A 19. század történelmének első fele a török megszállás okozta pusztításból való talpraállást és felemelkedést is jelentett a Szent Korona alá eső részeken. Persze ez népünk számára nem hozott teljesen szabad kibontakozást, mert az osztrák Habsburg uralom csak egy jövedelmező gyarmati tartományként kezelte Magyarországot, és a birtokos nemes ifjainkat Bécsbe csábították, hogy ott maradjanak vagyonukkal együtt az osztrák menyecskék mellett. A jótéteménynek nevezett oktatási reformoknak egyik pillére az volt, hogy a latinról németre változtassák a hivatalos nyelvet. Bár azzal indokolták, hogy  csak a némettel lehet tudományt művelni és érvényesülni, de a valódi cél az volt, hogy diákok az ilyen iskolákban felejtsenek el magyarul.

Akik ezt mégis meglátták és felismerték, azok önmagukra ébredtek és ébresztettek, mint mindig az évszázadok során, ha ellenség ólálkodott a ház körül, amelyre szemet vetett, s ha erővel nem tudták megszerezni, akkor sunyin bekérezkedtek vagy belopóztak, hogy kitúrjanak belőle, mintha örökös joguk lenne rá.  S ahol lehetett, ott pénzzel, ígérettel, ranggal, csalással vagy képmutatással férkőztek közénk, hogy sokakat eltántorítsanak nyelvünktől, hagyományainktól vagy keresztény hitvallásunktól is, ha már francia földön is ez volt a módi.

Ez az éberség és a bölcs előrelátás érlelte meg az 1848-as forradalmat minálunk, de nem egészen úgy, mint azt helyenként még a tankönyvek is jegyzik, hogy úgymond az „európai forradalmak hatására”. Nem bizony, mert azok csupán véres lázadások és leszámolások voltak, amire a kisemmizett és kétségbeesett tömegek mindig rászedhetők,   Ez csak annyiban volt kedvező, hogy  a Habsburgok és szent szövetségeseik saját bajaikkal voltak elfoglalva, és nem tudtak beavatkozni Magyarországon.

Magyarországon 1848-ban egy vértelen  átalakulás történt, amit egy megfontoltan, reformokkal előkészített mintegy huszonöt évnyi szellemi és gazdasági kibontakozás érlelt forradalommá, és felelős magyar kormány jött létre, majd az Országgyűléssel a törvényhozás. Az ezt megelőző időszak tette naggyá Széchenyit, Eötvöst, Kossuthot, ebben az időben fogant meg a Bánk bán, a Himnusz és a Szózat  Katona, Kölcsey és Vörösmarty révén, és ebben a légkörben nevelkednek irodalmunk további nagyjai is, mint Arany, Petőfi, Jókai,  Tompa Mihály, Madách. És tudósok, mint Kőrösi Csoma vagy Jedlik Ányos, zeneszerzők, mint Erkel és Liszt Ferenc…. Könyvtár épül, Akadémia, Irodalmi lapok és társaságok alakulnak,  elindul vasúti közlekedés, fejlődik a hajózás, hivatalossá teszik a magyar nyelvet, megépül a Nemzeti Színház …

Csodás korszak lehetett, ahogyan ezt akkor a költő is érezte:

„Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember, mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.” (Vörösmarty. Előszó)

Aztán Európa elhallgatott: „elzúgtak forradalmai, szégyen reá, lecsendesült, és szabadságát nem vívta ki”, panaszkodik Petőfi is, amikor a békés országépítés helyett fegyvert kellett ragani, mert a „művelt nyugat” szent szövetsége és  az önálló magyar pénzrendszer miatt a befektetéseiket féltő uzsorások összefogtak a magyar szabadság eltiprására. A csendőr szerepét Oroszország kapta meg, amelyik bármikor ki tudott állítani a magyar honvédseregnél kétszer nagyobb képzett hadsereget erre a célra.  Minden elszántság, bátorság és hősiesség ellenére a sokszoros túlerő vérbe fojtotta a magyar nemzet szent álmait: önállóságát és szabadságát. És amit nem tettek meg a világhódító, országokat és trónokat eltipró Napóleonnal sem, aki tömeggyilkosnak is nevezhető, mert félmillió saját katonájának az egyhatodát sem vitte haza Oroszországból,  nem beszélve más népek megölt katonáról, s mindezért csupán egy kényelmes szigetre száműzték. Az országukat védelmező magyar hadvezetőket viszont halálra ítélték: tizenhármat végeztek ki ARADON 1849. október 6-án, de ugyanezen a napon Pesten a korábbi miniszterelnököt is (akit már január elején letartóztattak) a 42 éves Batthyány Lajost, és 10-én ugyanott Jeszenák Jánost, Esterházy János dédnagyapját.

