A Petőfi eltűnését is jelentő segesvári csatával kapcsolatban olvasni lehet olyan tájékoztatásokat is, hogy abban a költő csak szimbolikusan, fegyvertelenül vett részt, majd menekülés közben az oroszok végeztek vele.
Arra, hogy ez a feltevés nem egészen helyes, már Mezősi Károly irodalomtörténész is rámutatott a Petőfi utolsó napja és halála c. tanulmányában (Megjelent Közelebb Petőfihez c. könyvben, kiadta a Szépirodalmi Könyvkiadó, 1972-ben).
Petőfi bátorsága közismert, már csak az a tény is, hogy részt vett több csatában is ezt mutatja. Most viszont egy rendkívüli izgalmas Jókai-cikket közlünk teljes egészében, amely a Vasárnapi Újságban jelent meg 1874-ben.
Zeyk Domokos százados olyas hős lehetett a magyar seregben, mint a görög mondákból ismert Akhilleusz a Trója ellen küzdő seregben. Jókai Mór írása szerint a segesvári csatában utolsó fegyveres harcolóként halt meg, Petőfi kardjával küzdött. Hősi halálát Petőfi közelről látta, jóval azután, hogy Bem József tábornokot társai megmentették az üldöző oroszok elől.
Petőfit meghalni nem látták a segesvári csatában. Jókai emlékeztet Bem lengyel felderítőtisztjének azon állítására, hogy kimentették a sebesült költőt, majd annak ápolása érdekében egy segesvári házban hagyták.
Az utolsó vers s az utolsó golyó
Megjelent a Vasárnapi Újság 1874/52. számában, 1874.december 27-én
(Vázlat.)
Jókai Mórtól
Julius 29-én Marosvásárhelyen két régi ismerős találkozott Bem előszobájában. Az egyik egy fiatal, halvány férfi, komoly hallgatag ajkáról, lelkethirdető szép maga s homlokáról, merész lángszemeiről, ziláltan felfésült hajáról, egész tekintete megkapó kifejezéséről széles e világ ismeri őt, s Petőfinek hívja. A másik egy atléta alak, izmos, csontos termet, irtóztató kezekkel s hosszú karokkal; arca sovány, jellemzően hajlott sasorral. Ez a hadsereg legmerészebb lovagja, Zeyk Domokos; az ősz hadvezér kedvelt futárja, akire legszívesebben bízza üzeneteit, mert ez nem kerülget ágyúgolyókat, hanem keresztülnyargal két egymásra ágyúzó üteg között. Hogy a szászrégeni csata és visszavonulás hírével Bem apóhoz jöhessen, egy útját álló muzulmán portyázó csapaton kellett keresztülvágnia magát. Mutatta a kardját, melynek az éle teljesen kicsorbult, a cserkész-dárdák hegyeinek hosszú vasalásán.
Petőfi erre leoldotta saját kardját, s felkínálta Zeyk Domokosnak.
– Cseréljük el kardjainkat. Velem úgyis letetette a kardot a belügyminiszter, és közkatonának minek a kard! Csak azért, hogy utánam csörömpöljön az utcán, nem viselem.
Petőfi jó katona volt, nem pedig dilettáns, mint eddigi életírói hitték. Tiszttársa, Papp Lajos tanúsága szerint a Szebentől a piskii hídig vívott elkeseredet harcban a költő a harcvonalban küzdött, és vitézül megállta a helyét.
Hanem Bem apó, aki nagyra becsülte a költőt, és felfogta annak szellemi értékét, azt a rendeletet adta tisztjeinek, hogy ne bocsássák őt többé olyan veszélyes pontokra, ahová a lángszenvedélye viszi.
Tiszti rangjáról való leköszönése után csak önkéntesnek tekintette magát. Tehát a vitéz Zeyk Domokos elfogadta a költőtől a cserébe kínált kardot.
Ez a kard párja volt az enyémnek. Két hasonló kardot kaptunk a márciusi napokban ajándékba egy buzgó hazafitól. Gyönyörű két damascén acél volt, hegyével markolatáig hajtható, széles pengéjű. Én az enyémet ugyanazon időben adtam át Földváry ezredesnek, a váczi és isaszegi csaták hősének.
– Bízd rám a kard dolgát, barátom – mondta Zeyk Domokos Petőfinek – a te fegyvered hatalmasabb ennél. Majd teszek én még egyszer a te kardoddal valamit, amit megénekelhetsz!
– Ott leszek hozzád közel — ígérte a költő.
Másnap megindult Bem Marosvásárhelyről Segesvár felé az orosz hadvezért, Lüderst fölkeresni.
*
Petőfi Bemnél a főhadiszálláson több ízben találkozott egy emberrel, akinek a nevét nem tudta kimondani. Lengyel volt. Sokféle nyelven beszélt, de mindegyiken rosszul. Nem volt katona, s úgy látszott, mintha nagy korhely volna, mert mindig rongyos ruhája volt. A rongyokkal aztán valóságos luxust űzött, minden héten más rongyba volt öltözködve. Petőfi szerette azt az embert, mert látta, hogy Bem is szereti; ez a rejtélyes ember pedig viszont Petőfit becsülte nagyra, nem azért, mert költő, azt ő nem értette; hanem azért, mert látta, hogy Bemnek kedvence – s aztán nem nézi le a szegény embert, aki rongyos.
