békés egymás mellett élés valamint a rendezett kapcsolatok alapja.
A korabeli kritikák nagyon vegyesen értékelték Mácsnak ezt a regényét, mert az Adósságtörlesztés után mást, többet vártak tőle (nem ismerve a Mélység és magasság sorsát, vagy Mács meghurcolását a „konszolidalizációnak” nevezett keményvonalas kommunista visszarendeződés módszereit). Főleg a hivatalos hazugságokon túli történelmi valóságot, de sem a jogfosztás, sem a sztálinista diktatúra, sem a 68-as prágai tavasz időszaka nem jelenik meg, holott a rádióhírben már értesülünk például a holdraszállásról. Erre az időszakra Cséplő Herminnek, talán tudat alatti védekezésként, emlékezetkiesése van, pedig a bajok okai leggyakrabban ott keresendők, amire nem akarunk, nem tudunk vagy nem merünk emlékezni. Tíz évvel a 68-as remények majd megszállás és az azt követő retorziók után Mács az egyenes beszéd helyett az olvasók emlékezetére bízza a művét, hátha ők ki tudják egészíteni a mozaik hiányzó részleteit…
Taxner-Tóth Ernő (Magyar Nemzet, 1979. július 1., 13. old.) írja a könyvről: „Mács realista regényt írt, de nem tudott hús-vér szereplőket és körülöttük három dimenziós teret teremteni. Szavainak, mondatainak hiányzik az „udvara”, szövegének a költői varázsa, az egyes jeleneteknek, leírásoknak önmagukon túl mutató értelme. Témája fontos és érdekes, lélektani kidolgozása meggyőző, de az írói megformálás színtelenségén a gondos szerkesztés sem tudott segíteni.”
Görömbei András meglátásai (Népszava, 1979. dec. 15., 6. old.) keménynek és helyenként alaptalannak is tűnnek, mintha nem hinné el, hogy a függöny mögött ott van a kert:„Mács József írói világának gyengeségei a cselekmények túlfeszítése, s ezzel szemben a jellemábrázolás anekdotizmusa az Adósságtörlesztésben háttérbe szorulni látszottak… egy évtizednyi szünet után (…) ez a regény visszaesés az Adósságtörlesztéshez képest, s tanulmányozni engedi magán Mács József művészetének összes buktatóját. (…) nem tudja érzékileg megjeleníteni anyagát, elbeszélése nem válik életté, holt papiros marad. (…) szélsőséges és hiteltelen Cséplő Hermin rögeszméje. (…) ok és okozat között nem épülnek ki az erővonalak, a sok-sok megidézett alak és esemény nem tud egész művé összeállni.” Kár, hogy a bíráló hangnem alaptónusát ekkor nem a regény minősége, hanem Görömbei ezidőtájt Mácsról kapott téves értesülései befolyásolják. Amikor ugyanis a csehszlovákiai magyar irodalomról írott tanulmányát, amelyben egyébként Mácsról kedvezően vélekedik, a magukat írónak nevező pozsonyi konszolidátorok (akiket Görömbei kevésbé vett figyelembe) egy tiltakozó levéllel akarták megkérdőjelezni, az érintettek tudta nélkül önkényesen Mács és Zs. Nagy Lajos nevét is a „tiltakozók” névsorához írták. Nem ritka jelenség ez a Felvidéken. Ugyanezek vagy ezek szellemi örökösei a rendszerváltás után hasonló tiltakozó leveleket szerveztek például Duray Miklós ellen, mindenféle kétes egyedek aláírásával. És Mács Józsefet ismét el szerették volna hallgattatni. Szomorú látlete ez annak a szindrómának, amikor a túszok úgy beleszeretnek túsztartóikba, hogy saját testvéreiket is vágóhídra küldenék. Csodálkoznunk kell-e hát, ha a regénybeli történet hősének csak az elméje bomlik meg ilyen kiszolgáltatottságban?! Görömbei elhidegülése pedig annak példája, miként lehet hatalmi manipulációval megtéveszteni a legjóindulatúbb embereket is.
