Nagyon sokan voltunk, akik örültünk, amikor az Európai Unió tagjaivá váltunk. Ugyanakkor kétségtelen az is, hogy ez az EU már nem az, amelybe beléptünk. Nem csak azért, mert a britek megmutatták, hogy az ottani tagság sem örök (ahogy a Szovjetunióval való öröklétünk sem lett az). De akárhogy is van, még mindig vannak értékek, amelyek megmenthetők, gondoljunk például a szabad utazás lehetőségére.
A mostani jegyzetemben Papp Sándor itt megjelent írását boncolgatnám tovább, pontosabban – ugyanazon generációhoz tartozva – arról szólnék, bennem milyen gondolatokat ébresztett cikkének olvasása.
A plágium-gyanú elkerülése végett leszögezem, hogy a jegyzetem címe a Winnetou-könyv egyik fejezetcímének az időszerűsített változata (Karl May híres könyvében sötét szárnyak voltak, amelyek egyébként most is megállnák a helyüket). A liberális jelzőnél alaptétel, hogy ez már egyáltalán nem azt jelenti, amit a rendszerváltozás éveiben, és már köszönőviszonyban sincs a magyar klasszikus liberalizmus eszmeiségével.
A ránk leselkedő progresszív világban vannak olyan mementók, amelyek a régi rendszerre emlékeztetnek. A mai Brüsszel sokat tesz azért, hogy eszünkbe jussanak azok a dolgok, amelyért anno Moszkvára haragudtunk.
A szocialista rendszer hívei részéről nagy baklövésnek bizonyult, hogy a keresztény hit gyakorlására enyhén szólva „rossz szemmel néztek”. Talán nem véletlen, hogy éppen egy gyertyás pozsonyi felvonulás volt az 1989-es rendszerváltozás előhírnöke Csehszlovákiában.
Antall József rendszerváltó miniszterelnök keresztény Magyarország alapjait kívánta lerakni. Ő már nem láthatta, hogy ha valahol semmibe veszik a keresztény eszméket, az éppen Brüsszel.
A sport területén a hidegháború idején is gyermeteg politikai játékok folytak. Először az amerikaiak és barátaik nem jöttek a moszkvai, 1980-as olimpiára, majd négy évvel később jött a reváns a szocialista tábor részéről. Ma azt látjuk, hogy Oroszországot úgy is büntetik, hogy a sportolóik szereplését korlátozzák – akiknek az égvilágon semmi közük a most zajló háborúhoz! Tetszik vagy sem, ez kollektív büntetés, aminek mibenlétét főleg nekünk, felvidéki magyaroknak nem kell magyarázni.
Korosztályomnak megadatott, hogy a szülőföldjén legalább békében teljenek a napjai, ma viszont azért imádkozunk, hogy gyermekeink és unokáink számára is ez adott legyen!
A szabad utazás lehetősége szép, csakhogy ma már gyakran azért marad inkább otthon az ember, mert nem kívánja látni, mi történik a progresszív világban.
A normalitás határait súrolja az is, ha azt akarják megmondani, kiket fogadjunk be az otthonunkba!
Szép dolog, hogy a rendszerváltozás óta az Anyák napját, illetve az Apák napját is ünnepeljük. De
azt az időt, hogy ezeket Szülő1 és Szülő 2 napjára cseréljék, már nem akarom megélni!
A mostani európai parlamenti választásokon még aktívan cselekedhetünk egy normálisabb világért. Talán még megreformálható, talán még megmenthető…
Oriskó Norbert
Nyitókép forrása: pixabay