Most már tudjuk, hogy ki volt az a sajátságos ember. Bem tábori kéme.
Mikor Petőfi a hadvezér szállását elhagyta, ismét találkozott azzal az emberrel. Ez azt súgta neki: Holnap meleg napunk lesz.
Akkor jött Lüders táborából.
*
A meleg nap csak harmadnap következett be, melyet a vörösbetűs gyászünnepek közé ezzel a névvel jegyzett be a történelem: Segesvári ütközet. (Tévesen, mert fehéregyházi ütközet volt.)
A harc elején kedvezett a jó szerencse a magyar fegyvereknek. A jobbszárny kiverte az oroszok balszárnyát Fehéregyházából, és a falura támaszkodva kezdték meg a harcot az oroszok ellen.
Itt látták Petőfit még sokan, a leégett falak romjai között. Nem vegyült a lármás csoportok közé: olyan helyeket keresett, ahol nem háborgatja senki, és ahonnan a csata folyamát közelből szemlélheti. Legutoljára egy elpusztult ház sütőkemencéjén állva látták őt. Milyen talapzat ehhez a szoborhoz! Majd leült a romra, és hátát a falhoz támasztotta. Fegyvere már nem volt. Egy tábori távcső volt kezében, amellyel a csata folyamatát szemlélte, és a térdén kitárt jegyzőkönyve feküdt: abba esetenként jegyzett valamit. Volt, aki azt megfigyelte.
A harc balul ütött ki. A túlnyomó orosz erő, megkerülve a magyarok hadállását, zavarba hozta soraikat. Az élő szobor az agyagtalapzaton látta az orosz lovasság rohama alatt szétbomlani a zászlóaljakat, amelyek sortűzzel fogadták a támadókat, s azután a segítségükre siető huszársággal összekeveredve tovább hömpölyögni. Egy része a menekülő csapatoknak mellette rohant el. Vágtató lovasság, dübörgő ágyúk tűntek el mellette, mint kísérteties álomkép. Talán kiáltottak is rá, hogy ő is meneküljön; azt nem hallotta.
A ki legutoljára látta őt ezen a helyen, azt mondja, hogy egy orosz ágyúgolyó hozzá olyan közel fúródott a falba, hogy az agyagot a szeme közé szórta. A költő letörülte az arcáról a port zubbonya szárnyával, és tovább bámulta a látványt, amely lelkét lekötve tartotta.
Amit nézett, az egy hősköltemény volt, minőre csak lázálom adhat eszmét. Mese és csoda.
Az ősz hadvezér, aki arról volt nevezetes, hogy mindig utolsó volt a vesztett harctérről való menekülésben, a vérengző viadalban lovastul együtt belebukott egy mocsárba, és ott maradt eszméletlenül, sebesülten.
Hős kísérői amint észrevették, hogy eltűnt, visszafordultak a keresésére: megtalálták, lóra ültették ismét, és siettek őt megmenteni.
De a csatatér már egészen az ellenségé volt; és arról csak egy mocsáron keresztül lehetett menekülni.
Az ingoványon végig húzódott egy keskeny malomárok, annak mindkét oldalán sűrű nádbozót. E szűk töltésen csak egy lovas számára volt tér.
A dzsidások, akiknek rohama a csatát eldöntötte, sarkában voltak az üldözött magyar vezérnek, akit kísérői a keskeny gáton át igyekeztek megmenteni. S itt kezdődik a hősköltemény.
Tizenkét vitéz lovag, köztük nyolc előkelő tiszt, megbeszélték, hogy a keskeny gáton egyenként fognak szembeszállani az üldöző orosz lovassággal, s harcolni fognak, férfi-férfi ellen, hogy a menekülő vezér számára időt nyerjenek.
Az oroszok sem támadhatták meg őket másként, mint egyesével. A mocsár nem engedte a tömeges megrohanást; azon a keskeny gáton kellett karddal kard ellen harcolni.
A védőnek vesznie kellett! Ha egy oroszt legyőzött, jött utána a másik, míg a kifáradt hős végre sebeitől aléltan bukott le lováról.
Tízen elhullottak már az egyenkénti harcban. A tizenegyedik volt Pap Lajos (most országos képviselő). Őt a küzdelemben egy dzsidadöfés letaszította a lováról; de még volt annyi lélekjelenléte, hogy lovát kantárjánál fogva maga után rántsa, s azzal az ingoványban elmenekült. Az oroszok nem törődtek vele: nekik Bem kellett.
Most már egyedül állt egy egész üldöző lovas csapat ellenében Zeyk Domokos. És elfogadta a hősregei harcot. Egy új legenda, „a félelem és megrovás nélküli lovag”, aki egyedül harcol a hídnál jó kardjával, a Dürandállal egy egész tábor ellen. S neki is volt olyan jó kardja, s neki is volt olyan költője, aki őt megénekelje. Ott állt az a romház falán, és egész lelkét betöltötte a látvány. Ő nézte ezt, és lelkében lánggondolatok gyújtogattak fel egy egész világot.
