Írásunk az első bécsi döntésnek állít emléket, annak a döntésnek, melynek következtében 1938. november 2-án a Felvidék ismét a Magyar Királyság része lett. A döntést örömmel nyugtázta az akkori magyar politikai elit is. Majd húsz év küzdelmes politikai kapcsolatainak eredménye lett e neves esemény.
Az elmúlt évszázadokban a döntéseket mások hozták helyettünk, a lépéseket mások tették meg a nemzet képviselői helyett vagy mellett. Az első bécsi döntés idején végre mi is határozhattunk, igen végre az érveléseink meghallgattak és nyitott fülekre találtak. A nagyhatalmak lehetőséget adtak az újrakezdéshez, mely lehetőséggel a magyar nemzet élni kívánt. Amikor a történelem jelentős sorsfordulóit summázzuk és értékeljük, nem szabad elfelejtenünk az események megítélésének mindkét oldalát. Igaz, hogy a Felvidék visszakerült a Magyar Királysághoz, igaz, hogy mi örömmel csatlakoztunk a magyar államhoz, de az is igaz, hogy mindennek ára volt. Az agresszornak titulált és világbirodalmi terveket dédelgető hitleri Németország alaposan megkomponált terv keretében adott területeket Magyarországnak. Mi az első világháborús vereségből és annak minden következményéből sem tanulva, újra a biztosnak hitt hatalmat választottuk, nem sejtve a közelgő események alakulását.
Mindezekből a felvidéki ember nem sokat észlelt. A magyar hivatalok rétegen és az itt állomásozó katonai kontingensen kívül, az élet a megszokott kerékvágásban ment tovább. A beköszöntő háború a megszerzett „otthont” szinte pillanatok alatt szétrombolta. Elődeink a frontokon vagy a falvak védelmében estek el, mások családjuk körében várták a front elvonulását. A sikerekkel telt indulás után jöttek a kudarcok és ballépések, majd a teljes bukás. A felvidéki magyarság csekély katonai ereje a magyar egységeket segítette, majd később a németek ellen küzdött. 1945-ben az orosz intervenció, „felszabadítás” újabb terheket rótt a felvidéki magyarságra, mely terheket még több évtizeden át viseltek, mind anyagi, mind emberi, mind érzelmi szinten. Amint látjuk a döntéseknek és lépéseknek ára van, ára volt és ára is lesz.
Így most elmondhatjuk, hogy 1938-ban újra otthon voltunk, 1945-ben haza nélkül maradtunk, 1948-ban kommunista-szocialista országba kerültünk, 1993 óta pedig saját járható utunkat, új otthonunkat keressük és keressük…
Forrás: Szakács Roland, Felvidék.ma