Kroó András (Regény Gömörből, Népszabadság, 1979. ápr. 28., 7. old.) sem rajong a regény egészéért, szürkének és eseménytelennek tartja Hermin életét, így a regény sem lett eseménydús. „A regénynek az első fele az erőssége. Ezen belül a második fejezet a legsikeresebben megkomponált formaszelet. Ez a leginkább öntörvényű fejezet szinte önmagában is olvasható, élvezhető volna.” Majd Mács erényének tartja a kiváló jellemrajzot, és harmadik erősségként a hangulathoz illő stílust, „amely ott a legsimább és legélvezetesebb, ahol az író a mértékkel használt népi fordulatokkal, paraszti képekkel, hasonlatokkal él.” Balogh Ernő (Alföld, 1980. január, 71 – 72. old.) értetlenül áll a történések összefüggései előtt, hogy miért okolhatók a háború eseményei a húsz évvel később megtörtént eseményekért, de egy emberi példával jobban meg lehetne érteni, hogy például egy gyerek, akivel szemben otthon az apja agresszíven viselkedett (pl. megverte), másnap az iskolában a szünetben a gyengébb gyerekeket kergeti, gáncsolja el a folyosón, mert nem tud visszavágni annak, akitől eredetileg sérelmet szenvedett. És hasonló, amikor a beosztott a főnöktől kapott dorgálás vagy egyéb sérelemnek vélhető eset után otthon a családtagjain vezeti le indulatait. És azt kevesek vették észre, amiről sem az író, sem Hermin nem beszél, hogy az 1945 utáni események agressziójának levezetése miképpen manifesztálódik évek múltán is például a felvidéki magyarok életében, társadalmában, ezért a jelenségekre csak „tüneti kezelést” akarnak alkalmazni. Balogh az anyagi lehetőségek, a „tulajdon birtoklásának dehumanizáló hatását” látja Hermin kényszeres magatartásában, amit a másokkal való törődéssel akar emberi arcúvá tenni, vagyis kompenzálni. Így jut arra a következtetésre, hogy:Mács József regénye – eszmei-művészi igényeiben – szintézisteremtő mű lett volna, mintha erre utalna a kibontott dimenziók sokasága, a történelmi, társadalmi, lélektani motívumok tekintélyes mennyisége.” Végül ennek a szándéknak a regényváltozatát kudarcnak nevezi.
Annyit tehetünk hozzá, hogy rossz vagy nem pontos felismerés törvényszerűen itt is, mint Hermin életében, helytelen következtetéshez vezet.
A bírálók gyakran és e műve kapcsán is felhánytorgatják Mácsnak Mikszáthra emlékeztető anekdotizáló, humoros kitérőit (pl. ahogy az egyik ember a hordóba bújik el a szövetkezeti agitátorok elől), hogy ezek elvonják a figyelmet a cselekmény fő vonalától, esetleg bagatellizálják a helyzet tragikumát. Ám a szerző maga is megvallja néhány interjúban, hogy a palóc ember a legtragikusabb helyzetben is humorral és derűvel tudja magát túltenni a megváltoztathatatlan helyzeteken, mert különben érzékeny lelkét összeroppantaná a kereszt súlya, ahogyan ez Herminnel meg is történik. Ha a ránk szabott ítéletet nem büntetésnek, hanem próbatételnek, nem tragédiának, hanem megoldandó feladatnak tekintjük, akkor könnyebb elviselni, megoldani, kilábalni belőle, hogy derűvel és életkedvvel nézhessünk a jövőbe. S ez érvényes későbbi regényeire is.
Az életkedv nélküli élet újabb tragédiákat szülhet, s megkeseríti a környezetében lévők életét is. Bibliai hasonlattal, ahogyan Mács gyakorta segít magán a kényes részleteknél, „nem a nagypénteki keresztrefeszítést kell gyászolni, hanem a feltámadás reménységével élve kell jövőbe tekintenünk”.
Ez akár az elszakított magyarság jelmondata is lehetne a kiútkeresésben.
Mit tudunk a helyszínről, Páskaházáról?
