Minden eseménynek, folyamatnak van előtörténete és utóélete. Így van ez az 1977. január elsején Prágában kiadott polgárjogi nyilatkozattal is, amelynek első szóvivő hármasa Havel, Hájek, Patocka volt.
A legfontosabb része a történetnek, hogy tudatosan végiggondolt ellenzéki megnyilvánulás volt. Tehát a kezdeményezők azzal is számoltak, hogy erre a hivatalos politikai hatalom elég brutálisan fog reagálni. Erre azt hiszem elegendő bizonyíték, hogy Ján Patocka rövidesen belehalt a rendőri meghurcolásba.
Én a Charta ’77 néhány aláíróját még 1968-tól, a „Prágai Tavasz” eseményeiben való részvételük óta ismertem, de mint a Charta aláíróval csak 1978-ban vettem fel újra velük a kapcsolatot. Ez nem csupán azzal függött össze, hogy egyetértettem a nyilatkozattal, hanem az akkor alakuló Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságában betöltött szerepem miatt is. Szerettem volna összekapcsolni a két tevékenységet, de azok a társak, akikkel akkor együttműködtem ezt elutasították, egyedül pedig nem tehettem meg, mert ezzel a jogvédelmünk, a magyar iskolák védelme zátonyra futott volna. Így csak magánszemélyként kerültem kapcsolatba a Charta ’77 néhány képviselőjével, és ezért nem lehettem jelen a kezdetektől a charta-mozgalomban.
E polgárjogi nyilatkozat miatt azonban már 1977 februárjában ellentétbe kerültem az akkori szlovákiai magyar író-értelmiséggel, akik a Karel Gott népszerű énekes által szervezett chartaellenes mozgalomhoz csatlakoztak.
A Chartát végül is 1983 februárjában írtam alá, miután az első börtönzésemből szabadlábra kerültem, mert ekkor már biztos voltam abban, hogy közösségi magyar ügyet ezzel nem veszélyeztetek, hiszen a letartóztatásom és a bírósági perem már elegendő védőhálót jelentett a felvidéki magyarok jogvédelme számára.
Duray Miklós
Forrás: Felvidék.ma