És folytatódtak a kivégzések, évekig tartott  a megtorlás … de nagyjaink nem alkudoztak, nem hódoltak be soha, a kiegyezés is csak kényszerű kompromisszum volt csupán, de nem behódolás, mert a reformok eredményei megmaradtak.

1849-ben nem elbuktunk, hanem idegen erőszakkal eltiporták szabadságharcunkat. Csatát vesztettünk, de mégis megmaradtunk.

Pedig azóta már népünk megélte Doberdót, Trianont, a Don-kanyart és 1956-ot is… „megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán.”

A történelem megismétli önmagát, szokták ilyenkor mondogatni, pedig csak az történik, hogy hasonló helyzetben a hasonló személyiségű emberek vagy hasonló történelmi sorsú népek hasonló módon viselkednek.  Van, aki – ha bár vesztésre áll, kitart és helytáll. Van viszont olyan is, aki ügyeskedik, helyezkedik, s ha veszélyt érez, köpönyeget fordít, hogy mentse az irháját. De még ha a győztesek oldalán is fut be, a történelem nem jegyzi hosszú távon a nevét, sírjánál az utókor nem áll meg.

Nem a történelem ismétli önmagát, hanem az örökös emberi, egyéni vagy közösségi értékek kerülnek összeütközésbe: a jellem vagy jellemtelenség. Melyiknek milyen a genetikai, neveltetési és társadalmi tapasztalata. És ezt az életpéldát, példamutatást adja tovább a következő nemzedékeknek. Nem csak a gének tapasztalata, hanem a népben, nemzetben élő eleven közös ihlet és hit: ami hagyomány, szokás, magatartásforma, ami nyelv és kultúra, ami közös istenképet és emlékezetet jelent. Aki el akar pusztítani, annak először ezt kell elvennie. De aki meg akar maradni, annak ezt kell őriznie, védelmeznie: nyelvet, kultúrát, történelmet, hitet és mindazt, ahol ezek átörökíthetők: családot, templomot, iskolát, házat, szülőföldet, Hazát.

Erre mutatott példát Árpád fejedelmünk 1110 éve Pozsonynál, Szent István ezer éve az országalapítással, Szent László a belső rend és az ország védelmével, IV. Béla az újjáépítéssel, Hunyadi János a hódítók megállításával, Mátyás király a felvirágoztatással, Dobó István és Zrínyi a helytállással, Rákóczi és Kossuth a szabadságharccal vagy Esterházy János a hitvalló önfeláldozással, és ezért adták életüket a szabadságharc mártírjai is: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagy-Sándor József, Poltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly és a többiek.

„A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel labdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélegzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialudt.
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást orditott a vész.
Mint egy veszetté-bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől,
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt városokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál…” – írta le kétségbeesett érzéseit Vörösmarty.

Mind, akik most itt vagyunk, talán azért emlékezünk rájuk közösen, mert ezt az életpéldát, ezt az örökséget kaptuk szüleinktől, nagyszüleinktől, ezt a közösségi élményt, történelmet, hitvallást hagyták ránk, de talán azért is, hogy ezt adjuk tovább gyermekeinknek, unokáinknak amíg: lehet, ahogy lehet. Nem csupán a történelem nagy csatáihoz tapasztalásul, hanem főleg a hétköznapok küzdelmei számára, amikor nem élet vagy halál, hanem a jellem vagy a megalkuvás, a helytállás vagy a behódolás, a beolvadás vagy a megmaradás a tét. Ez nem egyszeri cselekedet, hanem mindennapos magatartásforma, hogy  sorsdöntő helyzetekben tudjunk emelt fővel emberként  és tiszta lelkiismerettel talpon maradni. Mindig készen a végelszámolásra!

Nem azért jöttem, hogy a mártírjaink halála miatti szomorúságot tápláljam, hanem azért, hogy megerősítsem azt a reményt és hitet, hogy az életnek, a méltó küzdelemnek, de  még a szenvedésnek és halálnak is lehet célja és értelme. Ők értünk haltak, s mi ezért élünk.

Hogy a végén mi is elmondhassuk elődeink példáját követve: a nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.

Ehhez adjon népünknek, mindannyiunknak erőt, kitartást, bátorságot és bölcsességet a Mindenható!

Tisztelet a vértanúk előtt!

Mihályi Molnár László beszéde a kassai megemlékezésen