Ablak a végvárban (beküldte a cikk szerzője)

„Nem voltak bölcs vezetőink. Mindig a rossz oldalra álltak, azért vagyunk itt, ebben a helyzetben… mert gazdagabbak, nagyobbak is lehetnénk, ha mindig a jó oldalra állunk…” – de gyakran olvasom, hallom ezeket a kijelentéseket, még a magukat akadémikusnak neveztető szerzőktől is. Ugyanakkor ugyanezek írják, mondják, hirdetik s még taníthatják is, hogy „jó diplomáciai húzás volt István részéről a kereszténység felvétele”. Szóval ennek a haszonelvű, a szerzésre, nyereségre, birtoklásra és jóllakottságra kiélezett történelemszemléletnek csak ennyire telik, hogy mikor, mit, mennyiért lehet adni, venni, köpönyeget fordítani. Harminc ezüstökért feladni hitet, elvet, nyelvet, kultúrát: eladni testvért, családot, barátot, országot, szülőföldet!

Mert a harminc ezüstnek minden korban megvan a maga árfolyama a szemfüles haszonlesők, az élősködő köpönyegforgatók, és a befektetők vályújánál hizlalt diplomaták körében. Mert a haszon „vetekszik az ősök szellemével” (Sütő A.)

A valóban bölcs vezetőink viszont nem ezt választották. Árpád is letehette volna Pozsonynál a fegyvert 907-ben (1116 éve!), Géza is meghívhatta volna valamelyik szomszédot királynak, László is átengedhetett volna a békesség kedvéért területeket a szomszédoknak, akik szemet vetettek megművelt földjeinkre, IV. Béla is behódolhatott volna a tatároknak, s akkor talán nem pusztul el a fél ország népe, meghajolhattunk volna a török invázió előtt Nándorfehérvárnál, Mohácsnál vagy akár Egernél… Hogy egyétek, vegyétek, vigyétek, amit megtermeltünk, s mi még mecsetet, bankot vagy pártházat is építünk számotokra a templomaink kövéből.

De nem! Mi dacoltunk, ellenálltunk, vagy amiként egyesek nevezik „hőbörögtünk”, mert „annyi balszerencse közt”, de elveink voltak: hitünk, kultúránk, nyelvünk és gerincünk! S lám, hol tartunk most!? – a Habsburg, antant vagy éppen kommunista megszállás után. Összezsugorodott ugyan az ország, ám a lélek egy és oszthatatlan, a nemzet lelkét átható szellemiség nem feldarabolható, mert Szent István, a Hunyadiak, Dobó és Bocskai, Rákóczi és Kossuth vagy Esterházy János révén ez a titok újra és újra felizzik, s őrzik ezt költők, művészek és tudósok is: Kölcsey és Vörösmarty, Petőfi és Arany, Ady és József Attila, Csontváry, Bartók és Kodály… szerencsére mindig akad prófétája ennek a népnek, aki magasabbra és távolabb lát, mint a földhöz ragadt halandók.

A magyar történelem olyan, mint egy áldozat bemutatása Isten dicsőségére. A Kunság mezein érlelt búzakalász a kenyérhez, és Tokaj szőlővesszejin termett nektár a borhoz, amit szorgos munkával érdemelt ki e nép. Aminek csak termését irigyelte el a betolakodó, de fáradságát nem. Ám az áldást áldozattal kell kiérdemelnünk! És az áldás nem feldarabolható. Olykor bár úgy tűnt, hogy elpusztult, elveszett, lecsonkoltan megrokkant, mert a helytállás kereszteket ácsol, de a vezetők által vállalt dacot és hitet igazolja az, hogy még most is, ma is, 1100 esztendő múltán is ez a nyelv itt még mindig e nép közös titka, éltető forrása, megtartó ereje. És miközben a környező népek már a behódolás és önfeladás útjára léptek, ránk újra Európa mentsváraként tekinthetnek.

Örökségünk ez és birtoklevelünk. Miért tagadnánk meg azokat, akiktől kaptuk?! Mert nem a hitvallásba, hanem a hitetlenségbe és jellemtelenségbe lehet belepusztulni.

Mihályi Molnár László