„Amikor elkezdjük kutatni elakadásaink, szorongásaink, elhibázott párkapcsolataink, ismétlődő kudarcaink okát, gyakran kiderül, hogy saját életünk történései nem adnak megfelelő magyarázatot. Ilyenkor érdemes a tágabb perspektívát is megvizsgálni, és szüleink, nagyszüleink vagy akár a még korábbi generációk életeseményeit is feltárni. „– írja Orvos-Tóth Noémi az Örökölt sors c. kötete ajánlójában. A klinikai szakpszichológus és terapeuta majd 20 éve kezdte kutatni a transzgenerációs szemléletet. A kötete 2018 decemberében jelent meg, s hosszú hónapokig tanyázott a sikerlisták élén. A könyv azért is nagyon népszerű, mert tanulmányokon keresztül azt a kijelentést tárgyalja, miszerint felmenőink életének történései sejtszinten öröklődnek az utódokban, és mindez hatással van a mindennapjainkra.
Április 12-én van a Felvidékről Kitelepített Magyarok Emléknapja. A Kedves Olvasó nyilván tudja, hogy azért esett erre a dátumra a választás, mert 1947-ben ezen a napon kezdődött a szlovákiai magyar lakosság Felvidékről való kitelepítése. A kitelepítetteket szállító első vasúti szerelvény 1947. április 12-én indult el a Felvidékről, és 1949. június 5-ig több mint 76 ezer embert szállítottak át Magyarországra. S akkor még nem beszéltünk a Csehországba deportált több tízezer magyarról, azokról, akik reszlovakizáltak, és még sorolhatnám. Megannyi külön történet, családi tragédia, ki nem beszélt fájdalom, szégyenfolt, gyalázatos élethelyzetek. A felvidéki magyarok ma élő tagjai közül szinte senki nincs, akit ezek a borzalmak valamilyen módon ne érintették volna, hiszen ha máshogy nem, a szülők által elhallgatott történetek nyomai visszavezethetőek az elhallgatásban és titkolódzásban felnőtt magyarok gyerekeiben megjelenő elakadásokig akár.
Orvos-Tóth Noémi szerint az elhallgatott dolgok, a titok egy gyilkos valami, egy igazi méreg a családi rendszerben, mert amikor egy családban titkot tartanak, az azt jelenti, hogy a kapcsolatokban nő a távolság, elvész az igaz, őszinte kapcsolat lehetősége. Ha ugyanis van ilyen, akkor fennáll a veszélye annak, hogy az ember egyszer csak véletlenül elkottyantja a titkát és lelepleződik. Aki titkot tart, az nem akar túl közel kerülni a másik emberhez, ami alapjaiban változtatja meg a családi kapcsolatok minőségét, ami szintén transzgenerációs mintává válhat. Szerinte a családnak akár évszázadokon keresztül is lehet egy adott elhallgatott története. Egy régi leszármazott szégyenteljes, megbotránkoztató tette például a ma élő leszármazottban is komoly szégyenérzetet okozhat, ha nem tárja fel azt.
Bár már régóta gondolkozom azon, mennyire van jelen a kitelepítések traumája a mai felvidéki magyarok lelkében, s mindez – együtt a ma is érvényes kollektív bűnösség elvével – milyen hatással lehet a felvidéki néplélekre, Orvos-Tóth is elmondja, hogy a magyar társadalomra jellemző a tabuk gyártása. Mi magyarok tele vagyunk titkokkal, ki nem mondott, el nem mesélt történetekkel, fel nem dolgozott eseményekkel, melyek terheit magukkal cipeljük nap-mint-nap. Az egyik oldalon szégyenkezünk a múltunk miatt, a másikon hallgatunk, nem beszélünk róla, mert a gyerekeinket védeni szeretnénk, mert azt hisszük, hogy az igazság túlságosan megterhelő lenne számukra. Viszont a titoknál megterhelőbb, súlyosabb batyu szinte elképzelhetetlen, hiszen eltitkolni valamit nagyon sok energiát emészt fel, minden figyelmet elvon a másik emberről, az igazi kapcsolatokról. Ráadásul, ha picit jobban odafigyelünk, a magyar nyelv csodálatosan, képi formában is leírja ezeket a pszichológiai igazságokat, hisz azt mondjuk, hogy súlyos titkot cipel, vagy súlyos titok nyomja a vállát, tehát már az édes anyanyelvünk is tűpontosan fogalmaz, már itt is megjelenik, hogy fizikailag is belegörnyedünk, belerokkanunk abba, ha valamit elhallgatunk a másik elől, ha titkolózunk, ha letagadjuk a történéseket. Régi tudás, de igaz: a test és lélek elválaszthatatlan egységet képez, így ha valaki titkolódzik, akkor ennek pszichés stressze előbb-utóbb károsítani fogja a testet is.
A XX. században, az egyes egymást váltó rendszerekben eleve lehetetlen volt az őszinte életet élni. A szabad véleménynyilvánítás hiánya, az eluralkodott a félelem és a bizalmatlanság még a legszűkebb közösségen, a családon belül is jelen volt. Ez itt a Felvidéken ez hatványozottan igaz, hiszen a nem létező „csehszlovákok” az egész magyar nemzetet!!! tették kollektíven felelőssé azért, hogy ez a viccország szétesett. Esterházy Jánost, a felvidéki magyarok példaképét halálra ítélték, gulágba vitték. Az ítéletet ugyan életfogytig tartó börtönre ítélték, de szinte félévente börtönről börtönre hurcolták, mivel az adott helyeken nagy hatással volt a rabtársaira, s adta vissza a reményt az ott lévőknek, így veszélyesnek ítélték meg. Az ő szenvedésével az egész itteni magyarságot akarták megtörni, de nem elégedtek meg ennyivel: elvették nagyszüleink, dédszüleink jogait, munkáját, nyugdíját, majd reszlovakizáláshoz kötötték azok visszaszerzését. Aki ezt nem vállalták, azokat, mint az állatokat először Csehországba deportálták, majd egy lakosságcsere egyezményre hivatkozva ugyanazt tették velük, csak a csonka hazába. A történelem e nyomorúságos, gyalázatos fejezete – főleg itt a Felvidéken nyomot hagyott a lelkünkben, amivel ma is küzdünk egyéni és társadalmi szinten egyaránt.
Épp itt az ideje, hogy úgy a felvidéki magyar – egyelőre nemigen létező – vezetők, de főleg mi, felvidéki magyarok is szembenézzünk ezzel a vállunkat immár 75 éve nyomó teherrel, legelőször úgy, hogy a részt veszünk a kitelepítettek emlékére rendezett megemlékezéseken, és soha nem engedjük, hogy ezeket a tragédiákat elfelejtsék. Somorján az idei emlékezésen ez a beszéd hangzott el.
Méry János