A regény megjelenése után a faluban sokan megorroltak az íróra, hogy „minek kiteregetni a falu szennyesét” idegenek előtt, minek erről írni, „hagyjuk békében nyugodni a holtak lelkét”. Kicsit hálátlannak is tartották. A faluból nősült (elvitte az egyik legszebb menyecskét), itt írta az Adósságtörlesztés, ide költöztek családostul egy fél évre 1964-ben. Később viszont már nyugdíjasként, kiszabadulva a pozsonyi fülledt levegőből 1992-ben hét évre költöztek be a régi házba, ahol sok új regény született, ezek közt is az egyik legnagyobb vállalkozása, az „Öröködbe, Uram…” négyrészes önéletrajzi regényfolyam (Apám regénye, A Kos jegyében, A sötétség gyermekei, Az üstökös visszatér), amelynek budapesti bemutatóját 2004. márciusában Orbán Viktor nyitotta meg ilyen szavakkal:
„Nyolcvan év. Négy emberöltő. Valamikor az emlékezet fonala éppen ilyen hosszú volt: a négy, egy fedél alatt élő, sorsában osztozó nemzedék emlékei eddig nyúlnak vissza. Mint mondják, ez volt az az időtáv, melyet az emlékezőképesség még át tudott hidalni anélkül, hogy bármilyen részletet elveszített volna. Minden, ami ezen túl esett, azt elnyelte a feledés homálya, vagy éppen ellenkezőleg: a mindennapok fölé emelkedett, és átkerült az öröklétbe, a mítoszok világába. Így épült, így gazdagodott valamikor a család emlékezete, így állt össze egésszé a múlt, így vált a megélt kor történelemmé. Mert a történelem mindenekelőtt az élet története. Nem más, mint a soron következő nemzedékek számára örökül hagyott emberi sorsok gyűjteménye. Babits írja egy helyen:”…a mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam.” A vérzivataros, viszontagságos XX. század története, dédapáink, nagyapáink és apáink regénye is erre tanít: ők sem kívántak tovább jutni saját maguknál, saját életüknél. De nem elégedtek meg kevesebbel sem. Nem vágyták a lehetetlent, de vállalták, hogy kíméletlen őszinteséggel elénk tárják mindazt a tanulságot, bölcsességet, ami segít nekünk és utódainknak tovább írni a történetet, mindannyiunk történetét. Kedves barátaim!
Köszönetet mondunk Mács Józsefnek és a Püski Kiadónak, mert ez a mű azt is üzeni a számunkra, hogy a tiszta magyar szó forrásai nem apadtak el, sőt újult erővel törnek a felszínre, éltetik a Kárpát-medence magyarságát határon innen és határon túl egyaránt. Reményteli és biztató hír ez mindannyiunk számára, hiszen, mint ahogyan Tamási Áron írja:”A magyarságot is az atyafiság és az együttes érdek alapján a sors verte egybe; hazát a bátorsággal irányított életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette…”
„Öröködbe, Uram…” című könyvének bemutatása napján kívánok még sok egészséget, életerőt további könyveinek megírásához.”
Páskaháza így bekerült az irodalomtörténetbe is. Egyébként a Kamasz című regényének e helyszíne is ide azonosítható, bár a hősei az író képzelete által költöztek ide.
Borovszky monográfiasorozatának Gömör-Kishont vármegyét tárgyaló része szerint: „Páskaháza, csetnekvölgyi magyar kisközség, 68 házzal és 375 ev. ref. vallású lakossal. 1424-ben már a mai nevén találjuk a községet említve mint a Bebekek birtokát. Később a Szent-Ivány és a Gerhard család lett az ura és ekkor a község a sajógömöri uradalomhoz tartozott. 1825-ben az egész község leégett. Református templomának építési ideje ismeretlen. 1802-ben és 1884-ben alaposan átjavították. A lakosok dal- és olvasóegyletet tartanak fenn. A község postája, távírója és vasúti állomása Kuntaplócza.”
1920-ig Gömör-Kishont vármegye Rozsnyói járásához tartozott.
1920 – 1938 – Csehszlovákia
1938 és 1945 között ismét Magyarország,
1945 – 1992 – Csehszlovákia.
1993 – Szlovákia
Népessége:
1880 – 300 lakosból 282 magyar (94 %)
1910-ben 407- mind magyar 100 %
2001-ben 274 lakosából 207 magyar és 63 szlovák volt.
2011-ben 303 lakosából 143 szlovák, 135 magyar és 25 cigány volt.
2021-ben a legfrissebb adatok szerint a lakosság száma 339
ebből: . 175 szlovák (52 %), 105 magyar (31 %), 40 roma (12 %) és 19 fő nem tudja milyen nemzetiségű.
A statisztika azt jelzi, hogy a Mács által leírt kórtünetek még inkább elhatalmasodtak. A magyar nemzet asszimilációja módszeresen, folyamatosan zajlik. A kondícionált félelemkeltés, a jóvátétel nélkül maradt jogsértések és az egyenrangúság megtagadása az önfelszámoláshoz, önpusztításhoz vezet!
Mihályi Molnár László