Nemrég jelent meg Reisinger János Ki nekünk Petőfi Sándor? című kötete. Remekmű a maga nemében, a szerző irodalomtörténészként próbálkozik Petőfi megismertetésével és megszerettetésével, és teszi ezt egyértelmű sikerrel.
A könyvet a Vajdasági Magyar Művelődés Intézet és az Oltalom Alapítvány adta ki. Ez a kötet megérdemel majd egy önálló könyvismertetőt is e sorozaton kívül is. A 336 oldalas könyv elején van egy „Születés és halál: a két vitatott pont” c. négy oldalas fejezet, amely témánkban is elgondolkodtató mondatokat tartalmaz. A 23. oldalon ez is olvasható: „… Szuromi Lajos, a sajnálatosan korán elhunyt debreceni irodalomtörténész a Petőfinek tulajdonított orosz nyelvű költemények vizsgálata alapján Petőfit jelölte meg a művek szerzőjeként. Őt kivéve elenyésző a száma azoknak a hazai irodalomtörténészeknek, akik az orosz deportálás gondolatával egyáltalán szóba állnak, és a Megamorv-Petőfi expedíció fáradozásait komolyan vennék.
Ha az 52 oroszul írott vers Petőfié, akkor a kezünkben lévő 860 költemény egy másik Petőfi állít elénk. Mi ez utóbbival szeretnénk foglalkozni.”
Ehhez egy megjegyzést fűznék hozzá tisztelettel: kétségtelen, hogy az ember igazán az anyanyelvén tudja alkotni a legjobbakat!
És itt eszembe jutott egy másik vélemény is. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) oldalán ma is megtalálható „A szibériai halott…” c. kb. egy órás kisfilm (2005), amelynek végén Kovács László régész ezzel kapcsolatban a film többek között erre emlékeztet: „… egy oroszul nem tudó személy néhány év alatt oroszul nem tanulhatott úgy meg, hogy olyan minőségű verseket írjon, mint amilyeneket Petrovics vagy Petőfi nevéhez kötöttek…”.
Az idézetek alapján úgy tűnik, az irodalomtörténész mintha Petőfi képességeihez képest a szóban forgó orosz költeményeket gyengének, a régész pedig jónak tartaná. A versek minősítése – úgy gondolom — az irodalom szakértőinek a dolga. Emellett jó tudatosítani azt is, hogy Petőfi nem csak zseniális költő volt, hanem legalább hat nyelven kiválóan beszélő ember is. Ehhez elég annyit mondanunk, hogy fordított angolból (pl. Shakespeare: Coriolanus), németből (pl. H. Heinétől) és franciából (pl. Berangertől). Ehhez még hozzájön ugye a magyar, szlovák (Petőfi idejében ezt még tótnak mondta, ő is így ) és latin is.
Te rác, te horvát, német, tót, oláhság,
Mit marjátok mindnyájan a magyart?
Török s tatártól mely titeket védett,
Magyar kezekben villogott a kard.
(Petőfi, Élet vagy halál, 1848)
Ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz – IV. Károly királynak tulajdonítják ezt a mondást. Petőfi – eszerint – legalább hat embert ért.
A Transzszibériai vasútvonalat csak 1891-ben kezdték el építeni, korábban a foglyok gyalogosan (jobb esetekben szánon vagy fogaton) tették meg a hatalmas távolságokat, így volt ez már pl. Benyovszky Móric esetében is (őt Kamcsatkára száműzték).
Ha a Google térképprogram útvonaltervezőjébe beírjuk, hogy Segesvár és Barguzin, akkor több mint 7000 kilométeres távot kapunk, amelynek gyalogos megtételére 1430 óra kell. Az időjárási viszontságoktól függően ez akár 1–2 évig is tarthat. Egy Petőfihez hasonló nyelvérzékkel megáldott ember ennyi idő alatt játszva elsajátítja a környezete nyelvét – de egy Petőfi hamarabb is.
Reisinger János könyvének 254. oldalán közli Pilinszky János (1921-1981) „Levél Petőfi Sándorhoz” c. írását.
„Egy dolog van azonban, amit Náladnál tisztábban senki sem képvisel. És ez az igazmondás. Itt mindig Hozzád fordulok.”
Ezt a hozzáállást ajánlom tisztelettel a Petőfi-életművel foglalkozóknak is.
Oriskó Norbert, Tények.sk