Mit hallotta ő most, hogy kiáltoztak föl hozzá a mellette elfutók: „menekülj!”. Mit hallotta ő a szaladók robogását; mit hallotta ő most a saját nevét? Lelke ott volt, ahol az a hős ül tomboló paripáján, és oszt az ő kardjával halálcsapásokat. Ha e kard villámlik, ember válik meg lelkétől, és akit közelébe visz balsorsra, az vérével fizet a megtiprott földnek.
Csákóját már leverték fejéről, haja úgy lobog a szélben, arca úgy ég az alkony napsugarában; de még ellenség vérén kívül más nem fénylik rajta. Vasból van ez a férfi, nem fog rajta a kard. Már egész bűvkör van körülötte építve holt tetemekből, és még nincs szándéka pihenni; ha jobb karja elfásult, baljába kapja át a kardot; az is csak oly veszedelmesen tud vágni, mint a jobb. Harcol felváltva jobb és bal kézzel.
Őt bámulta a költő oly elbűvölten! Csoda-e, hogy nem tudott a látványtól menekülni? Ah, milyen lángköltemény volt az, amely e tekintet alatt szívében fogamzott! Ha az úgy volna megírva, ahogy érezve volt!
De nem csak a költőt igézte meg e dicső jelenet a hős regevilágból; maga az ellenséges hadvezér, Lüders is meg volt általa hatva. Lüders egy dombtetőről, a Haller-sírbolt mellől nézte a hősi harcot. Egész tömeg nem bír letörni egyetlen férfit!
Az orosz vezér nem dühöngött haragjában. Odanyargaltatta a harcolókhoz hadsegédjét azzal a paranccsal, hogy ezt a nemes hőst nem szabad megölni: ennek élve kell maradnia.
Az orosz tiszt fehér zsebkendőjét kardja hegyére tűzve vágtatott a küzdő csapat közé. Parancsszavára félbehagyták a dzsidások a támadást. Tizenegy halott hevert már a hős előtt. De ki volt fáradva ő is.
Az orosz hadsegéd odakiáltott hozzá, hogy adja meg magát, kegyelmet fog kapni, a vezér becsüli őt hősi bátorságáért, ne áldozza fel nemes vérét.
Még akkor egy csepp vére sem hullott el a hősnek.
Zeyk Domokos erre a szóra fölemelkedett kengyelében, hátratekintett. Látta, hogy Bem már olyan messzire menekült az ő harca alatt, hogy többé utol nem érhetik.
Akkor hirtelen kirántotta nyeregkápájából pisztolyát. Még egy utolsó golyó volt hátra.
Ezt a golyót úgy hívta Zeyk Domokos, hogy „az utolsó szó”«. Mikor testvére (a mostani államtitkár) aggodalmát fejezte ki előtte, hogy őt, kit oroszláni vitézsége mellett megölni oly nehéz, elvégre mégis elfoghatják majd, azt mondta neki pisztolyára mutatva: „azt nem tehetik; enyém az utolsó szó!”
– Soha! – kiáltotta Zeyk Domokos az orosznak. *
És azzal főbe lőtte magát.
A költőnek kihullott kezéből a távcső, mikor a hősét lebukni látta. Most tért eszméletéhez. Köröskörül temetői csend volt már. Saját tábora rég elfutott. Ő egyedül maradt. Védtelenül. Csak jegyzőkönyvét rejtette el keblébe. Abban voltak utolsó költeményei. Az talán megvédi őt a halált adó vas hegyétől?
Vagy talán nem?
Azt mondja az ég: ha elveszett a nemzet, vesszen el a költő is, ki nagyságáról, honszerelméről énekelt?
Azóta mindig keresik őt.
*
Legközelebb Kolozsvárott hallottam, hogy a Petőfi végperceiről fűzött kutatás mondaköre még néhány pillanatnyival odább vezet.
Ama lengyel, ki vele oly sokszor találkozott, mindig másforma álöltözetben, Bem hajdani hadikéme, most előjött. * (Eddig nem is tudott róla, hogy Petőfit keresi valaki, s hogy az, akiről ő tud, olyan drága ember volt: a magyarok költője; ő csak mint Bem kedvencét ismerte.) Ez azt állítja, hogy ő megtalálta Petőfit a segesvári úton sebesülten; ő elvitte őt Segesvárra, és megnevezte a házat is, ahol ápolás végett elhagyta. Mi történt vele tovább? Hogy meghalt, az bizonyos. S a hős és dalnoka egy sírban nyugosznak.
* Nem zavarandó össze azzal, kinek mesés adatait Petőfi végzetéről a Honban Lengyel József megcáfolta. — J. M.
—
Megjegyzés, a korabeli írást itt a mai „betűvetése” szerint közültük, aki az eredeti cikket szeretné megtekinteni, nincs akadálya (kattintással nagyítható):
Tények.sk – O.N.
Az Igazságot Petőfinek sorozat korábbi írásai: